Fekete János (1918 - 2009) merő véletlenségből, már ebben az évezredben, éppen a 70. születésnapomon ébresztett rá: nem kerültem sokba a hazának - ma úgy mondanák, az adófizető polgároknak -  az iskolám, több évtizedes, államilag fizetett újságírói gyakorlatom, különösen pedig a hosszú külföldi tudósítói munkám, - sőt.  Jelenlegi árfolyamon közel milliárdos nagyságrendű tétellel gyarapítottam az országot, ráadásul zöldhasú dollárokban. Így csak jobb érzéssel éljük nyugdíjat öregségünket, a feleségem is, én is...

            S ez - divatos kifejezéssel - ugyebár nem semmi? Mai szemmel sem, mivel nálunk az államkassza rossz állapota Szent István óta szinte állandóan a legfőbb gondok egyike.

            A „szocialista bankárzseni” minősítést nyugati kollégáitól kapta Fekete János, - elismerésként, tiszteletből. „Pénzügyekben szuper agynak” a nemzetközi hírű közgazdász-politikus Bognár József prof. nevezte, jelenlétemben, szűk körben, miközben – nem titkoltan -  egyfajta konkurenseként irigyelte is őt, nemcsak becsülte. Kombinációs képességeit pedig még azok sem szokták vitatni, akik azon már szívesen vitatkozgatnak, hogy életében többet használt-e vagy ártott -, és ez rendkívüli dolog. Az azért meglepett, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, (mellékesen, az 1971-es Vadászati Világkiállításra emlékezve) most, éppen a 2018-as választási kampány nyitányakor azt nyilatkozta az Echo TV-nek: „Kádár Jánosnak és Fekete Jánosnak sikerült konszolidálnia pénzügyileg és politikailag is a helyzetet” (Magyar Nemzet 2018. február 19. 2. o.)

Ami tény: csaknem négy évtizeden át a Magyar Nemzeti Bank különböző vezető beosztásaiban - elnök valamiért sose lehetett, első elnökhelyettes volt a legmagasabb titulusa - gyakorlatilag ő tartotta kézben az ország devizakasszájának kulcsát.

            Nem tudom, mennyire hitelesek azok a legendák, hogy 1956. október-novemberében egy kopott Pobjeda autóban és ölében szorongatott táskában vitte Bécsbe a magyar állam esedékes hitelkötelezettségeit. De azt senki sem kérdőjelezi meg: az egyetlen esetben sem fordult elő az ő banki-rezsimjében, hogy hitelezőinktől   intőt kapott volna az ország, mert nem fizetett időben. Akkor sem, amikor nap közben kellett összekotorni és megkeresni a tőzsdéken Tokiótól New York-ig azt az összeget, amit estig törleszteni kellett. A reális kockáztatás nagymestereként nyert-veszített. Mint a kiváló bridzsversenyző, aki rossz leosztású lapokból is kihozza a lehetséges legtöbbet. Hogy többnyire ez sem volt elég? S - főként -, hogy mire költötték mások azt, amit    hangyaszorgalommal, bankár-módszerekkel mindig begyűjtött? Rajta aligha kérhető számon, mikor és mennyire (nem) érvényesült az általa (azóta is) fáradhatatlanul hirdetett üzleti alapelv, hogy a hitel nélkülözhetetlen része a gazdálkodásnak, csak éppen tudni kell vele élni: a kölcsön kamatánál többet kell keresni a hitelből megtermelt árún. Hát nem egyszerű?

            A partnerei az egész világon (szó szerint) hitelt adtak arra, amit mondott, persze azért is, mert soha sem hagyta kétségben a partnereit, nemcsak a maga nevében beszél. Haláláig nem tagadta: tudták, akikkel tárgyalt, hogy olyan esetekben is Kádár János hiteles szava állt mögötte, amikor Budapest üzenete nyilvánvalóan eltért   Moszkva érdekeitől és szándékaitól.

            Nem véletlenül kérte fel az azóta is “mindenható” Nemzetközi Valutaalap már 1982-ben első magyarországi kormányzójának.  S csorbíthatatlan maradt a sokoldalú bankári tekintélye és (fõként változatlanul nemzetközi) közbecsülése alaposan idős korában, a rendszerváltozás után is. Élete alkonyán is nagy befolyású nemzetközi banki- és bankárszervezetek hívták a vezetőik közé, mert számítottak a bölcsességére.  Itthon 2006-ban emlékezetes módon tüntették ki „Magyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerének kiépítése, a hazai pénzügyi kultúra fejlesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként": Sólyom László és Fekete János a kitüntetés átadásakor nem fogtak kezet.

Fekete János mégis csak egy elmúlt világ „dinoszaurusza” volt? Vagy talán mégsem?  

   Személyes tanúként csupán két dolgot tanúsíthatok vele kapcsolatban, hiszem, 1. Akkor is kevés volt a pénz a Nemzeti Bank trezorjaiban, amikor kevesen tudhatták, mennyi volt az a bizonyos ennyi. 2.  Fekete János memóriája közel kilencven évesen sem kopott meg...

            Történetem első fele a 70-es évek legelejéről való. Belgrádban, az MTI tudósítói irodájának ellátmányáért vártam az ottani illetékes banknál a soromra, amikor meghallottam egy helyi ügyfél és a vele tárgyaló tisztviselő szándékuknál hangosabbra sikerült suttogását.

            - Holnap leértékelik a dinárt. Erre számíts! - mondta az egyik szerbül a pult túlsó oldaláról a másiknak a mi felünkre, s közben zavartalanul pergette a dollárokat.

            Nekem elállt a lélegzetem, de a szemem sem rebbent. Nem vették észre, hogy részese lettem a titkuknak. Felvettem a magam pénzét, azt meg természetesnek tartottam, hogy amit akaratlanul meghallottam, az fontos hír. A tudósító tehát teljesítette a kötelességét: a lehető leggyorsabban hazajuttattam az információt. Másnap egy rövidke üzenetet kaptam Pestről: „Fekete János köszöni”. Nekem ez a mondat volt a „jutalék”, de erre sem számítottam. Manapság - bevallom, hisz változott a világ, meg benne magam is -  nem tudom, megelégednék-e ennyivel?

            A folytatás - az, mire néhány sorral feljebb már utaltam -   2005-bõl való: akkor derült ki, hogy Fekete Jánossal közös a háziorvosunk. Amíg vártunk, illő módon bemutatkoztam, s elkezdtem magyarázni, hol keveredtem bele az üzletmenetébe. Az első pillanatban félbeszakított:

            - Ne folytassa. Csak nem gondolja, hogy elfelejtettem?  5 millió dollárt kerestünk Magyarországnak.  Nem volt az olyan gyakori...

            Ekkor tudtam meg -  három és fél évtized után - hogy az információm ennyit kamatozott Fekete János közbejöttével az országnak. S azt is, hogy ez az összeg abban az időben sem lehetett kis pénz a nagy bank számára, ha a veterán bankár három és fél évtized múltán is emlékezett az esetre, az összegre, még arra is, aki „hozta” az „üzletet”...

Ps.

Felcsuti Péter visszaemlékezése

Hetek c. lap cikke Fekete Jánosról - A bankvilág Puskása

Népszabadság nekrológja

Azt, hogy hány nyelven beszél, 1964-ben kérdeztem meg az „ifjú”, akkor 80 éves Germanus Gyulától, Pesten, a Magyar Nemzet munkatársaként.  Elgondolkozott egy percre, kiderült, ezt eddig még nem kérdezte tőle senki.

