Sokak kérdésére: ki látható mellettem a Facebook portrémon? 
A válasz Scheiber Hugó..
Mert hogy Scheiber Hugó (1873-1950) önarcképe nélkülünk, a Kocsis család nélkül sohasem lett volna a művész leghíresebb képe.
Az akkoriban mindig éhes, egyben üres zsebeiről inkább, mint képeiről híres, viszont a jövőben reménytelenül reménykedő festő az Est-lapok újságíróinak is kedvence volt: ebédért, vacsoráért árulta frissen alkotott képeit. Az Önarckép ennek jegyében jutott éppen apám, a budapesti Rákóczi út 54. alatti székházban szerkesztősködő Dernői Kocsis László birtokába, édesanyám rémületére, ami a „bőrtelenített” portrét látva, nem volt meglepő. Én gyerekként hasonló korú zuglói barátaimat riogattam vele, később megbékültem a sok vad színnel, legkevésbé a hegyes füllel.

1. Habsburg György 

HABSBURG GYÖRGY (1964- ), azaz a császári és királyi  Habsburg-család  egyik  rangidõse, apja, a legendás Ottó halála óta  vannak, akik úgy emlegetik, mint  aki elméletben akár az egyes számú igénylõje is  lehetne a nem létező magyar királyi trónnak. 

Persze, ha és amennyiben?...      

Szeretnék a fejébe látni, amikor az Országházban elnézi a Szent Koronát, amely nagyapja, IV. (Boldog) Károly fejét is ékesítette. Egyéb   szépszámú tisztségei mellett, többek között  sokáig elnöke  volt a Magyar Vöröskeresztnek. 1996 óta pedig  - történetesen Horn Gyula ötletébõl - a Magyar Köztársaságra felesküdött utazó nagykövet, tehát a nemzetközi jog alapján a mai   magyar alkotmány szerinti  kormányok miniszteri rangú megbízottja. Csaknem  fél év évezreddel  azután, hogy a dinasztia elsõ tagjaként I. Ferdinánd 1526-ban, a mohácsi vész után magyar király lett; s  egy évezreddel azt követõen, hogy a legrégibb ismert családi õs, Gundtram elszászi gróf  egyik unokája felépítette a svájci Aargu tartományban Habichtsburg várát, azaz “Héjavár”-at, s õk lettek Habsburgok, hercegek, királyok, császárok az Alpoktól és a Kárpátoktól,  Spanyolországon át Mexikóig. A húszadik század elejéig, az elsõ világháború végéig...

            Magyarul és  Habsburg Györgyként mutatkozott be  nekem 1990-ben, akkor még tört magyarsággal. Már  készülõdött a hazatelepedésre, 1993-ban költözött hivatalosan Budapestre, elsõ itteni lakásába a Szent István-parkba. Egy bélyegkiállítás megnyitásán találkoztunk, amelyet a közös magyar-osztrák bélyegkiadásoknak szenteltünk, a Magyar Bélyeggyûjtõk Országos Szövetségének székházában, a Vörösmarty utcában. Én a szövetség elnökeként házigazda voltam, õ “illetékes” Habsburgként - vendég. A ceremóniák és a kötelezõ mosolygások után - véletlenül -  egyszerre értünk a Bélyeggyûjtõk Házának kijáratáig.

            - Autóval? - kérdezte kedvesen.

            - Gyalog vagyok, csak a közelbe megyek, a Béke szállóba, uram. Nem is tudom hogyan szólítsam. Az édesapja azt szereti, ha elnök úrnak mondják...  - feleltem zavartan.

            - Akkor menjünk együtt, én is szeretek ballagni - mondta apjához hasonlóan “habsburgos” raccsolással.  Aztán váratlanul hozzátette:

            -  És tudod mit? Nevezz egyszerűen Gyurinak! Én nem vagyok elnöke a Pánerurópai Uniónak, mint az öregem.

            Ez volt az a pillanat, amikor tegező viszonyba kerültem a Habsburg-házzal. Csak késõbb jutott eszembe: meg kellett volna neki mondanom, hogy már a nagyapám, Dr. Klein József ottani fõrabbiként bejáratos volt a dédnagypapához, Ferenc Józsefhez, a gödöllõi nyári kastélyban... 

