Azt, hogy hány nyelven beszél, 1964-ben kérdeztem meg az „ifjú”, akkor 80 éves Germanus Gyulától, Pesten, a Magyar Nemzet munkatársaként.  Elgondolkozott egy percre, kiderült, ezt eddig még nem kérdezte tőle senki.

            - Fogalmam sincs - felelte végül -. Csak azt tudom, hogy akármerre csavarom a rádió gombját, értem, amit hallok, bár gyakran nem tudom, milyen nyelven beszélnek. De hát annyi a nyelv egy-egy nyelvcsaládon belül, a tájnyelvekről, tájszólásokról   nem is szólva. Csak az arab nyelvvel vannak nehézségeim, annak ellenére, hogy gyerekkorom óta tanulom. Mert arabból olyan sok van, hogy a tudomány még egy megközelítő számban is képtelen megállapodni.

Azóta tudom, kicsit később, 86 éves korában összegezték a nyelvtudását: kiderült, közel hatvan arab nyelvjárást ismert és lektorált.  A többi nyelvet nem számolták. És utána még élt, dolgozott 9 évet…

A 20. század egyik legnagyobb orientalistájaként tartjék számon a világban. Tanult, tanított, kutatott, utazott Londontól Bengáliáig. 1935-ben a legelső európaiak között jutott el Mekkába és Medinába, amikor ez nem kis veszéllyel járt, mert, ha gyanúba került volna, hogy esetleg kém, vagy gyaur turista, akár meg is ölhették volna. Megúszta, sőt hivatalos lett Abdul Aziz ibn Szaúdhoz, Szaúd-Arábia uralkodójához, a mindmáig hatalmat gyakorló  Szaúd-dinasztia megalapítójához.

A budapesti egyetemen 56 éven át volt tanára a török, perzsa és arab nyelvnek.  Azért emlegetem ezt oly szívesen, mert nem egyszerűen a magam véleményét írom, hanem a kairói egyetem professzoraiét, akik közül néhánynak már 1928-tól kollégája volt Indiában, a szantiniketáni egyetemen, ahol három évig dolgozott: nem más, Rabindranath Tagore Nobel-díjas hindu költő, író és kérte fel, hogy az elnöksége alatt álló, Nizam al-Mulk, Hyderabad fejedelme által alapított egyetemen szervezze meg az iszlámtörténeti tanszéket és legyen annak első professzora.

Tanított természetesen az egyiptomi főváros egyetemén is. Amikor - néhány évvel azután, hogy 1979-ben, 95 esztendős aggastyánként meghalt -  a Nílus-parti épület komplexumban jártam, az arab nyelv és irodalom tudósai szakáguk halhatatlanának nevezték. „Magyarként jobban tudott arabul, mint sokan közülünk itt, az intézetben” - mondták róla, s miért kételkednék bennük.

Ugyanitt, ugyanekkor egyébként még egy magyart említettek, Puskás Ferencet, a labdarugót  A párosítás miatt emlékszem rá mindmáig, mégsem érdektelen...

Tanulmányaihoz ifjúként a nagy Ázsia-kutatótól és nyelvésztől, Vámbéry Ármintól kért segítséget, első perzsa nyelvű könyveit is tőle kapta. Maga írta le: „Egyik-másik hetilap, a Mesveret (Tanács) és több kisebb-nagyobb hasonló szellemű röpirat állandóan érkezett Vámbéry Ármin címére, Pestre, számos könyv tiszteletpéldányával. Ami nem érdekelte a professzort, azt egy fürdőkádba dobta az én számomra, és én ebből halásztam ki a nekem tetsző lapokat, könyveket.” És Vámbéry nyugtatta meg az apját: „Germanus úr! Az ön fia egy óriási ígéret. Ne álljon az útjába, hogy tanulhasson. Ne tekintse könnyelműségnek, ha könyvre van szüksége! Segítse az útján, nem fog csalódni. Én kezeskedem, nem fog csalódni!”

Élete igazolta, mennyire igaza lett a remélt méltó utódról – a nagy elődnek.