            - Fogalmam sincs - felelte végül -. Csak azt tudom, hogy akármerre csavarom a rádió gombját, értem, amit hallok, bár gyakran nem tudom, milyen nyelven beszélnek. De hát annyi a nyelv egy-egy nyelvcsaládon belül, a tájnyelvekről, tájszólásokról   nem is szólva. Csak az arab nyelvvel vannak nehézségeim, annak ellenére, hogy gyerekkorom óta tanulom. Mert arabból olyan sok van, hogy a tudomány még egy megközelítő számban is képtelen megállapodni.

Azóta tudom, kicsit később, 86 éves korában összegezték a nyelvtudását: kiderült, közel hatvan arab nyelvjárást ismert és lektorált.  A többi nyelvet nem számolták. És utána még élt, dolgozott 9 évet…

A 20. század egyik legnagyobb orientalistájaként tartjék számon a világban. Tanult, tanított, kutatott, utazott Londontól Bengáliáig. 1935-ben a legelső európaiak között jutott el Mekkába és Medinába, amikor ez nem kis veszéllyel járt, mert, ha gyanúba került volna, hogy esetleg kém, vagy gyaur turista, akár meg is ölhették volna. Megúszta, sőt hivatalos lett Abdul Aziz ibn Szaúdhoz, Szaúd-Arábia uralkodójához, a mindmáig hatalmat gyakorló  Szaúd-dinasztia megalapítójához.

A budapesti egyetemen 56 éven át volt tanára a török, perzsa és arab nyelvnek.  Azért emlegetem ezt oly szívesen, mert nem egyszerűen a magam véleményét írom, hanem a kairói egyetem professzoraiét, akik közül néhánynak már 1928-tól kollégája volt Indiában, a szantiniketáni egyetemen, ahol három évig dolgozott: nem más, Rabindranath Tagore Nobel-díjas hindu költő, író és kérte fel, hogy az elnöksége alatt álló, Nizam al-Mulk, Hyderabad fejedelme által alapított egyetemen szervezze meg az iszlámtörténeti tanszéket és legyen annak első professzora.

Tanított természetesen az egyiptomi főváros egyetemén is. Amikor - néhány évvel azután, hogy 1979-ben, 95 esztendős aggastyánként meghalt -  a Nílus-parti épület komplexumban jártam, az arab nyelv és irodalom tudósai szakáguk halhatatlanának nevezték. „Magyarként jobban tudott arabul, mint sokan közülünk itt, az intézetben” - mondták róla, s miért kételkednék bennük.

Ugyanitt, ugyanekkor egyébként még egy magyart említettek, Puskás Ferencet, a labdarugót  A párosítás miatt emlékszem rá mindmáig, mégsem érdektelen...

Tanulmányaihoz ifjúként a nagy Ázsia-kutatótól és nyelvésztől, Vámbéry Ármintól kért segítséget, első perzsa nyelvű könyveit is tőle kapta. Maga írta le: „Egyik-másik hetilap, a Mesveret (Tanács) és több kisebb-nagyobb hasonló szellemű röpirat állandóan érkezett Vámbéry Ármin címére, Pestre, számos könyv tiszteletpéldányával. Ami nem érdekelte a professzort, azt egy fürdőkádba dobta az én számomra, és én ebből halásztam ki a nekem tetsző lapokat, könyveket.” És Vámbéry nyugtatta meg az apját: „Germanus úr! Az ön fia egy óriási ígéret. Ne álljon az útjába, hogy tanulhasson. Ne tekintse könnyelműségnek, ha könyvre van szüksége! Segítse az útján, nem fog csalódni. Én kezeskedem, nem fog csalódni!”

Élete igazolta, mennyire igaza lett a remélt méltó utódról – a nagy elődnek.

Élete során megismerkedett Gandhival, Nehruval, Nasszerrel és Arábiai Lawrence-szel is. Törökországban már a szultanátus idején találkozott a későbbi Török Köztársaság első elnökével, Kemal Atatürk Musztafa pasával. Élete legendáriumának része, hogy fehér, az egész testet elfedő ruhája alatt minden keleti útja alkalmával ott hordta a nemzeti lobogót, melyet indiai évei alatt szobája falára is kifüggesztett ki, hogy így csillapítsa honvágyát. Mert Germanus Gyula életét úgy szentelte az iszlám tudománykörének, hogy soha sem felejtett el emelt fővel magyarnak lenni…

Akadémiák sorának volt a tagja, köztük - az MTA mellett -  a kairói, a bagdadi és a damaszkuszi tudományos akadémiáé.  Tagjai között jegyezte az Arab Írók Szövetsége (1957), a római Accademia del Mediterraneo (1952), az Accademia Leonardo da Vinci (1973), a londoni Institute for Cultural Research és a delhi Indian Institute of Islamic Studies (1973). A Magyar Pen Club 1926-ban történetesen a világirodalom angol fejedelme, John Galsworthy ajánlására választotta titkárjának

 Ahogyan halála után özvegye – joggal -  megfogalmazta: „Mesterüknek tartották Hydarabadtól Princetonig, Egyiptomtól Bostonig, Oxfordig, Párizsig, Bécsig. És az arab világ minden országa – és India! […] Sem vagyont, sem hasznot nem ismert. Csak szolgálatot. Kelet-Nyugat hídjaként szolgálta a tudományt és az emberi összetartozást.”

            És 81 éves koráig lovagolt. Sőt: mivel a 2. világháború után közreműködött a hazai lótenyésztés felélesztésében, 1948-ban a kormány is kitüntette. „Én vagyok az egyetlen egyetemi tanár, aki lótenyésztési érdemeiért kapott díszoklevelet” – mondta nem kis büszkeséggel.

1979-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Két nap választotta el 95. születésnapjától…

Az arab irodalom története - Germanus Gyula

Kórházi ágyánál a Kajári Kató, a felesége jegyezte fel: akkor már csak egy kívánsága volt, hogy megérje „Az arab irodalom története” harmadik kiadását. Ez teljesült. A gyors tempóban kinyomott első nyomdai példányt még kezébe vehette, sőt Angliából postán megkapta a kedves tanáráról, Vámbéry Árminról szóló angol nyelvű kiadványt is, melyhez tucatnyi anyagot küldött. Éjjel hirtelen megszólalt a régi hangján: „Üzenni akarok! Üzenni akarok! Hitem, hogy a világegyetemet erkölcsi erő hozta létre, és az önzetlen szeretet tartja fenn. Szépség és jóság az emberi élet célja. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben…

A már emlegetett riport készítésekor egy megjegyzése és egy kérése volt. A megjegyzés, hogy most, élete alkonyán már nem akar emlékeztetni rá, mikor, mennyi baj, keserűség érte, aki akarja, úgyis tudja. A kérése pedig: véletlenül se írjam, hogy Kossuth-díjas - mert nem az.

            - Tudom, hogy mindenki azt hiszi, már 1948-ban, az első díjosztáskor kitüntettek. De nem így történt, akkor túl nagy volt a konkurencia, Bartóktól József Attiláig. Így kimaradtam, azóta viszont soha többé szóba sem került a nevem, mert nyilván minden illetékes azt gondolta és hiszi mindmáig, hogy „a Germanus már megkapta”.

