Hiteles a tény és az első időpont: Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta  a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt.

Ehhez képest mégis arról vitázik a világ – rangos történészek és befolyásos politikusok is –, hogy május 8-án vagy 9-én fejeződött-e be Európában a 2. világháború?

Nem indokolatlanul.

Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig sem látott harcot, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát. 

Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én viszont a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok már elérte Pilzent, a szovjet csapatok még messze jártak onnan. Eisenhower azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért –, nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is. Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a szovjetek mentették meg a németektől, de árulók, nem pedig a szovjet hadsereg. A Vörös Hadsereg alakulatai ugyanis csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).

Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem  is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót. A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem is alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit a szovjet nép viselte. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés.       

E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.    

Egy drámai részlet:

„A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a „túsza”. Sztálin igyekezvén elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett. A mai történészek azonban úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg. De a „legkevesebb” nélkül is azt kapjuk, hogy Szovjet-Oroszország 9–10 millióval több embert veszített, mint Európa többi országa együttvéve, beleértve Németországot a háborúban. Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a győzelemért: van, aki 32 milliót, más 42 milliót is emleget. De ha csak a 26–27 milliót vesszük, akkor is érvényes az ijesztő megállapítás: ilyen hatalmas veszteség nem ért még egy országot, egy népet sem.

Valószínűleg csak Oroszországban léteznek özvegyfalvak. Így nevezik azokat a településeket, ahová a frontra behívott férfiak közül egyetlen egy sem tért vissza. Egyetlen egy sem!”                    

Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst. Május 8-án reggel Berlinbe érkezett Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte. A szöveg hat pontjából legalább kettő feltétlenül ide kívánkozik.

„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt…

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.”

Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik.  

A NÉMET KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA

1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderő-főparancsnokság részéről:

Von Friedeburg               Keitel                    Stumpff

Jelen volt:

a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:

A. W. Tedder, légimarsall

a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:

G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen volt:

J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka

Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka

A dokumentum keltezése 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.

És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután… 

A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háborúbeli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte. A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatását és  egyben tudományos feldolgozását tekinti.

Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.

Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:

1. Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.

2. Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.

3. Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti „felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s őt nem büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra kész állapotban voltak.

4. Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a „második aktus” a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.    

5. Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.

Azt a Keitelt kisérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.

A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarsschall) Keitellel megszámlálhatatlan példányban találkoztam – képek sorozataként a karlshorsti épület különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon, kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.

Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott.

Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.

Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. (Azonnal nem szerettem! Itt bukkantak fel elmaradhatatlan relikviákként újra és újra Keitel fotói.)

A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlanul népi orosz vodkával zárult. A szovjet házigazda oldottságának köszönhetően a fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül. A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.         

Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.        

Most 2015-öt írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emlék volna.

A II. világháború – 1939. szeptember 1–1945. szeptember 2. között – legalább 56 millió emberáldozatot követelt. Ennyien estek el a harcokban, haltak meg a hadi cselekmények (bombázások), továbbá mindenekelőtt a náci Németország haláltáboraiban és a polgári lakosság elleni tömeges kivégzések következtében.

2020 – az európai béke 75. évfordulója – talán jobb év lesz a világ számára…

 * * *

Az orosz Zvezda tévécsatorna friss híre szerint a többi között magyar fegyveres alakulatok is harcoltak a Vörös Hadseregben a második világháború idején. A hadi levéltárban őrzött, magyar vonatkozású dokumentumok itt megtekinthetők, tessék kattintani! A megsárgult fóliánsok között olvasható (a különös pályát befutott és leglátványosabban dekorált) Vörös János vezérezredes 1944. november 5-i felhívása, amelyben a német ellenében az oroszokhoz átállására szólította föl a magyar honvédséget, és a demokratikus Magyarországot élteti - Horthy Miklós kormányzó vezetése alatt.

Az eredeti dokumentumok nagy terjedelemben foglalkoznak a francia Normandia légi ezreddel. A francia és a szovjet-orosz repülőegységek együttműködéséről és harcairól évtizedekkel ezelőtt filmet is forgattak Normandia Nyeman címmel. 