Élete során megismerkedett Gandhival, Nehruval, Nasszerrel és Arábiai Lawrence-szel is. Törökországban már a szultanátus idején találkozott a későbbi Török Köztársaság első elnökével, Kemal Atatürk Musztafa pasával. Élete legendáriumának része, hogy fehér, az egész testet elfedő ruhája alatt minden keleti útja alkalmával ott hordta a nemzeti lobogót, melyet indiai évei alatt szobája falára is kifüggesztett ki, hogy így csillapítsa honvágyát. Mert Germanus Gyula életét úgy szentelte az iszlám tudománykörének, hogy soha sem felejtett el emelt fővel magyarnak lenni…

Akadémiák sorának volt a tagja, köztük - az MTA mellett -  a kairói, a bagdadi és a damaszkuszi tudományos akadémiáé.  Tagjai között jegyezte az Arab Írók Szövetsége (1957), a római Accademia del Mediterraneo (1952), az Accademia Leonardo da Vinci (1973), a londoni Institute for Cultural Research és a delhi Indian Institute of Islamic Studies (1973). A Magyar Pen Club 1926-ban történetesen a világirodalom angol fejedelme, John Galsworthy ajánlására választotta titkárjának

 Ahogyan halála után özvegye – joggal -  megfogalmazta: „Mesterüknek tartották Hydarabadtól Princetonig, Egyiptomtól Bostonig, Oxfordig, Párizsig, Bécsig. És az arab világ minden országa – és India! […] Sem vagyont, sem hasznot nem ismert. Csak szolgálatot. Kelet-Nyugat hídjaként szolgálta a tudományt és az emberi összetartozást.”

            És 81 éves koráig lovagolt. Sőt: mivel a 2. világháború után közreműködött a hazai lótenyésztés felélesztésében, 1948-ban a kormány is kitüntette. „Én vagyok az egyetlen egyetemi tanár, aki lótenyésztési érdemeiért kapott díszoklevelet” – mondta nem kis büszkeséggel.

1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Két nap választotta el 95. születésnapjától…

Az arab irodalom története - Germanus Gyula

Kórházi ágyánál a Kajári Kató, a felesége jegyezte fel: akkor már csak egy kívánsága volt, hogy megérje „Az arab irodalom története” harmadik kiadását. Ez teljesült. A gyors tempóban kinyomott első nyomdai példányt még kezébe vehette, sőt Angliából postán megkapta a kedves tanáráról, Vámbéry Árminról szóló angol nyelvű kiadványt is, melyhez tucatnyi anyagot küldött. Éjjel hirtelen megszólalt a régi hangján: „Üzenni akarok! Üzenni akarok! Hitem, hogy a világegyetemet erkölcsi erő hozta létre, és az önzetlen szeretet tartja fenn. Szépség és jóság az emberi élet célja. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben…

A már emlegetett riport készítésekor egy megjegyzése és egy kérése volt. A megjegyzés, hogy most, élete alkonyán már nem akar emlékeztetni rá, mikor, mennyi baj, keserűség érte, aki akarja, úgyis tudja. A kérése pedig: véletlenül se írjam, hogy Kossuth-díjas - mert nem az.

            - Tudom, hogy mindenki azt hiszi, már 1948-ban, az első díjosztáskor kitüntettek. De nem így történt, akkor túl nagy volt a konkurencia, Bartóktól József Attiláig. Így kimaradtam, azóta viszont soha többé szóba sem került a nevem, mert nyilván minden illetékes azt gondolta és hiszi mindmáig, hogy „a Germanus már megkapta”.

            Hát nem kapta meg…

            Az akkori beszélgetésünkből egy mondat köszön vissza mindmáig: „Féltem a világot attól, hogy a civilizációk közötti különbségek – s ezen nem csak és nem is elsősorban az iszlám és a kereszténység közötti szellemiségbéli eltérésekre, hanem a Kelet és a Nyugat egészéletszemléletének döbbenetes távolságára gondolok – egyszer elpusztítják az egész Földet.” Mennyire komolyan gondolta az általa ott mondottakat, megerősíti a „Földgömb” című tudományos folyóirat 2013. májusi számának tanulmánya, amelynek záró passzusa lett az előző mondat. Egyetlen kiegészítéssel: „Ezt akár mondhatta volna a ma esti Híradóban is...”

Életrajza a Múlt kor  weboldalon

Amihoz most hozzáteszem: és még inkább 2018-ban. Germanus Gyula profetizálta a 21. század beláthatatlan veszedelmeit…