            Hát nem kapta meg…

            Az akkori beszélgetésünkből egy mondat köszön vissza mindmáig: „Féltem a világot attól, hogy a civilizációk közötti különbségek – s ezen nem csak és nem is elsősorban az iszlám és a kereszténység közötti szellemiségbéli eltérésekre, hanem a Kelet és a Nyugat egészéletszemléletének döbbenetes távolságára gondolok – egyszer elpusztítják az egész Földet.” Mennyire komolyan gondolta az általa ott mondottakat, megerősíti a „Földgömb” című tudományos folyóirat 2013. májusi számának tanulmánya, amelynek záró passzusa lett az előző mondat. Egyetlen kiegészítéssel: „Ezt akár mondhatta volna a ma esti Híradóban is...”

Életrajza a Múlt kor  weboldalon

Amihoz most hozzáteszem: és még inkább 2018-ban. Germanus Gyula profetizálta a 21. század beláthatatlan veszedelmeit…

Film készül   Pablo Picasso -ról, magyar közreműködéssel, Antonio Banderassal, – és Emese- Bubuval.

Legkisebb unokám, Juhász Emese, szomorú, szegény kisgyerekként búcsúztatja a filmben Lulu barátnője társaságában pesti Nyugati pályaudvaron az 1914 őszén az 1. világháborúban frontra induló katonákat. 13 évesen, 10 ezer forint ezért élete első munkával keresett tisztes javadalmazása; amilyen nekem volt az a 10 pengő, amit a „Pest” című laptól
/ Az Est ezen a címen 1939. november 17-én jelent meg utoljára. A szerkesztőség Pest címmel, de teljesen megváltozott tartalommal folytatta a lap kiadását. Felelős szerkesztője Bakos Ákos, felelős kiadója Paizs Ödön volt, akik már Az Est utolsó néhány évében is jegyezték a lapot. A Pest 1944. december 15-éig jelent meg, akkor rendeletileg szüntették meg szinte az összes budapesti lappal együtt./
kaptam 6 évesen, 1941-ben, „Nagy Pista rossz volt” címmel írt „remekemért”. Én történetesen közvetlenül az előtt, hogy beléptünk az éppen akkor a mi történelmünkbe is betolakodott 2. világháborúba.

S hogy kerek legyen a családi legendárium: Bubunk dédnagyapját, Gróz Alfrédot 1914 őszén ugyanígy indította el a család a „nagy háborúba”, mint a készülő filmben, alig fél évvel azután, hogy megnősült. Áldott állapotban hagyta itthon Gizella dédnagymamát, haláláig egész famíliánk „Pici mamáját”: a hét Gróz testvér legidősebbike,
Gizi 1918-ban látta meg élőben - addig csak fényképről ismert édesapját…

A történelem most furcsán visszaköszön, - úgy és ahogyan a legkevésbé számítottunk rá…

 FERENCZY JÓZSEF (1919. április 4-én született, amit csak az év meg a hónap és a nap egymástól független érdekességei miatt írok le ilyen pontosan) -, akinek nevét immár több, mint fél évszázada, pontosabban 1954 óta Josef von FERENCZY-ként ismerik a világban.  Maga jellemezte a helyét a nemzetközi palettán, egy olyan vacsorán, amit Leányfalun rendezett a magyar Ferenczy-Europress 1991-es születésének második évfordulóján a budapesti sajtóügynökség alapítója és fő tulajdonosa, a világcég német Axel-Springer kiadó. Jómagam ott és akkor az ügynökség helyettes főszerkesztőjeként ültem az asztalnál.

            - Én vagyok a világ legnagyobb kiskapitalistája, de ha tetszik, a legkisebb nagytőkése - mondta az előétel és az első pohár bor után.

            Rejtélyekkel körülbástyázott, öntörvényű emberként lett magát szenvedélyes magyarnak, hűséges németnek és lelkes európainak („leidenschaftlicher Ungar, treuer Deutscher und begeisterter Europäer“) vallva nemzetközi médiamágnás akkor, amikor a média kifejezést még sokkal ritkábban használták.  És - talán éppen ezért -  sok évtizedes ismeretségi körömben azok közé tartozik, akikről   biztosan a legtöbb rosszat és jót mondták, írták -, gyakran ugyanazok.

Mindmáig rendületlenül kutatgatják, mit és milyen anyagi, politikai célokból csinált vagy nem csinált egész, zavarosan tarka életében, itthon és külföldön? S ez önmagában elegendő ok számomra arra, hogy tényként fogadjam el a tényt: nem akármilyen szerepet játszott legújabb korunk történéseiben.   De hát maga sem tagadta soha, hogy cifra volt a sorsa 20 éves korától kezdve a harmadik évezredig: csak így lehet valakit egyszerre fasisztának és antifasisztának, kommunistának és antikommunistának, hazafinak és hazaárulónak, kiváló pénzembernek és üzleti szerencselovagnak minősíteni, Sőt, nem titok, mindig voltak, akik egy lélegzetvétellel, egyszerre emlegették nagynénjeként Ferenczy Idát, Erzsébet királyné  udvarhölgyét, s kérdőjelezték meg általa használt neve elegáns  „von”-jának és „y”-jának hitelességét.

Miből mennyi az igazság? A Ferenczy-saga esetében talán sem fogjuk soha fogjuk megtudni…

 Ami biztos: a színességében biztosan versenyképes látványos Ferenczy-karrier történet kezdete 1954. Ezt a dátumot tőle hallottam, mielőtt még elolvastam 1992-ben Münchenben megjelent „Ferenczy József - Életrajzi vázlat kortörténeti háttérrel” címet viselő, „félhivatalosnak” tekinthető életrajz

1948 végétől - akkor ment el Magyarországról,  nem útlevéllel - megjárt Nyugat-Európában földi poklot és megélt mennyországnak hitt jó pillanatokat is.  1954-ben egy rosszul sikerült zöldségüzlet és politikai tartalmú bécsi pereskedések árnyékában - így mesélte azon a már emlegetett leányfalusi vacsorán -  valahol „a tisztítótűz mélységében és magasságában pattant ki a szikra az agyamból”.
Zürichben meglátta egy kapu alatt a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség központjának névtábláját. Emlékezzünk rá: ez volt a számunkra oly gyászos berni futball-világbajnokság éve. Ferenczy még a magyar vb-reménykedések idején fedezte fel az elegáns kaput, ez is magyarázat lehet a hirtelen támadt ötletre. A mindig „snájdig”, arisztokratikusan elegáns magyar úr megjelenése, elmaradhatatlan elegáns névjegykártyája és határozottsága elegendő volt ahhoz, hogy feljusson a titkárságra, sőt betessékeljék a „fejesek” szentélyébe.

            - Többen voltak, és számomra is hihetetlen egyetértésben meghallgatták az utcán felötlött üzleti javaslatomat, amit részletesen kidolgoztam, mire felértem az emeletre. Azt indítványoztam: megvásárolom a FIFA-tól a világbajnokság filmjogait. Ez akkor még - bármennyire is hihetetlen -  ismeretlen gyakorlat volt. Rövid alkudozás után megegyeztünk az árban is: 200 ezer német márka, amit 24 órán belül kifizetek. Úgy írtuk alá az előzetes szerződést, hogy ők biztosak voltak benne, talált pénzre bukkantak. Nekem viszont - bevallom - fogalmam sem volt, honnan lesz másnap pénzem. De hittem a szerencsémben és a csodában. Nem hiába. 