Pjotr ABRASZIMOV személyesítette meg számomra egy szuperhatalom diplomata politikusát. Amikor 1976-tól a Magyar Távirati Iroda „össz-berlini” tudósítójaként dolgoztam, már másodszor volt a Szovjetunió ottani nagykövete, aki egyben - a második világháború egyik győztes nagyhatalmának jogán - a Szovjetunió németországi főbiztosának címét is viselte. Az 1912-ben született “orosz agytröszt” (a személyesen neki címzett minősítés Helmut Schmidt egykori szociáldemokrata bonni kancellártól származik, akinek sűrűn volt alkalma szellemi párbajt vívni vele) politikusként magas pártfunkciókon át a belorusz miniszterelnök-helyettességig vitte, mielőtt “átnyergelt” külföldi munkára. Már elismert diplomataként 1962-ben első ízben nagykövet az NDK-ban, a legnagyobb létszámú szovjet külképviseleten, ső készítette elő és írta alá 1971 szeptember 3-án szovjet részről a kettős Berlin gyakorlati helyzetét és mindennapi életét szabályozó megállapodást a három nyugati nagyhatalommal. Még ugyanebben a hónapban - mint azt a bizonyos mórt, aki jól végezte el a dolgát - áthelyezték a párizsi nagykövetség élére. De már 1975 márciusában visszatért régi posztjára és irodájába a legendás berlini “orosz házba” az Unter den Linden-en (német nyelvű könyve a “házról” nevemre dedikált köteteim közt az egyik ritkaság). A követséget 1873-ban nyitották itt meg, cári ukázra hazai orosz földre építették, s az első épületek legfontosabb alapanyagait is otthonról szállították ide. Úgy hírlik, Putyin miniszterelnök utasítására most megújítják az egész terület orosz anyaföld bázisát. Mert rendszerek ugyan változnak Oroszhonban, más dolgok viszont mintha kevésbé..

A „suttogó fáma” szerint (én anno egy szovjet diplomatától hallottam) Abraszimov Brezsnyev személyes döntése alapján került vissza a Brandenburgi-kapu tőszomszédságába, mert “ő az egyetlen, aki kézben tudja tartani a németeket ideát és odaát egyaránt”. 

Az „ideátról”, vagyis az NDK-ról hallottam, sőt személyesen is tapasztaltam egy s mást Abraszimovval összefüggésben. 

„Újságíró nyelven” szólva “hiteles, de meg nem nevezhető forrásokra” hivatkozva írom le “sub rosa”, hogy Abraszimov rendszeresen bekérte és meg is kapta az NDK és az NSZEP legfelsőbb vezető testületeinek anyagait, sőt esetenként meghívás, bejelentés nélkül betoppant a német párt legbelsőbb tanácskozásaira. 

Saját kedvenc NDK-beli abraszimovi élményem is a nagykövet finoman szólva “birodalmi szemléletűnek“ mondható motívumait erősíti.

 Öt éves németországi küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon. Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de - mert ismertem a helyi viszonyokat - úgy lettem minden formális behívás mellőzésével a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetője hogy erről berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.
Kiegészítésként közölték, hogy erről értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

Ez a kapcsolatfelvétel - az illendőség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a VSZ szabályai szerint - meg is történt, a minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 30 kilométerre Berlintől keletre. Berlinben ugyanis (ez egyébként hivatalosan Kelet- és Nyugat-Berlinre egyaránt érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erőt tartani. Ebből a két német állam megalakulásáig, de jogi értelemben 1945-ig visszavezethető rendelkezésből az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki. Viszont rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl-Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve éreztem magam, mert az első perctől kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen, folyosókon. A kísérő tiszt végül, sokadik kérdésemre kibökte:

- Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak. 

Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekről és a speciális sajtós feladatokról. Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német, szovjet, lengyel stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának egységparancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról. 

Uniformisról először a hadgyakorlatot megelőző héten - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünkön meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtől a lábamig. Három nappal később pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Ő kérdezett rá először a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával később behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg kiképzési főnöke közölte velem nagy derűsen a megoldást.

 Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annak idején Bugyonníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot... 

Ez a váll-lap nélküli Bugyonnij példa - bevallom - nekem rendkívül tetszett. A hadgyakorlat főpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis. Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna. 

