A történelem hivatásos tudósainak sem könnyű hiteles pontossággal megfogalmazni, mi volt Dobi István (Szőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) 
tényleges helye, valóságos szerepe a nemzet közös múlt évszázadának azokban az évtizedeiben, amelyek kiírhatatlan részét alkotják nemzedékek történetének. Magam pedig, aki csak élete morzsáinak voltam a tanúja, meg sem próbálkoznék ezzel…
Ami tény: csaknem négy évig (1948 - 52) az ország miniszterelnöke volt, másfél évtizeden át (1952 - 1967) pedig az Elnöki Tanács elnökekének, államfőként az ő nevével kezdődött a mindenkori hivatalos protokoll lista. De főként: cselekvő részese lett mindannak, amit a 2. világháborút követő legújabb kor – finoman posztján szólva is zűrzavaros - magyar történelmének nevezünk, benne 1956-ot is. Még hadifogságban volt, amikor abban a reményben, hogy hazakerül, távollétében beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé.
Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem. Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, - holott sokan voltak ilyenek.
Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kis termetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki - talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni. Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán - őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.
- Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.
Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.
- Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.
Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.
Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem.
Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy behívott katonaként keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, - holott sokan voltak ilyenek.
Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kistermetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki - talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni. Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán - őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.
- Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.
Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.
- Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.
Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.
Egy ritkán publikált kép: A képen: (ülnek) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, (állnak) Gyöngyösi János, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre, Gerő Ernő. 
1948 decemberében - ez "hivatalosan" a fordulat éve (mások szerint valójában már 1947 annak volt tekinthető) - azzal hívta apámat, hogy „baj van”: Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter disszidált, és Rákosi sürgősen találkozni akar vele, s ő ezért aggódik. Kiderült, joggal: a már akkor is miniszter Dobit arról tájékoztatta, hogy „egyetértésben a szovjetekkel” le kell váltani „az egyébként rendes, de gyenge” Dinnyés Lajos miniszterelnököt, „mert ez nemzetközileg így szokás”, és nem látnak más lehetőséget, mint azt, hogy Dobi kerüljön a kormány élére. „Így nincs szükség különösebb magyarázkodásokra”.
1952-ben szinte kísértetiesen ugyanez történt. Akkor közölték vele, hogy Rákosi átveszi a miniszterelnöki posztot is, s „ugyebár kormányfője csak egy van az országnak”. Ekkor ajánlották fel neki az Elnöki Tanács elnöki tisztét.
Kiderült, 1953 augusztusában azért akart azonnal találkozni apámmal, mert Nagy Imre közölte vele, friss miniszterelnökként nyaralni hívták a Krimbe, és ő úgy gondolta, nem tehet mást, elmegy. Dobi István lebeszélte őt, - de elutazott. Ma tudjuk: az invitálás mögött Rákosi újra kezdődő moszkvai intrikái álltak, s a pártfőtitkár abban a pillanatban megkezdte itthon a júliusban megválasztott új kormányfő és programja fúrását - eredménnyel.
De közben is voltak sürgős megbeszélnivalóik, hol sorozatos letartóztatások és politikai perek miatt, hol tsz-ügyekben, vagy Dobi által általa tapasztalt gazdasági és nemzetközi gondok megvitatására. Ilyenkor apám vagy leült az írógép mellé és írt, vagy megvárta, míg érte jött az elnöki nagy autó, hogy aztán órákon át beszélgessenek. Ezekről, hol mesélt valamit, hol nem: azt, hogy Dobi miniszterelnök lesz, például előbb hallottam, mint a felmentésére váró Dinnyés. Ahogyan én például tudtam, mivel fenyegette meg Rákosit Beríja 1953-ban, míg az MDP Központi Vezetőségét „elfelejtették” tájékoztatni erről.
Rákosi Mátyás (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében egyébként leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült, amikor Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a küldöttség tagjaként Dobit is meghívták Moszkvába, oda, ahol az új vezetés „megtáncoltatta” Rákosit. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani...”
Ma már bevallhatom: Rákosinak ez esetben igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja, a KGB-főnök a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.