            - Elbúcsúztunk, s mire leértem az utcára, már tudtam, mi a teendőm: bementem egy telefonfülkébe, és fellapoztam a telefonkönyvet a film címszavaknál. Kiválasztottam ott egy számomra ismertnek tűnő producer cég nevét, fél órával később ott voltam náluk, és letettem eléjük a zsebemben levő FIFA-megállapodásomat: 220 ezer márkáért eladtam nekik.Másnap ők, a jelenlétemben, kizárólagos gyártókként és terjesztőkként hivatalosan és véglegesen megvásárolták a vb összes filmjogait. Én meg kerestem 24 óra alatt 20 ezer márkát...

 (Bereits 1954 gelang ihm der erste große Wurf. Ferenczy überzeugte die Fifa von einem Dokumentarfilm über die Fußballweltmeisterschaft und legte damit den Grundstein für die wichtigste deutsche Medienagentur, ein Novum in der Bundesrepublik. Als "Erfinder des Medienmanagements" (so der 2005 verstorbene Politiker und Publizist Peter Glotz über Ferenczy), bringt Ferenczy es zu Ansehen, Erfolg und Reichtum, dank seines Gespürs für die Wünsche und Träume der Deutschen, seines Glücks und seines Geschäftssinns.) (Idézet a könyvből)

            Ez lett az alapja minden további Ferenczy cégnek, - amelyet „Ferenczy Media Holding” néven hamarosan már európai sikersztoriként jegyeztek.  Josef von Ferenczy neve és „elit kiadói” tevékenysége néhány év alatt olyan ismertté lett, hogy telefonhívásait és meghívásait a legfontosabbak sem szokták elutasítani: volt, amikor Genscher német külügyminisztertől Kohl kancellárig, Kissinger amerikai külügyminisztertől Arafat palesztin vezérig terjedt ez a névsor. Walter Scheel NSZK államfőtől érdemkeresztet, az osztrák szövetségi elnöktől professzori címet kapott, Dom Mintoff máltai miniszterelnök pedig országát az Európai Gazdasági Közösségnél - a mai EU elődjénél - képviselő nagykövetté nevezte ki. Az is tény, hogy olyan embereket vett rá könyvírásra, akiket másoknak aligha sikerült volna, így többek között Salvador Dalit is szerzői között tudhatta.

Itthon az első, battonyai SOS gyermekfalu megszületésekor bukkant fel és vált gyorsan közismertté a neve, és maga is: még a rendszerváltozás előtt az ő kezdeményezésére jött létre két SOS-gyermekfalu, ahol árva vagy szüleiktől elszakított gyerekek kaptak elhelyezést: az első Battonyán, a második négy évvel később Kecskeméten. Ezért - inkább nem csak ezért -, 1986-ban a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendjének birtokosa lett, Losonczi Pál aláírásával hitelesítve.

Mert: ami a nagypolitikát illeti, 1985-ben Ferenczy nevéhez kötődött az azóta joggal kortörténeti jelentőségűvé emelkedett három napos bécsi magyar-NDK-NSZK-osztrák   eszmecsere, az „Ellentétek párbeszéde”. Ennek „furcsa négyese” - Köpeczy Béla magyar és Hans-Heinz Hoffmann NDK kultuszminiszter, Peter Glotz, a nyugatnémet SPD ügyvezetője és Fred Sinowatz osztrák kancellár -  az európai szellemi együvé tartozás jegyében a kelet-nyugati feszültség további oldódásának egyik katalizátorként ható eseményét produkálta. Magam 1988-ban, akkor ismertem meg Ferenczyt, amikor a bécsi vita második magyar könyvkiadása jelent meg nálunk, s a bemutatón, a Hotel Duna Intercontinental-ban Berecz János, az MSZMP PB tagja, a Központi Bizottság titkára   is részt vett. Kétségkívül -  a változó idők jeleként...

A többi már szinte magától értetődő. A rendszerváltozás után Ferenczy üzletileg is nyomult Magyarországon -  közben pedig jutalmazta a politika: Göncz Árpádtól is kitüntetést kapott, magyar nagyköveti ranggal is felruházták, 1996-ban pedig honvédtábornok lett.  S eközben, nem utolsó sorban, mindig az az elegáns úr volt, aki - maga mondta így - megengedhette magának azt is, hogy tökfőzeléket rendeljen feltéttel, - a legelegánsabb pesti szállodák elnöki lakosztályaiban…

            Amikor 2011. május 29-én –   záróakkordként emberileg, anyagilag egyaránt vitathatatlanul nehezen megélt utolsó éveket maga mögött tudva, megtörten -  92 éves korában Münchenben meghalt, talán maga is azt kívánta: nyugodjék sokkalta nagyobb békében, mint ahogyan élt…

Puszik az első találkozásunkkor még nem jártak Rákosi Mátyásnak. Ő akkor még csak egyszerűen a Kommunista Párt főtitkára volt, s nem, mint később, népünk - benne persze kölyök jómagam - atyja. Én pedig a legfiatalabb magyar állampolgárként, 1946. február 1-én ott lehetettem a Magyar Köztársaság kikiáltásánál.  A helyszínen, az Országházban.

 Apám - az igazi persze, aki nem is gondolta, hogy később kollektív konkurenciája támad   -  úgy látta,  a  gyermekként végigélt világháború, a 9 évesen gyakorolt egyhetes illegalitás, zsidó nagyanyám és katolikus, de katonaszökevény keresztapám bújtatása a házunkban,  két 1944. végi nyilas házkutatás izgalmaival a hátam mögött,  a házunkat ért,  belövésekkel tarkított 1945 januári  pesti ostrom és felszabadulás, majd az új világ főként  kisgazda politikusaival való mindennapos találkozások feljogosítottak arra, hogy magával vigye az Országházba.   

Anyám ünnepi ruhába öltöztetett, s újra, meg újra elmagyarázta:

            - Úgy viselkedj a Parlamentben, mintha felnőtt volnál, ne szégyenkezzünk veled az apáddal.

            Úgy viselkedtem, és történelmet láttam. Ültem a sajtópáholyban, amikor ülni kellett, felálltam, amikor a többiek felálltak, tapsoltam, amikor mindenki tapsolt.
Csak nem szavaztam: sokan figyelmeztetettek, rám nem vonatkozik  Nagy Ferenc  elnöki szavazási felszólítása. Így csak a képviselők mondtak igent a köztársaságra és választották meg Tildy Zoltánt államelnökké.
A hivatalos ceremóniák után pedig Édesapám kézen fogott, s magával vitt az addig miniszterelnök Tildy irodájába. A titkárságon leültetett, egyedül ment be gratulálni Tildynek, akivel már akkor jó évtizedes volt a barátsága és a munkakapcsolata. Amiből a háború után nekem annyi jutott, hogy a környék gyerekeinek naponta magyarázhattam, miért jön apámért nagy autó reggelenként, meg az elmaradhatatlan kérdés Tildytől, ha találkoztunk:

            - Hogy vagy, Tamás?