A sajtótribünről lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, meg-megálltam, szemlélődtem, megint tovább mentem, s csak vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény pedig: sehol és semmikor. Perceken belül ott álltam a legfelsőbb NDK és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov háta mögött találtam magam. A szovjet nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, oroszul katonásan rám mordult (később utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

Azonnal hívja ide Hoffmann hadseregtábornokot!

 Da - feleltem ugyanúgy oroszul és katonásan az igent. Hátraarcot csináltam, és mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna, odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfőtitkár és államfő mellett feszítő Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszűkebb vezetésének tagjához.- Abraszimov elvtárs hívatja - mondtam nem éppen bőbeszédűen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetődőként fogadta, amit közöltem.
- Máris megyek - ennyi volt a válasza, s azonnal ment is a szovjet nagykövethez. Én meg végre

jobbnak láttam, ha feltűnés nélkül távozom. Sikerült...

 Most is meggyőződésem, hogy nem csak bebeszéltem magamnak: úgy ment a miniszter Abraszimovhoz, mint aki magától értetődő parancsot teljesít. Talán mert a “németországi főbiztos“ cím birtokosa hívatta? Vagy más volt az ok?
 Azt a már „odaátra” is vonatkozó „biztonsági eljárást” is Abraszimov ötleteként emlegették mindkét Berlinben, hogy a helyi szovjet autók szükség szerint akár óránként tudták váltogatni a rendszámaikat, a (minden érdekelt fél által tudatosan összekuszált) szabályok szigorú betartásával. Saját szememmel láttam olyan gépkocsit, amelyik különböző alkalmakkor szovjet katonai rendszámot, NDK-beli diplomata táblát, nyugat-berlini szovjet főkonzulátusi regisztrációt, sőt amerikai, angol vagy francia katonai rendszámtáblát viselt. Ugyanezeket a trükköket persze a három nyugati fél is alkalmazta pontosan ugyanolyan okokból, és – így „zörgött a haraszt”, az összes érdekelt fél (mármint az illetékes szovjetek, amerikaiak, angolok és franciák) persze nem hivatalos megállapodásával. A „négy nagy” járműveit ugyanis semelyik oldal német hatósága sem ellenőrizhette a két Berlin közötti határon, katonai rendszámokat viselő járműveket pedig az egyes szektorokban csak a szektorok hivatalos megszállói állíthattak meg, helyi hatóságok nem. Az utóbbi „megszállási jogot” az NDK-ban - bár hivatalosan ezt a szovjetek 1949-től kezdve folyamatosan cáfolták - a szovjet katonai hatóságok a valóságban a német újraegyesítésig gyakorolták, de nem volt más a gyakorlat Nyugat-Berlinben sem..

A rendszámtábla egyébként „szent tehén” volt civil külföldiek esetében is. Az NDK hatóságok például ragaszkodtak hozzá, hogy 1976-ban, érkezésem után a lehető legrövidebb időn belül felszerelhessék autómra a kék színű QA 03-01-es rendszámot: ez ugyanis „hiteles fordításban” minden hatósági ember számára azt jelentette: a kocsit magyar (03), újságíró használja (QA), és a hírügynökség irodavezetőjének birtokában van (01). Nyugat-Berlinben pedig ugyancsak rögtön tudhatta a rendőr, kivel áll szemben. Így történhetett meg velem, hogy amikor egyszer szabálytalanul jobbra fordultam a határátkelő, a legendás Checkpoint Charlie után, az első nyugati utcánál (az NDK-ban akkor még ugyanis jobbra, kis ívben pirosra is be lehetett fordulni, és hirtelenjében nem működött a másik oldalon érvényes KRESZ-reflexem), a helyi „szerv” leállított és zordan rám dörrent:

- Azért, mert odaát vörösre mindent szabad, az nem jelenti azt, hogy ideát is így van.

 A megjegyzéstől úgy meglepődtem, hogy hangosan elnevettem magam. A rendőr meg a derűmön lepődött meg, de vette a lapot, s ő is elmosolyodott.

- Megértett és nevet? Akkor ezzel megtakarított 10 márka büntetést...