Az más kérdés, hogy Rákosi ugyan keresztbe tett, a gerincét viszont Beríja nem törte ketté: mire meg kellett volna ezt tennie, őt már kivégezték árulás vádjával. Igaz, mintha akkorra Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mit ígértek Rákosinak.
És jött 1956…
November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok.
- Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?
Nem tudta.
Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István kérdezte ugyanezt:
- Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?
De azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a Parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon...
Dobi István újságírói munkámban egyszer segített. 70. születésnapja alkalmából kitüntették az 1887-ben született Grősz József kalocsai érseket, aki Mindszentyt követte a katolikus püspöki konferencia elnöki posztján. Ezt a Vatikán sem kifogásolta.
(Grősz korábban az ötvenes évek egyik legnagyobb koncepciós perének vádlottja volt.) Én a Magyar Nemzet képviseletében vettem részt a ceremónián az Országház Munkácsy-termében, azzal a feladattal, hogy készítsek vele interjút. A kitüntetés átvétele után Dobival és másokkal illendően leültek egy pohár borra. Ekkor lépett hozzájuk Vágó Tibor, MTI tudósítója, s jó napot kívánva, minden teketóriázás nélkül nyilatkozatot kért az „érsek úrtól”. Az felnézett a megszólításra, de csak annyit felelt:
- Nem.
Én úgy tettem, mintha a közelben sem lettem volna, és elosontam az óriási terem legtávolabbi sarkába. Néhány perccel később azt láttam, hogy az elnök magához intette Gálnét, a titkárnőjét, és valamit súgott a fülébe. Ő aztán odajött hozzám, és azt mondta:
- Dobi elvtárs azt tanácsolja, most menjen oda Grősz érsekhez és úgy viselkedjen, ahogyan egy főpap elvárhatja.
Gondolkoztam egy kicsit, az illemet tudom, meg Mindszenty meg is bérmált. Hát odaléptem az asztalhoz, mire csend támadt, Dobi meg felnézett rám. Így az érsek is.
- Dicsértessék, excellenciás uram - szóltam igen tisztességtudóan, mire ő:
- Mindörökké. Mit szeretnél, fiam?
- Azt a feladatot kaptam Mihályfi főszerkesztő úrtól, hogy átadjam szívből jövő gratulációját és jókívánságait.
Itt szünetet tartottam, ő barátságosan megköszönte és viszonozta a jókívánságokat. Mély lélegzetet vettem és megkockáztattam a folytatást.
- Arra is kéri főtisztelendőségedet, hogy mondjon néhány szót a Magyar Nemzet olvasóinak. Nagy megtiszteltetés volna számukra.
Ezen elgondolkozott, nyilván tudta, kik olvassák ezt a lapot. Meg is született a nyilatkozat, egyébként a háttérben jegyzetelő munkatársa jóvoltából, az MTI is közölte. Én megköszöntem, Grősz bólogatott, Dobi meg egy szikrányi kacsintással - a helyzethez illően szólva - kegyelemben elbocsátott.
Őszintén sajnálom, hogy Dobi István sértett emberként halt meg 1968-ban, röviddel azután, hogy (1967) államfőként nyugdíjazták. Nyílt titok volt, miért: mezőgazdasági ügyekben rendszeresen vitázott Kádárral, akiről úgy érezte, félreismerte a parasztságot. 
Akkor találkoztam vele utoljára, amikor nyugdíjasként, már szinte mindenkivel és alighanem önmagával is haragban állt. Pekingi MTI tudósítói megbízásomból átutazóban voltam Belgrádba, az új posztomra. Betegen is érdekelte: mi történik a szemtanú szemével, a „kultúrforradalmi” Kínában. A visszavonulása - visszavonultatása csak néhány mondatban került szóba. Akkor és ott fogalmazta meg, számomra teljesen váratlanul:
- Belül légy bátor mindig, amikor kell, mert az akkor is erőt ad neked, ha mások soha sem veszik észre.
S bár lemondóan legyintett hozzá, - mintha élete magában rejtett filozófiáját hallottam volna ott tőle…