            Én meg válaszoltam, ahogyan illett. Két mondatban, a másodikra édesanyám tanított, hogy ne higgyék, nincs mondandóm a felnőttek számára:

            - Köszönöm jól, Zoltán bácsi. És az iskolában nincs semmi újság.

            Most viszont kint ücsörögtem egy nagy karosszékben, amikor nyílt Tildy dolgozószobájának   az ajtaja, és ketten léptek ki rajta. Nem éppen magas emberek. Az egyiket, Szakasits Árpádot   már ismertem: zsurnalisztából lett szociáldemokrata főpolitikus.  Újságíró volt, a háború alatt - emlékeztem - többször is összepusmogtak apámmal bajokról és kilátásokról, akkor is, ha véletlenül ott voltam nála a Magyarország szerkesztőségében, máskor pedig a szemben lévő épületben, a Hauernél, ahol gesztenyepürével foglaltak le, amíg - ma már tudom –  ők „megváltották” a világot.  A másik - Rákosi Mátyás volt. Együtt gratuláltak Tildynek, együtt jöttek ki, s együtt fedeztek fel engem a fotelben.

            - A Dernői Kocsis László kölyke - mondta Szakasits. - Én is rábeszéltem az apját, hogy hozza el Tildy megválasztására. Újságíró akar lenni a fiú, hadd lássa, hogyan csinálunk köztársaságot a királyságból. Szerintem azért ül itt kinn, mert a titkárnő figyelmeztette az öregét, hogy te is benn vagy az elnöknél. Hátha megorrolsz...

            S úgy nézett Rákosira, hogy én, a gyerek is éreztem, egy picit megfricskázta. (bár lehet, hogy csak utólag gondolom így) Rákosi mindenesetre elhúzta a száját, mielőtt a kezét nyújtotta felém. Nem mutatkozott be, nyilván természetesnek vette, hogy tudom, ki áll előttem.

            - Nőj nagyra. És ne halljak rosszat felőled – mondta majd ellépdelt. Hátulról nézve, még kerekebbnek látszott a fejétől a talpáig, mint amikor szemből láttam. Szakasits még maradt egy pillanatra, s úgy hadarta el, hogy Rákosi is hallhatta:

            - Ne ijedj meg attól, amit mondott. Mindenkivel ilyen - fintorgott, egyáltalán nem titkolva orra gúnyos grimaszát.

            S ezzel követte „a Matyit” - ahogyan a titkárnő motyogta Rákosi nevét az orra alatt. Nekem meg - bevallom - eszembe sem jutott, hogy meg kellett volna ijednem. Pedig akkor már hallottam az akkor népszerű mondást a budapesti újságkínálatról, (Boldizsár Iván volt a szerzője), pontosabban azt, hogyan kínálta harsogva a rikkancs a lapokat? Hát így: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Szabad Föld az Új Magyarország?   Színház a Demokrácia!  Ludas a Matyi!” S ahol ebben a felsorolásban Matyin magától értetődően Rákosi Mátyást érthette az akkori nagyérdemű...

            Akkor viszont tényleg ijedt voltam, amikor másodszor - és utoljára - találkoztunk. Mert ő éppen kezdett közös atyánkként szerepelni, én meg még változatlanul gyerekként, igaz 14 évesen, az Ady Endre úttörőcsapat tanácsának elnöki rangjában, hófehér ingben, váll-lappal, zsinóros fütyülővel, meg   előre százszor megismételt szöveggel vártam a zuglói István gimnázium és általános iskola bejáratánál. Az 1949 májusában megtartott első népfrontos választásra jött szavazni az iskolánkba. Hivatalosan ugyanis a szomszédban, az Abonyi utcában lakott, bár a valóságban - nyílt titok volt - a biztonságosabb Szabadság-hegyen. Az én tisztem volt köszönteni. Amikor kilépett az autójából, elé léptem, amúgy, úttörősen szalutáltam, és sikeresen végig mondtam a bebiflázott jelentést.

            - Előre! Rákosi pajtásnak jelentem, a szavazására minden készen áll.

            Mosolygósan megnézett (dolgozott a filmhíradó, aki akarja, ma is láthatja az eseményt), lehajolt hozzám (nem kellett nagyon meghajlítania magát, én már erősen kamaszodtam). Annyit mondott:

            - Köszönöm, fiacskám -  és kaptam ráadásként két puszit. Láttam az arcán, nem is jutott az eszébe, hogy korábban már találkoztunk valahol…

Szabó Pál (1893-1970) tudta: íróként csak példaképe lehet Móricz Zsigmond.

De arra törekedett, hogy legalább méltó utóda próbáljon lenni. Arra viszont mindig adott, hogy ne maradjon le sem irodalomban, sem közéletben Veres Pétertől.  Mindkettőt tőle tudom.

            - Zsiga bácsitól csak tanulhatok, de a nyomába nem léphetek.

            Ezt akkor vallotta be, félreérthetetlen komolysággal, egy a fejemre nyomott barack kíséretében, amikor nálunk járt, s én nagykamaszként éppen az „Úri muri” egy, 1929-ben Édesapámnak dedikált példányát olvastam.

            - Ezt akár mindenkinek elmondhatod, csak Veres Péternek nem, mert ő azt hiszi magáról, hogy ő legalább Móricz Zsigmond. Pedig mindig mondom neki, hogy még csak nem is Szabó Pál – tette hozzá derűsen, nagyot kacsintva hozzá…

            Irodalomban nem tudom, melyikük vitte többre, nem is tekinthetem feladatomnak, hogy bíró legyek. Tény: mindkettő irodalmunk szerves része, de főként újabb és újabb nemzedékek olvasmánya. S ez nekem elég is lenne, ha vak volnék a mai fiatalság olvasási szokásait illetően – beleértve saját ifjú lemenőimet is…

Egyébként meg büszke paraszti tartásban - ebben is versengtek -  a szikár, bajszos Szabó a szememben diadalmaskodott a zömökebb, Veressel szemben. Csak érdekességként: „Péter és Pál” - ebben is egymást követve -   1970-ben halt meg. Pali bácsi 4 évvel öregebben, mint az örök vetélytárs; Veres viszont kétségtelenül egy ország „Péter bácsijaként”, amire élete utolsó percéig lelkesen büszke volt. Igaz, Szabó Pált meg nemzetközi hír övezte, attól kezdve, hogyTalpalatnyi földet Bán Frigyes 1948-ban megfilmesítette.

Ami a legszemélyesebb kötődésem vele: családi hagyatékunk Szabó Pál aláírt, eredeti kézirata, - az életrajza. Nem tudom, miért került éppen hozzánk. De irodalomtörténeti tény, hogy „Nyugtalan élet” című több kötetes önéletírásának eleje, a „Gyermekkor” azért született, mert úgy ítélte meg:

„Hatvanéves korában minden író számára szinte kötelező a saját életének megírása – vallja Szabó Pál. – Annyit, de annyit törődött mások életével, sorsával, szomorúságával, sírásával, nevetésével, éppen itt van az ideje, hogy önmagával is törődjön egy kötetnyit. Ideje, hogy megnézze saját magát, honnan jött, mit akart elvégezni, mit végzett el, mit hagyott abba, miben nem érkezett el még csak a kezdethez sem. Ki kell, hogy jelölje önmaga helyét a nap alatt, meg kell ismernie önmagát. Ideje megnézni a mélységet, ahonnan felfakadtak a betűk, mint soha nem szűnő forrása valós vagy vélt szépségeknek és igazságoknak.”  