 Azt viszont soha sem fogom megtudni, mit takarítottam meg magamnak mindenféle szempontból (pénz, egyéb büntetés, egyebek), amikor rádöbbentem, hogy ezen, a külföldiek által használt, minden forrás szerint szuperellenőrzött, híres-hírhedt kelet- nyugati határátkelőn négy napon át - véletlenül - a feleségem útlevelével közlekedtem oda-vissza. És ezt egyetlen, egymást váltogató, éber NDK-s határőr sem vette észre. Csak magamban emlegettem az NDK bukásáig: ha ezt a szegény (azóta elhunyt) Honecker akkor csak sejtette volna?

 Szegről-végről az Abraszimovhoz kötődő legtanulságosabb személyes világpolitikai élményem is a ”Chekpoint Charlie”-hez kapcsolódik. A 70-es évek végén a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti nemzetközi átlépő NDK-s oldalán bevezettek egy új technikai ellenőrző berendezést: ez a hőmérsékletet mérve megállapította, nincs-e rejtegetett élő személy a határon átmenő járművön? Egy amerikai katonákat Keletre szállító busznál az NDK határőrség ennek az eszköznek a jelzésére vette észre, hogy a padlón tucatnyian fekszenek elrejtőzve - egykori berlini kémfilmek ismeretében nem nehéz találgatni, vajon miért? A járművet - a szabályoknak megfelelően - a németek nem ellenőrizhették, csak megszámolták az ablakokon át látható egyenruhásokat. Riasztották viszont a szovjet katonai rendészetet, amelyik akkor állt a busz mellé, amikor abból az „amcsik“ sorban kiszálltak, az Alexander Platz parkolójában. Miután mindenki elhagyta a buszt, a KGB-s tiszti járőr - már a járdán, tehát egyértelműen az Egyesült Államok által hivatalosan szovjet szektorként kezelt területen - akcióba lépett, s azon a címen, hogy az utasok létszáma túllépte a határos hivatalosan bejegyzettekét, az egész csoportot őrizetbe vette.

 Lett is belőle diplomáciai, politikai botrány és kérészéletű sajtószenzáció. De csak ennyi, hisz Berlinben ez sem volt több, mint a mindennapos oda-vissza trükkök egyike, egymás bosszantására, emberek, áruk csempészésére, kémkedésre.

S maradt is volna minden ennyinél, ha Abraszimov nem éppen néhány nappal később tartott volna véletlenül - mi úgy neveztük – „nyilvánosságra nem hozható háttérbeszélgetést” a Nyugat-Berlinben dolgozó külföldi tudósítókkal. Ott kérdeztek rá nyugati kollégák, nem éppen barátságosan persze az Alexen történtekre, összefüggésbe hozva azokat az 1971-es berlini megállapodással is.

Ekkor értettem meg amúgy igazában: milyen egy szuperhatalmi súlyú kifakadás. Azt addig is

sejtettem, hogy nem keveset nyom a latban. De... 

- Az egy realitás - fejtette ki lassan, tagoltan Abraszimov,- hogy mi négyen még címet sem tudtunk adni az 1971-es megállapodásnak, de az mégis működik. Az a második realitás, hogy a Nyugat szerint mindaz, ami abban áll, az a háború után Berlint megszálló négy nagyhatalomnak az egész városra vonatkozó szerződése. Az a harmadik realitás, hogy vannak, akik azt szeretnék, ha a megállapodás hivatalosan németül nem is létező szövege Nyugat-Berlint az NSZK-hoz kötődő városnak tekintené. De a negyedik az, hogy a Szovjetunió Berlin keleti felét a megállapodás alapján is az NDK fővárosaként tiszteli, s egyben tudomásul veszi, hogy az amerikaiak, angolok és franciák számára viszont Nyugat-Berlin még mindig megszállt város, A négyoldalú - és nem a háborús győztesekre utaló négyhatalmi - megállapodás ennek a Nyugat-Berlinnek biztosítja a közlekedését és összeköttetését a külvilággal, beleértve az NSZK-t, de az NDK-t is, beleértve annak fővárosát. És mindezt egyberakva következik a legfontosabb: a Szovjetunió a béke megőrzése érdekében így értelmezi és teljesíti a négyoldalú megállapodást, így él a jogaival és teljesíti a kötelezettségeit, - például a határátlépéseknél is, ha elkerülhetetlen. Ez történt a legutóbb is. Mert senki se felejtse el soha: a szovjet álláspont Berlin esetében soha számításon kívül nem hagyható, a Szovjetunió szerepéből és súlyából fakadó - megkérdőjelezhetetlen realitás! 