KOSSA ISTVÁN (1904-1965) villamoskalauzból 1957-ben a közlekedés- és postaügyi miniszterségig vitte: mennyi volt ebben a vele született tehetség, a megszerzett tudás, és mennyi a politikai szerencse, nem tudom. 

            Számomra (gyerekként kaptam rá a bélyeg-hobbira) õ   a magyar bélyeggyûjtés „mecénása” volt, - éppen miniszterként gyakorolt, filatelista tevékenységével. Kitalálta azt, amiért azóta is kijár neki hideg és meleg. Meghirdette, hogy „legyen a bélyeggyûjtés olyan, mint a tömegsport”. Így lett akkor hazánk „250 ezer bélyeggyûjtõ Magyarországa” - vagy legalább is negyed millió bélyegvásárlóé. Minden tõle telhetõt személyesen is megtett ennek érdekében, mindenekelõtt a bélyegkiadás mennyiségének növelésével, nem utolsó sorban azonban a színvonalas bélyegkiadás ösztönzésével: a magyar bélyegmûvészet - amire nem sajnálta a (persze állami) pénzt -  nemzetközi rangja nagyrészt neki köszönhetõen töretlen, ha sokan vannak is azok, akik ezt ma nehezen ismernék el. Pedig, ha tudnák, mennyit csatázott egy-egy modern bélyegért a képzõmûvészet szocialistának nevezett realistáival. De - ezt használta ki - a bélyeg politikailag nem a kultúrális, hanem a gazdasági terület hatáskörébe tartozott. Annak fõ illetékesei pedig pártban és kormányban egyaránt nemcsak a reformidõszakban hajoltak meg Kossa cáfolhatatlan érve elõtt:

            - Bélyegbõl termelhetünk a legolcsóbba dollárt...  

            - Miért kell a sok bélyeggyújtõ? - kérdeztem tõle még minisztersége elsõ évében, az ifjú filatelista újságíró ártatlanságával (a Filatelista Szemle alkalmankénti cikkírójaként léptem arra az útra, amelyet később a magyar bélyeggyûjtés elnökeként és az Európai Bélyeggyûjtó Szervezetek Szövetségének (FEPA) alapító alelnökeként jártam végig). Hármas választ adott, s felhatalmazott a nyilvánosságra hozatalára is (ami akkor nem volt éppen magától értetõdõ).

            - Egyrészt kell a pénz az államnak. Másrészt a sok bélyeggyûjtõ tagdíja és az általuk vásárolt bélyegek bevétele az alapja a minõségi bélyeggyûjtésnek, annak, hogy a legjobbjaink jók legyenek a nemzetközi kiállításokon és versenyeken. De a legfontosabb a harmadik érvem: hát nem jobb az mindenkinek, ha az emberek kocsma helyett bélyegre költik a pénzüket?

            Vagyis: sör helyett bélyeg! Ez lett Kossa védjegye a magyar filatéliában: már az apja is ezzel vette rá a bélyegek szeretetére.   Az más kérdés, hogy ennek az árát most fizetjük: a bélyegvásárlók örökösei évtizedek óta remélnek túladni az azóta elhunytak gyûjteményein - nehezen, de legalábbis ráfizetéssel. Rámenõsebb bélyegkereskedõk 60 fillért adnak minden a bélyegre rányomtatott 1 forintért. Az “ügyesek” a tömegbélyegeket így forintonként legalább 40 filléres haszonnal adják tovább, a jobbakon pedig szépen gazdagodnak...

            Nincs is ma már bélyeggyûjtõ “tömegsport”. Talán ezért tartunk a filatélia nemzetközi versenyében is valahol ott, mint a fociban. Annak ellenére, hogy a szép magyar bélyegek kiadásának hagyománya szerencsére változatlanul él. Éljen is!        

Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című, kéziratként őrzött gyűjteményének forrása családi háttere és jó fél évszázados újságírói munkája. Élményeiből ez alkalommal 1944 karácsonyának drámai emlékeit osztja meg az Infovilág olvasóival. A két főszereplő: Boldizsár Iván és Bajcsy-Zsilinszky Endre – a 65 évvel ezelőtt történtek időrendjében.

Boldizsár Ivánt, az írót, újságírót gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékaim közé számítom. Ő volt az első felnőtt, akiről megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, ő 23 évvel előbb, mint szerénységem (az 1912. évjáratból való volt), de négyéves koromtól, 1939-től haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált nekem ezen a napon: felnőtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelőzzem.