Szabó Pál 1953-ban volt 60 éves. S annak is van bizonyítéka, hogy az akkor írt alábbi sorok nyomtatásban visszaköszöntek.

Mindezek tudatában tekintem kötelességemnek, hogy itt és most felidézzem Szabó Pál kéziratát, ha másért nem, hát azért, mert hiteles tanúságtétel arról, nem akármilyen élet volt egy nem akármilyen korban élt magyar íróé.

Már a bevezető mondatok világos választ adnak arra, honnan jött és miért tartott éppen arra, ahová eljutott Szabó Pál. Íme

„Születtem 1893. április 5.-én, Bihar megyében, Biharugrán, az Alsósoron, amely csak egy sor házból álló utca, egyfelől a nagyutcai kertek nyúlnak rá, másfelől akkor még az urasági földek határolták. Édesapám néhai Szabó Pál, édesanyám néhai Bertalan Ágnes, tehát amolyan faluszéli, házas, kevéske földdel bíró szegény emberek voltak. Négyen voltunk testvérek, három lány és én, az egy fiú. Az elemi iskola hat osztályát, tehát ott jártam Ugrán, az iskolában mindvégig első voltam az osztályban, aztán annak rendje szerint az ottani evangélium szerint reformált, tehát református egyház papjánál konfirmáltam, s íjképpen végeztem el az iskoláimat. Már iskolás koromban is nyáridőn libász voltam a legelőn, hogy aztán tizenhárom évesen az urasághoz menjek napszámra, részesaratásra, majd részes munkásnak a cséplőgéphez.”

Abból, amit leírt, nem kétséges, hogy a „nagy háború” s ami azt követte, kemény ráadás volt világlátásának végső megalapozásához.

1915-ben lettem katona, s ettől kezdve mindvégig a különböző frontokon voltam. Főként az orosz és az olasz fronton. A monarchia összeomlása kint ért az olasz fronton, sokára hazavergődtünk, és részt vettem a falumbeli s a környékbeli, de leginkább a Váradról irányított forradalmi megmozdulásban. A forradalom leverése után két évig helyi internálást kaptam, de csak azért, mert az akkori református pap, Nagy Imre jótállott értem… Jó néhány évig vergődtem, rengeteg ügyvéddel, bankkal, viaskodtam a helyi hatóságokkal, szolgabírókkal, vármegyei alispánnal, főispánnal. Állandóan hadilábon álltam velük, mert nyilvántartottak, mint nyughatatlan forradalmárt.”

Nem kétséges: ez a nyughatatlanság tette örökké nyughatatlanná íróként is. Miért is?

„Kora gyerekségemtől kezdve, mindig nagyon szerettem a betűt, a könyvet, mi olyan kőművesek voltunk a magunk idejében, hogy verseket szavaltunk munka közben az álláson. Egyre többet olvastam. Csakhamar megismerkedtem nemcsak a magyar, de a világirodalom klasszikusaival. 1928-ban írtam le az első betűt…”

1930-ban Móricz Zsigmond a Nyugatban elragadtatott cikket írt Szabó Pálról, akit a falu küldött, aki a parasztság életének új és szép hangú kifejezője: „Új, nagy írót küldött a falu!” Ezzel a lelkes köszöntéssel – Illés Endre szerint „Arany János óta nem ölelt magához ilyen látványosan népszerű író egy újoncot” - Móricz az irodalom kellős közepébe léptette Szabó Pált. Nem lehetett nem figyelni rá. S ettől kezdve írt, írt és írt, regényeket, novellákat, tárcákat, drámát élete végéig, – a Nyugattól, Püski Sándor kiadóján, a Pesti Naplón át az Irodalmi Újságig és az Ifjúsági Színházig. S joggal büszkélkedett azzal, hogy „a Talpalatnyi föld filmként világhírű lett, a Lakodalom-Keresztelő, Bölcső című regénytrilógiámból készült a felszabadulás után.”

 Kéziratának utolsó három bekezdése –  számomra az íróként közéleti ember pályájának lehető legtömörebb összegzése.

            „Tulajdonosa és felelős szerkesztője voltam a Szabad Szónak, a felszabadulás előtt alapítottam a Kelet Népét, amit Móricz Zsigmondnak adtam.

Negyvenötben képviselő lettem és a Parasztújság főszerkesztője mindaddig, amíg be nem olvadt a Szabad Földbe. Képviselő vagyok mindmáig, az Elnöki Tanács tagja és most a Hazafias Népfrontnak az    elnökévé választottak. 

        A Kossuth-díj (régi) (1954)    Hát ennyi az életem.”

            A kézirat végén - aláírás. Dátum nincs a végén, de tudjuk, hogy Szabó Pál – éppen túl az általa emlegetett 60 éven -  1954-56-ban töltötte be a népfront elnöki posztját.

Klasszikusi tisztét pedig tölti addig, amíg él magyar szó a világban...

Rövid bemutató (katt!)

 Németh Miklós (1948,  január 24. Monok - ) vajon mit akart, de legalábbis azt, hogy ebből mit nem titkolt, azt írásban kaptam tőle akkor, amikor   1990. május 17-diki keltezéssel levélben búcsúzott az akkor általam irányított Képes 7 szerkesztőségétől.  Személyes emlékként őrzöm az eredetit.

Két bekezdését tekintem ide illőnek, ebből az első a politikai hittétel.

            „A kormány és személy szerint én arra vállalkoztunk, hogy egy rendkívül bonyolult helyzetben biztosítsuk a békés átmenetet, s egy alkotmányos forradalomban megteremtsük a lehetőségét egy új demokratikus korszak kezdetének.”

            Én most csupán az „alkotmányos forradalom” kifejezésre hívnám fel a figyelmet, amit mintha azóta sem használt volna senki, talán õ maga sem. A levél következő bekezdését az előbbi logikus folytatásának tekintem: úgy értelmezem, hogy ez a kormányzás és a sajtó egymás mellett elfoglalt örök helyéről szól a szükségszerűen örökké vitatkozó mindenkori politikában - demokratikus rendszerekben.

            „Vállalt feladatunknak eleget tettünk, s e folyamatban partnerünk és segítőtársunk volt a sajtó. A kapott elismerő szavakat köszönöm. A bírálatoknak nem mindig örül az ember, de számomra sohasem volt kétséges: nélkülözhetetlen feltétele ez a demokratikus társadalmi rendszer kiépülésének, a véleményszabadság megteremtésének. Külön köszönöm azokat a visszajelzéseket, amelyek számot adtak kormányom törekvéseinek fogadtatásáról, szándékainak megvalósíthatóságáról.”

            Az utolsó mondat magyarázata: miniszterelnöksége idején háromszor telefonált, mindig õ volt azonnal a vonal végén és nem valamelyik munkatársa, s minden alkalommal hálálkodott, hogy „megint figyelmeztettetek egy baromságra, amiből akár nagy baj is lehetett volna”. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem: azért tárcsázott - és nyilván nem csak nekem - közvetlenül, mert tartott tőle, hogy a Parlamentben nemcsak a falaknak, de a munkatársaknak is „füle” volt. Ahogyan   mindig volt és lesz is...

            Újságírói pályám során ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott   legalább
ejnye-bejnye -ket a sajtónak. Lehet persze, hogy azért, mert a valóság rászorította. De kétségkívül politikai éleslátásra vall, hogy ezt biztosan helyesen látta...