 Ezt ott és akkor senki sem vitathatta, mert a nagykövet e mondatok elhangzása után ingerülten felpattant és távozott. De amit történetesen 1989-90-ben Németország újraegyesítése is teljes mértékben igazolt. Másként ugyan, mint ahogyan Abraszimov Nyugat-Berlinben gondolta…

„Az 1944. év nagyon rossz volt. Akkor kezdődött Magyarországon a háború. Hulltak-robbantak a bombák, fütyültek a gránátok.

Az emberek mindig féltek. A gyerekek még jobban. Az iskolákat is bezárták. Rettegtünk, amikor megszólaltak a szirénák és a fejünk felett zúgtak a repülők és zuhantak a bombák. Télen jött a legrosszabb, Budapest ostroma.

Ostrom után megörültek az emberek, mert végre megjött a béke. Az emberek mosolyogtak. Megkezdődött az újjáépítés. A munkások is szívesebben dolgoznak. Mi is örültünk, hogy megnyíltak az iskolák kapui és újra tanulhatunk. Már a hidakat is megkezdték újjáépíteni.

Boldog voltam, amikor először átmehettem a frissen épített Kossuth-hídon. Hányan dolgoztak érte s rajta éjjel-nappal, mire fölépült! Most kezdték újjáépíteni a Szabadság-hidat, a Ferenc József-híd mását. De még sok épületet kell újjáépíteni, amit a németek és a nyilasok leromboltak. Ezeket akarjuk felépíteni.

De nem csak a városiak dolgoznak, dolgoznak a falusiak is. Ők is segítik az országot felépíteni azzal, hogy élelmet adnak. Milyen szép volt május 1-e, a dolgozók ünnepe. Hogy éltették a békét. Nagyon örülünk neki. Sokkal jobb a béke, mint a háború.”

Budapest, 1946. május 22.

Kocsis Tamás IV. b oszt. tan.

Budapest, XIV., Amerikai út 45.”

* * *

Tízévesen írtam a dolgozatot. Gál Anna tanító néni ezt írta rá: „Kiváló munka”. És valamiért eltette magának, 30 évvel később pedig elvitte az édesanyámnak.

S ha már május 1-jét említettem a dolgozatban: 1945. május 1-jén a budapesti, Hermina úti elemi iskola III. b. osztálya, akkor Forró Zsófia tanító néni vezetésével, az állatkertben ünnepelt. Kiflit és papírpohárban tejet kaptunk: máig úgy emlegetem, mint életem legjobb ízű kiflijét és tejét. A kifli a béke első kiflije volt.

Ma 72 esztendeje történt.

 II. Erzsébet királynő, amikor 1952. február 6-án, édesapja, VI. György halála után, 26 évesen trónra lépett 64 esztendővel ezelőtt, amikor 1953. június 2-án pedig megkoronázták, aligha hihette, hogy – még a legendás Viktórián is túltéve – Nagy-Britannia leghosszabb ideig regnáló uralkodója lesz.  

Őfelsége – bár nem tudja –  személyes védnököm Angliában és talán a Nemzetközösség valamennyi országában is, amelyekben ő tölti be az államfői tisztet. Abban az állam-együttesben, ami már nem viseli ugyan a „brit” vezetéknevet, de ahol minden ellenkező híresztelés dacára, még manapság sem nyugszik le soha sem a Nap, és megkockáztatom: nem kevesebb  az összekötő kapocs, mint mondjuk a mi szeretve nem szeretett Európai Uniónkban.