Apámnak, az ugyanazt a hivatást gyakorló Dernői Kocsis Lászlónak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sűrűbben voltak együtt. 1944 karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

"Mit mondasz? Nem lehet igaz – figyeltem fel a fenyőfa mellől öregem izgatott hangjára. – Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?"

Azon az estén – ez is történelem – már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. S eközben Tolbuhin marsallnak a 3. Ukrán Frontban tömörített csapatai, ha akkor csak néhány órára is, eljutottak a budai János Kórházig: ezért kapta a háború után a később visszakeresztelt Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelső szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, s köze van az antifasiszta ellenálláshoz, holott akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

Gondolom, ilyen is ritkán és a világ kevés helyen történt: a budapesti telefon akkor és ott nekünk a világháborús frontvonal egyik, Boldizsár számára a másik oldalán működött. Mi a kezdődő ostrom elé néztünk, ő meg már elhatározta, nekifog a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezéséhez.

Később is makacsul találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban tagja volt a békeszerződésről tárgyaló magyar küldöttségnek Párizsban, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen Tildy Zoltánnak, meg a köztársasági elnök legközelebbi tanácsadói közé számító apámnak. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több, Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki 1955-ben a hatalomba mind erőszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. 1956 októbere után pedig történetesen ő és én kerültünk bele közösen egy időre abba a névsorba, akiket  némelyek (szerencsénkre, sikertelenül) el akartak tilta(t)ni az újságírástól.

Berlini MTI-tudósító koromban (1977–78 lehetett) Boldozsár Iván javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy írótalálkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát. Bevált: jegyeket kaptunk, meg mindketten dedikált lemezt a hangverseny után a névrokonomtól.

A nyolcvanas években a Daily News – Neuste Nachrichten című, a világon sajtótörténeti kuriózumnak számító, az MTI égisze alatt megjelent kétnyelvű napilapunk főszerkesztőjeként – micsoda megtiszteltés! – Boldizsár cikkeinek a szerkesztője lehettem. Akkorra már megkapott minden hazai szakmai címet, rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, mégis, minden szombati számunkba cikket írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, lediktáltatta a titkárnőjével, hogy legyen elég idő lefordítanunk a cikkét.

"Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés" – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

Könnyen megegyeztem vele: 1987–88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzője volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyomtatásban nyilvánosságra azt, amit szóbeszéd alapján egyébként már mindenki neki tulajdonított, aki ismerte Boldizsárt: ő találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeiből összerakott „lapajánlóját”: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi”.

Térjünk vissza 1944 karácsonyához!

Boldizsár frontvonali telefonját követően még rendben megünnepeltük lakásunkban a szentestét: bejglivel, karácsonyfával, ajándékokkal, bujkáló nagymamával és katonaszökevény keresztapával. De aztán újból megszólaltak az ágyuk, amelyek már délelőtt is többször dörögtek. Én meg újra és újra riadtan kérdezgettem: „Ez belövés volt vagy kilövés?” Apám végül ránk parancsolt: „Irány a pince!”
Számunkra ezzel a mondattal kezdődött meg Budapest ostroma. Alig 9 éves voltam, amikor lehurcolkodtunk a föld alá… 

…és amikor az akkor 58 éves Bajcsy-Zsilinszky Endre életem első, személyesen ismert halottja lett.      

 Gyerekként ismertem meg, a politikai pályafutásáról persze még semmit sem tudtam, csak később tanultam meg róla, hogy ”Bandi bácsi hős”. Amihez tartottam és tartom magam következetesen, függetlenül attól, mikor ül vagy áll éppen, és mikor nem – a ő szobra Budapesten. A mindig dupla adag gesztenyepüréket pedig, amiket a Hauernál 1942–44-ben a ”képviselő úr” (a felszolgáló kisasszonyok szólították így) nekem rendelt, amikor apámmal találkozgatott, mindig lelkesen behabzsoltam, miért is ne. Azt, hogy a felnőttek ott és akkor miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt."Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz" – mondta ott, a pesti Rákóczi út híres cukrászdájában, ahol minden alkalommal, amikor elbúcsúztunk, megsimogatta a kobakomat. Ezt is apám idézte az emlékezetembe, amikor 1966-ban könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.Maga, Bajcsy-Zsilinszky “Egyetlen út: a magyar paraszt” címmel 1938-ban jelentette meg egyik könyvét, amelyet “igaz barátsággal” dedikált nekünk. Néhány nappal e sorok írása előtt újból átlapoztam, s olyan gondolatotokra bukkantam, amelyeknek időszerűsége ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt, amikor megfogalmazta azokat, „Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást” emlegetve. Csak példaként idézek kettőt. Kapcsolódnak egymáshoz.

