Sub rosa - Egy tudósító levelesládája

Kocsis Tamás: Sub rosa

Volt e egyszer egy NDK....

„Honeckerizmus” - akcióban

2017. november 21. - emlékek Kocsis T

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

breznev_honecker_1.gif

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”: ulbricht111.jpg Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker honek.jpg1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellártkreisky.jpg kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.kramer.jpg

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.fridrich.jpg

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. checkpoint.jpgA tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…santiago.jpg