Erzsébet támogató jóindulata teljes meglepetésként ért az 1980-as években a londoni Heathrow-repülőtéren, egy szép szál, nagyszakállú láthatóan szikh vallást követő brit határőr személyében. Álltam a hosszú sorban, amelyben együtt vártak a belépésre mindazok, akik nem a Nemzetközösségből vagy és nem EU-országból érkeztek, mi akkor még csupán varsói szerződésbeli és KGST-tagságunkat emlegethettük. A kétméteres, mindenki felett átlátó szikh kihívott a többiek közül és tisztelegve kivette a kezemből az útlevelemet. Bele sem nézett igazán, helyükön vannak-e a szükséges pecsétek, ehelyett meghajolt.

„Megkülönböztetett tisztelettel köszöntjük mindenkor azokat Londonban, Sir, akik tagjai olyan társaságainknak, amelyek fővédnökei a királyi család tagjai. Érezze magát nagyon jól Nagy-Britanniában, Sir! – mondta, miközben azért kötelességtudóan végiglapozta a passzust. Végül pedig megkérdezte:

– Kiknek a vendége nálunk, Sir?

– A Royal Philatelic Society a házigazdám. A filatelisták. Tagja vagyok a társaságnak – feleltem.

– Ismerem őket, Sir. Én nem gyűjtök ugyan bélyeget, de  büszke vagyok rá, hogy őfelsége, a királynő világhírű gyűjtő, és kegyesen gondoskodik a Royal Philatelic Society-ról is, Sir.

Ezzel beütötte a bélyegzőt  az útlevelembe, tisztelgett és intett, hogy kegyelemben bebocsátást nyertem Albion földjére. Mögöttem pedig vagy ötvenen csodálkozhattak, milyen titokzatos okból előztem meg valamennyiüket, s még csak azt sem kérdezték meg tőlem, mikor akarom elhagyni az országot és van-e hazafelé érvényes repülőjegyem?

A magyarázatot  a történtekre néhány perccel később Alan Huggins barátom, az angol filatelisták egyik doyenje szolgáltatta, hamísítatlan brit humorral.

–  A koronás kék  társasági nyakkendőd volt a varázspálca. Királyi címet csak olyan szervezet, intézmény viselhet, koronát pedig csak olyan egyesület, klub, társaság szerepeltethet az okmányain, kiadványain és jelvényein, amelyet tagságával, védnökségével megtisztel a királyi család, lehetőleg maga a királynő. Ezekhez a kiváltságosokhoz tartozunk 1869 óta, Viktória őfelsége személyes akaratából – magyarázta nagy komolyan, majd teljesen komolytalanul felnevetett. 

–  A koronás nyakkendőt mi is felkötjük, amikor azt szeretnénk, hogy megkülönböztetetten bánjanak velünk a repülőtéren vagy Dovernél a határőrök és a fináncok.

Nekem meg csak ekkor jutott eszembe, hogy a londoni útra – mégis csak hozzájuk indulok – a  neves királyi társaság  koronával díszített nyakkendőjét kötöttem fel, még otthon.

Később Pesten, az Operaházban „dupláztam” a nyakkendővel. Az angol balettet elkísérte Magyarországra  Margit királyi hercegnő, őfelsége azóta elhunyt húga. A díszelőadásra – úgy gondoltam –  éppen illik a koronás nyakkendő, kéksége nem is ütött el a kötelező sötét viselettől. A hercegnő (aki nem akarja, ne higgye el!) csak egy árnyalatnyival ugyan, de magasabbra emelte felém nyújtott fehér kesztyűs kezét, mint az előttem érkezőknél.

• Örülök, hogy koronás nyakkendős visel. Megtisztelő – mondta méltóságteljes udvariassággal.
• Számomra megtisztelő a figyelme, fenség – viszonoztam a szavait, ahogyan (szerintem) ez egy hamisítatlan magyar gentlemanhoz illett.

A rendszerváltozást megelőző év, 1989 végén az akkori budapesti  brit nagykövet szerint szerepe volt Royal Philatelic Society-tagságomnak is abban, hogy Erzsébet királynő karácsonyi-újévi üdvözletet küldött az általam szerkesztett „Képes 7” magazin olvasóinak. Lehet...

Gorbacsovot, az idősebbik Bush elnököt, Helmut Kohlt és néhány más nyilatkozót ugyanezekben a napokban nyilván más érvek befolyásolhattak.