1. „Egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan un. vezető osztály, egészében szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet, és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól.”

2. „Gyarló középosztályunk a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak.”

            
Ma csak árnyalatnyit változtatnék az előző mondatokon: mostanság politikai osztályként (máskor politikai elitként) szokás emlegetni – nem ok nélkül – az olyanokat, akiket  több, mint hét évtizede Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga módján lefestett.        

A 80-as években egyszer Balatonrendesen nyaraltunk a feleségemmel. Egy öreg halász ott mutatta meg azt a parti házat, előtte a partszakaszt, ahol annakidején Bajcsy-Zsilinszky “pucéran fürdőzött egy-egy hölgybarátjával, persze nem tudta, hogy mi rendszeresen meglestük.”

Akkor lett számomra hősből, mártírból, politikusból és szoborból – hús-vér emberré is…    

         
…December 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”. A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém,  hogy a szerkesztőséggel szemben éppen  a Hauer cukrászda áll……

Emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor. 

És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több,  mint hat évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál. 
Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan  krisztusi olajfák a Getszemáni kertben…            

Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes pályafutásának emlékeit  „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről-időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk emlékezésre mindmáig érdemes, számos  eseményének volt részese, szem- és fültanúja. Az alábbi sorok a 105 éve született Kádár Jánoshoz kötődnek. (Az archív  képen: Nagy Imre és Kádár János egy parlamenti fogadáson, az 1950-es évek elején.)

Kádár János 1912-ben, még a boldog „békeévekben” született és  a rendszerváltozás évében, 1989-ben halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a magyar történelem egy korszakát a nevéhez kötik, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történészek örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden adatot és értelmes következetéseket fogalmazzanak meg. 

Jog az is, hogy mindenki úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt a történelem alakításában, miként azt esze, ismeretei és szíve diktálta.

Magam is ezzel a joggal élek. Ezen a címen vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit, kötelezettségek egymásból fakadó sorozatát, és a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeit, azok minden következményével. S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is, ami történt: „háromszor nyert szabad parlamenti választásokat” – a halála után, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban...

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Újságírói hivatásom folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által teremtett ördögi körből.

Néha „sub rosa” is éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – az író-újságíró Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá lett kifejezést – mindig kihallottam a keser-édességet. Mert amilyen az ember, olyanok a tréfálkozásai...

A fehérneműgyári látogatás fénypontja a legújabb modellek bemutatása volt. (A képet feltehetően az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején készíthette az MTI fotoriportere.)

Sok év után értettem meg, mennyire komolyak voltak a tréfálkozásai is. Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta:

„Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj...”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a még komorabb kijelentést: „Nekem vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Legközelebbi megjegyzését félreérthetetlen figyelmeztetésnek tekintettem, bár aligha (csak) nekem szánta. Akkor a még két részből álló Berlinben dolgozhattam az MTI tudósítójaként: az NDK fővárosában és a Nyugat-Berlinben.

Egyik berlini látogatásán – ahogyan másutt is tenni szokta – találkozott ott dolgozó magyarokkal. Kollégájával, Erich Honeckerrel találkozott aznap. Németek számára köztudott volt, hogy az NDK akkori első emberének éles hangszíne – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal Kádár tolmácsa esett áldozatául ennek, s utólag mentegetődzött is:

„Sajnos, nem mindig tudtam jól megérteni Honecker elvtársat…”

Kádár János így felelt: „Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. De nem lepődtem meg: mindig így jártam az elődjével, Ulbrichttal is.”

És nem csupán azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek második felében viszont mintha ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni egy másik politikust. Mihail Gorbacsovot.

Azt a Gorbacsovot, aki egyik főszereplőjévé vált annak a történelmi eseménysorozatnak, ami a legtömörebben ekként foglalható össze: gyökerestől kifordult magából az addigi világ. 

És benne, a mi  –  Európában és a világban azóta is a helyét kereső – Magyarországunk