Németh Miklóst 65 évesen olyannak láttam, mint aki élő irattár – a számítástechnika és a „fülkeforradalom” korában. Viszont immár a történelem a tanú rá: Batthyány Lajostól napjainkig az ő rendszerváltó kabinetje volt Magyarország legintellektuálisabb, legintelligensebb kormánya. „Azt nem tudhattam, nem tudhattuk – mivé lett a folytatás” – mondta akkor.

            Amit tett, azzal kiírhatatlanul beírta a nevét a magyar történelembe, s ez elegendő arra, hogy ezt kötelezettségként viselje.

            Hogy mit tehetett volna másként? Tudjuk: olyan, hogy ha nincs a történelemben. Németh Miklós esetében sem volt. Az a személyes véleményem, hogy túlontúl hirtelen hagyta ott a politikát és azt a rendszert, amelynek megszületésében meghatározó szerepet vállalt, - s ült be ehelyett Londonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöki székébe. 

Clementina VAUGHAN a titkárnőm volt - és királylány! S bár egyik rangja alapján sem világsztár - számomra itt a helye életem megkülönböztetett személyiségeinek sorában. Mert mégis csak fenséges asszonyként keresett nálam munkát a 80-as évek közepén...

            Egy csendes délelőtt, ami egyébként semmi különösebb izgalmat sem ígért, rám csörgött  Rósás Hilda, a világon azóta is egyedülálló angol-német nyelvű napilapunk,  a Daily News-Neueste Nachrichten  szerkesztőségi titkárságának pótolhatatlan kincs  vezetője (angolul, németül és magyarul egyaránt gyors- és gépírt, így többet is keresett, mint az MTI vezérigazgatójának titkárnője; a béremelésével kapcsolatos csatákat ugyan  minden évben meg kellett  vívnom, de amit ő tudott, azt  ismereteim szerint a Naphegy tetején levő hírügynökségi központban még csak megközelíteni sem volt képes senki más).

            - Főnök, egy nigériai hölgy keresi telefonon.

            Ez a hölgy volt Mrs. Clementina Vaughan: így mutatkozott be, s ekkor csak annyit kért feltűnően szép kiejtésű angolsággal, engedjem meg, hogy eljöhessen a szerkesztőségbe.

Nigériai Szövetségi Köztársaság

            Másnap megérkezett egy finom vonalú, vékony koromfekete bőrű ifjú szépség. Megjelenésével egyetlen pillanat alatt elbájolta a ház főportását, aki önkéntes vállalkozóként felkísérte útitársát a liftben. Majd ugyanígy járt az egész szerkesztőség, angolok, magyarok és németeket egyaránt. Még a munkatársak női csapatának zöme is elámult, ami azért nem akármi, ha a gyengébb nem egy szépségéről van szó. Szó se róla, engem is rövid úton megbűvölt (este be is vallottam a feleségemnek, aki megértőnek bizonyult, már akkor is több évtizedes tapasztalatok birtokában).  

            A lényeg persze ez után következett: Clementina asszony rövid bevezető után közölte, hogy eredetére nézve királylány, - s ennek ellenére munkát keres. Azt, hogy dolgozni szeretne, azonnal felfogtam, nigériai uralkodói család után azonban hiába kutattam az emlékezetemben. De gyorsan megmagyarázta, mi is a nem egyszerű alkotmányos helyzet Nigériában. A nagy nyugat-afrikai ország ugyan szövetségi állam, elnökkel az élén, de valójában törzsek közössége. A kisebb törzsek élén pedig az egységes államon belül törzsfőnökök állnak, a nagyobbak és egyes törzsi közösségek felett pedig királyok uralkodnak a köztársaságban. Ő egy ilyen király lánya.  Hát ez csak egyszerű, ugye?

            Egyszerű ugyan nem volt, de némi töprengés után tudomásul vettem, megint kiderült, mennyire hiányos az ismerettáram.

            Tina úgy került Budapestre, hogy a Nigériában neves-tudós Vaughan família ifjú sarja korábban Magyarországon tanult és lett orvosdoktor. Aztán Lagosban feleségül vette a királyi vért, s most mindketten azért vannak itt, mert férjuram posztgraduális doktori képzésen vesz részt Magyarországon. A feleség viszont - érthetően - unatkozott.

A Daily News-t naponta olvasta, erről jutott eszébe, megkísérli a lehetetlent: hogy dolgozzék, amire soha sem gondolt előbb az életében. Viszont sokfélét tanult gyermekkorában, hiszen illő királyi nevelést kapott. A szülei Angliában járatták iskolába, ahol - ahogyan az egy úri kisasszonyhoz illik -  megtanult viselkedni, táncolni, hímezni, főzni, gyereket gondozni, magas fokon angolul, és nem utolsó sorban gyors- és gépírni. Úgy gondolta, ennek az utóbbinak veheti hasznát a magyarországi szerkesztőségben.

            Igaza lett. Amikor 1987-ben elbúcsúztunk, mivel átvettem új megbízatásomat, a Képes7 főszerkesztői posztját (ezt a népszerű magazint akkor a német Stern és a francia Paris Match magyar testvérének tekintettük, amihez hasonló korábban nem jelent meg nálunk) – már a lap egyik leghasznosabb technikai munkatárs volt, anyanyelvi szintű angol lektorként is megbízhatóan bevált -.

            Egy idő múlva tájékoztattak, hogy Tina egyik óráról a másikra hagyta ott a Daily News-t, - és nem ok nélkül. Le „koszos négerezte” egy  szerkesztőségi fiatalasszony, - a fekete asszony pedig erre egyetlen szó nélkül felállt, összeszedte a holmijait és távozott.  A hivatalos kilépését is a férjével intéztette el. A szerkesztőség csendes többsége pedig - ez is fontos része a történteknek - a „négerezőt” szorította rá rövid úton a kilépésre.

         (felirat a nigériai szobor hátoldalán. Saját felvétel)

   S hogy „happy end”-del is szolgáljak: két évvel később diplomáciai úton kaptam egy csomagot Afrikából. Egy nemes mintázású, fiatal nőt ábrázoló faszobrot tartalmazott, a hátoldalán kétnyelvű szöveggel. Angolul: HAND MADE CARVING OF “THE SHADOW”. GREETINGS FROM NIGERIA. PRESENTED TO: MR. KOCSIS TAMÁS. BY CLEMENTINA VAUGHAN. Magyarul pedig: TAMÁS KOCSIS (ÚR). ÜDVÖZLETTEL LAGOSBÓL, NIGÉRIA. TISZTELETTEL TINA VAUGHAN ÉS CSALÁDJA.

            A szobor ma is egyik ékessége a lakásunknak, a története pedig része a családi legendáriumnak.

