Puszik az első találkozásunkkor még nem jártak Rákosi Mátyásnak. Ő akkor még csak egyszerűen a Kommunista Párt főtitkára volt, s nem, mint később, népünk - benne persze kölyök jómagam - atyja. Én pedig a legfiatalabb magyar állampolgárként, 1946. február 1-én ott lehetettem a Magyar Köztársaság kikiáltásánál.  A helyszínen, az Országházban.

 Apám - az igazi persze, aki nem is gondolta, hogy később kollektív konkurenciája támad   -  úgy látta,  a  gyermekként végigélt világháború, a 9 évesen gyakorolt egyhetes illegalitás, zsidó nagyanyám és katolikus, de katonaszökevény keresztapám bújtatása a házunkban,  két 1944. végi nyilas házkutatás izgalmaival a hátam mögött,  a házunkat ért,  belövésekkel tarkított 1945 januári  pesti ostrom és felszabadulás, majd az új világ főként  kisgazda politikusaival való mindennapos találkozások feljogosítottak arra, hogy magával vigye az Országházba.   

Anyám ünnepi ruhába öltöztetett, s újra, meg újra elmagyarázta:

            - Úgy viselkedj a Parlamentben, mintha felnőtt volnál, ne szégyenkezzünk veled az apáddal.

            Úgy viselkedtem, és történelmet láttam. Ültem a sajtópáholyban, amikor ülni kellett, felálltam, amikor a többiek felálltak, tapsoltam, amikor mindenki tapsolt.
Csak nem szavaztam: sokan figyelmeztetettek, rám nem vonatkozik  Nagy Ferenc  elnöki szavazási felszólítása. Így csak a képviselők mondtak igent a köztársaságra és választották meg Tildy Zoltánt államelnökké.
A hivatalos ceremóniák után pedig Édesapám kézen fogott, s magával vitt az addig miniszterelnök Tildy irodájába. A titkárságon leültetett, egyedül ment be gratulálni Tildynek, akivel már akkor jó évtizedes volt a barátsága és a munkakapcsolata. Amiből a háború után nekem annyi jutott, hogy a környék gyerekeinek naponta magyarázhattam, miért jön apámért nagy autó reggelenként, meg az elmaradhatatlan kérdés Tildytől, ha találkoztunk:

            - Hogy vagy, Tamás?

            Én meg válaszoltam, ahogyan illett. Két mondatban, a másodikra édesanyám tanított, hogy ne higgyék, nincs mondandóm a felnőttek számára:

            - Köszönöm jól, Zoltán bácsi. És az iskolában nincs semmi újság.

            Most viszont kint ücsörögtem egy nagy karosszékben, amikor nyílt Tildy dolgozószobájának   az ajtaja, és ketten léptek ki rajta. Nem éppen magas emberek. Az egyiket, Szakasits Árpádot   már ismertem: zsurnalisztából lett szociáldemokrata főpolitikus.  Újságíró volt, a háború alatt - emlékeztem - többször is összepusmogtak apámmal bajokról és kilátásokról, akkor is, ha véletlenül ott voltam nála a Magyarország szerkesztőségében, máskor pedig a szemben lévő épületben, a Hauernél, ahol gesztenyepürével foglaltak le, amíg - ma már tudom –  ők „megváltották” a világot.  A másik - Rákosi Mátyás volt. Együtt gratuláltak Tildynek, együtt jöttek ki, s együtt fedeztek fel engem a fotelben.

            - A Dernői Kocsis László kölyke - mondta Szakasits. - Én is rábeszéltem az apját, hogy hozza el Tildy megválasztására. Újságíró akar lenni a fiú, hadd lássa, hogyan csinálunk köztársaságot a királyságból. Szerintem azért ül itt kinn, mert a titkárnő figyelmeztette az öregét, hogy te is benn vagy az elnöknél. Hátha megorrolsz...

            S úgy nézett Rákosira, hogy én, a gyerek is éreztem, egy picit megfricskázta. (bár lehet, hogy csak utólag gondolom így) Rákosi mindenesetre elhúzta a száját, mielőtt a kezét nyújtotta felém. Nem mutatkozott be, nyilván természetesnek vette, hogy tudom, ki áll előttem.

            - Nőj nagyra. És ne halljak rosszat felőled – mondta majd ellépdelt. Hátulról nézve, még kerekebbnek látszott a fejétől a talpáig, mint amikor szemből láttam. Szakasits még maradt egy pillanatra, s úgy hadarta el, hogy Rákosi is hallhatta:

            - Ne ijedj meg attól, amit mondott. Mindenkivel ilyen - fintorgott, egyáltalán nem titkolva orra gúnyos grimaszát.

            S ezzel követte „a Matyit” - ahogyan a titkárnő motyogta Rákosi nevét az orra alatt. Nekem meg - bevallom - eszembe sem jutott, hogy meg kellett volna ijednem. Pedig akkor már hallottam az akkor népszerű mondást a budapesti újságkínálatról, (Boldizsár Iván volt a szerzője), pontosabban azt, hogyan kínálta harsogva a rikkancs a lapokat? Hát így: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Szabad Föld az Új Magyarország?   Színház a Demokrácia!  Ludas a Matyi!” S ahol ebben a felsorolásban Matyin magától értetődően Rákosi Mátyást érthette az akkori nagyérdemű...

            Akkor viszont tényleg ijedt voltam, amikor másodszor - és utoljára - találkoztunk. Mert ő éppen kezdett közös atyánkként szerepelni, én meg még változatlanul gyerekként, igaz 14 évesen, az Ady Endre úttörőcsapat tanácsának elnöki rangjában, hófehér ingben, váll-lappal, zsinóros fütyülővel, meg   előre százszor megismételt szöveggel vártam a zuglói István gimnázium és általános iskola bejáratánál. Az 1949 májusában megtartott első népfrontos választásra jött szavazni az iskolánkba. Hivatalosan ugyanis a szomszédban, az Abonyi utcában lakott, bár a valóságban - nyílt titok volt - a biztonságosabb Szabadság-hegyen. Az én tisztem volt köszönteni. Amikor kilépett az autójából, elé léptem, amúgy, úttörősen szalutáltam, és sikeresen végig mondtam a bebiflázott jelentést.

            - Előre! Rákosi pajtásnak jelentem, a szavazására minden készen áll.

            Mosolygósan megnézett (dolgozott a filmhíradó, aki akarja, ma is láthatja az eseményt), lehajolt hozzám (nem kellett nagyon meghajlítania magát, én már erősen kamaszodtam). Annyit mondott:

            - Köszönöm, fiacskám -  és kaptam ráadásként két puszit. Láttam az arcán, nem is jutott az eszébe, hogy korábban már találkoztunk valahol…