            Amit azért írok ide gondosan, így, hogy alkalmat adjak annak, aki olvassa e sorokat, gondolkozzák el legalább egy-két percre -  közös világunkról…

Lázár György (1924 – 2014) bebizonyította, hogy lehetséges a lehetetlen. Azt ugyanis, hogy a miniszterelnök ne legyen politikus.  Ha volt valaha is köztisztviselő kormányelnöke az országnak, azt Lázár Györgynek hívták. Ha létezett olyan miniszterelnök, aki inkább volt az ország főkönyvelője, mint magas rangú politikai sarzsija, annak is Lázár György volt a neve. Volt ilyen „rangja” is: a magyar Koszigin…

És mindezt Fock Jenő utódaként produkálta (a Tervhivatalból jövet), az 1945 utáni magyar történelem - a mi nemzedékünk csak tudja - egyik legmozgalmasabb időszakában, teljes szürkeségbe bújva, s amennyire csak lehetett, némán a nyilvánosság számára. Viszont hagyta dolgozni azokat, akiknek nemcsak címzetesen, de a valóságban is a főnöke volt, s ez - valljuk be - nem lehetett kis teljesítmény akkor sem. S tette ezt oly módon, hogy balról is, jobbról is képtelenség volt politikai értelemben fogást találni rajta. 1987-ben is alighanem ezek a tulajdonságai röpítették át a fokozódó politikai szélviharban a Parlamentből a Fehér Házba, az akkori pártközpontba: a teljes lejtmenetben Kádár János mellett az MSZMP főtitkár-helyetteseként fejezte be a politikusi pályáját és a szocialista rendszert - épp olyan hallgatagon, amilyen előtte volt.

Utána sokáig társas lakóházának a közös képviselőjeként „önkormányozott”, helyi közakaratból: mert, hogy nála senki sem tudott jobban pályázatokat írni és nyerni a ház javára. Volt ideje megtanulni...

A látszatok és híresztelések ellenére - nem hiányzott a sorból, amikor a humort osztották a születendő babáknak.

Azt például, hogyan tölthette be 12 éven át a miniszterelnöki posztot, ami mindmáig „ezüstérmes” teljesítmény a magyar kormányfők 1848 óta jegyzett sorában, azzal magyarázta: „Szerencsés miniszterelnök kinevezési évjárat vagyok. Én 1975-ben kerültem a kormány élére, az egyetlen ember pedig, aki tovább volt nálam miniszterelnök, éppen száz évvel előttem, 1875-ben kezdte a kormányzást. Tisza Kálmán 15 éven át miniszterelnökösködhetett. A legközelebbi rekorder 2075-ben teszi majd le a kormányfői esküt.”

Éppen most lett időszerű: igaz lesz-e a 2075, - vagy Orbán Viktor előbb megdönti Tisza Kálmán és Lázár György rekordját?

Amikor „még anno”, hivatali idejében, egy diplomata-újságíró körben rákérdeztem jól megőrzött szikársága és kurtán magyaros bajsza titkára, megjátszott komorsággal így felelt: „Csak otthon ehetek, hogy megőrizzem az alakomat, és nap közben ne koszoljam össze a bajszomat. Így parancsolta az asszony, és mindig ellenőriz, ha hazaérek. És ő szigorú parancsnok”. Hozzáteszem: úgy tűnt, az volt Lázár élete végéig, sőt. Szálegyenes tartása, szilfidsége és bajszának állása a harmadik évezredben is olyan volt, mint volt ifjabb korában, de ezt immár azzal magyarázta: „A feleségem azt parancsolta, hogy egyek, és egyek, mert amióta nem kapok állami kosztot, azt hihetik, hogy ő éheztet. De én évtizedek óta nem híztam egy dekát sem. Azt meg, hogy kapok-e enni tőle, döntse el, aki rám néz”.

            A rendszerváltozás után egyszer temetésen találkoztunk, és azt követően az 59-es villamoson beszélgettünk. Sokan felismerték: többen köszöntek neki, de senki egyetlen rossz szót sem mondott rá. Maga mesélte ott és akkor, hogy mindössze egyetlen alkalommal gorombáskodott vele egy harcias asszony egy piacon, de a többiek leintették, s ő nyugodtan vásárolhatott tovább.

            - Egyszer a Moszkva téren rám kérdezett egy férfi: „Maga nem ikertestvére Lázár Györgynek?” Én az igazat feleltem: „Nem vagyok az”. Mire ő: „Pedig annyira hasonlít hozzá”.  Erre én: „Nem csoda, mert akit lát, az Lázár György”. Ezt meg a férfi így fogadta: „Ne bánkódjék, maguknál sem volt rosszabb, mint most. De ne is büszkélkedjék, mert jobb sem volt”.     S aztán hallgatott egy megállónyit, s megint csak úgy mondta, hogy mindenki hallotta:      - Tudom, igaza volt... - És senki sem pisszent a villamoson, Budán, a XII. kerületben.

            Hivatalból egyetlen tanácsot kaptam tőle, amikor az MTI-ben járt, a 80-as évek elején.

A Daily News-Neueste Nachrichten című angol-német nyelvű napilap főszerkesztőjeként vettem részt a hírügynökség vezetőinek találkozóján a miniszterelnökkel. A szünetben megfogta a karomat, és azt mondta:

            - Ne okozzon bajt a lapjával, inkább a bizalmat erősítse, mert arra nagy szüksége van az országnak. Úgy szerkesszen hiteles újságot, hogy ne felejtse el egy pillanatra se, milyen sok múlik most a külföldieken, akik magukat olvassák. A nyugatiakon és a keletieken egyaránt. A németekből pedig mindkét fajta van: a nyugati óvatos, a keleti meg gyanakvó és tart miattunk. Tőke kell, hogy talpon maradjon Magyarország, az pedig másutt van, nem nálunk, s ez még sokáig így lesz.

            Másoktól tudom, beosztottjainak, a minisztereknek is ilyen szellemben beszélt miniszterelnökként. Akár ma is mondhatná...

            Karthauzi szerzeteseket megszégyenítő politikusi némaságát egyébként haláláig őrizte. Meglepődött, hogy egyetlen „szig. biz.” történetet mégis el tudtam neki mesélni - önmagáról. Igaz, ezt sem itthon, hanem Irakban hallottam. De megerősítette, hogy  valóban így történt, ami ott történt…

1978-ban hivatalos úton járt Bagdadban, ahol tárgyaló partnere Szaddám Huszein volt, aki akkor a Forradalmi Parancsnokság Tanácsának alelnökeként Irak második emberének számított. Megbeszélésük végén Szaddám közölte Lázárral, most fogadja őket Ahmad Hasszan al-Bakr elnök. Az iraki felállt, az íróasztala mögé lépett, előhúzott egy revolvert és magához vette. A magyar kormányfő meglepődött, s rákérdezett: „Ez meg minek?” Az iraki katonapolitikus válasza pedig: „Át is kell érnünk az elnökhöz, aki a palota másik felében vár ránk”. Ezt az elnököt Szaddám Huszein alig egy év múlva maga buktatta ki a hatalomból - fegyverrel.  A folytatást pedig jól ismeri az egész világ.

Lázár nem tudta, - pontosabban nem is akarta megtudni - honnan jutott el hozzám a történet: mert (hárította el az információt) megrendülhetne a bizalma valakiben, akiben megbízott, s ezt nem szeretné…

            Úgy halt meg, ahogyan élt. Ő és a családja is úgy gondolta: hamvait úgy szórják szét, hogy örök távozását is csak  a temetése után tudja meg az ország. „Csendben búcsút vettünk tőle” – írta gyászközleményében az akkor még megjelenő Népszabadságban, 2014. október 2.-án, a 90 évesen elhunyt Lázár György családja. (Magyar Narancs bucsúzó cikke)

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így - Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….              

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 

   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)      

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)