Viszont azóta értem, demokrácia ide, demokrácia oda, Britanniában így vagy úgy kapcsolatba kerülni a Royal címmel, elnevezéssel – kiváltság. A brit szárazföldi haderő – eltérően a hajóhadtól és a légierőtől – ezért nem használhatja még a 21. században sem a királyi nevet: a hadsereg ugyanis 1649-ben, az angol polgári forradalmat vezető Oliver Cromwellt támogatva közreműködött a királyság átmeneti felszámolásában és I. Károly király kivégzésében...

A szerző, Kocsis Tamás „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt „magánnaplóként” írta meg több mint fél évszázados újságírói tevékenységének publikálatlan emlékeit. Ezúttal Gagarinról szerzett személyes élményeit adja tovább abból az alkalomból, hogy a szovjet űrhajós fél évszázada elsőként járt a kozmoszban. Az írás az Infovilág oldalon jelent meg.
"Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta Gagarin. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerül-e a start, nem lesz-e baj útközben, le tudunk-e szállni, és nem kell-e röstelkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak lecserélnek az indulás előtt..."

Jurij Alekszejevics Gagarin (1934. március 9.–1968. március 27.) számomra az egyes számú példa arra, hogy a hős is – ember. A véletlen és a szerencse együtt teremtette az alkalmat rá, hogy megtudjam: a világ első űrhajósa is tudott félni. Éppen fél évszázaddal ezelőtt, 1961. április 12én tanulta meg a nevét és ismerte meg mindig mosolygós arcát a világ, amikor a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén első emberként Bajkonurból útnak indult a világűrbe. A repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet.

 Órák alatt azt is megtanulta a világ, hogy előbb öntőmunkásnak tanult, majd elvégezte a szaratovi műszaki főiskolát. Ott csatlakozott az Aeroklubhoz és 1955ben letette a könnyűgépes pilótavizsgát. Ugyanabban az évben felvették az orenburgi repülőiskolába. Két évre rá sikeres pilótavizsgát tett, MIG15ös vadászgépekkel repült. Az idő tájt ismerkedett meg majdani feleségével, Valentyina Gorjacsevával, akitől két lánya született. 1960ban háromezer jelölt közül választották be Gagarint a szovjet űrprogramba, ahol 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Társával, German Tyitovval együtt  kitűnő teljesítményük alapján választották ki az első út jelöltjeiként. Végül azért is lett Gagarin az első űrutas, mert csak 157 cm magas volt… Visszatérte után nem sokkal ekként számolt be élményeiről a moszkvai televízióban.

Az 1961. április 12-i űrutazás után röviddel, még 1961ben Magyarországra is ellátogatott a pesti utca által akkor „űrnagy” rangján emlegetet kozmonauta, aki természetesen a legmagasabb hivatalos állami fogadtatásban részesült. Az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet képviseletében kétféle minőségemben is az elsők között várhattam a Ferihegyi repülőtér betonján, közvetlenül a repülőgép lépcsőjénél. Egyrészt a lap állandó protokolltudósítójaként, másrészt botcsinálta „űrszakértőként”. Az utóbbi rangot azzal szereztem, hogy 1957. október 4én, amikor a szovjetek fellőtték az első szputnyikot, a „holdbébit” (Szputnyik–1) a kozmoszba, véletlenül én voltam az újság egyik ügyeletese, így "nekem repült" a történelem első mesterséges holdja. Másnap már magától értetődően „gyakorlott űrkutatási újságírónak” számítottam a pesti New Yorkpalotában. Ennélfogva nekem jutott a hozzánk látogató Gagarin is.

"Köszöntöm Budapestet" – így hangzott a repülőtéren Gagarin első, nyilvános, magyarországi mondata. Utána tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mintha zavarban lett volna, mit mondjon még. Majd jól érzékelhetően hirtelen támadt ötletből és az előbbinél valamivel halkabban hozzáfűzte: "Nagyon örülök, hogy megélhettem ezt a napot is".

Abban a pillanatban ezt a mondatot mindössze emberi kedvességnek tulajdonítottam, semmi többnek. Csak később jöttem rá, hogy ennél sokkal többről volt szó. Ahhoz, hogy megérhesse, együtt kellett a véletlen és a szerencse. Különvonat vitte Gagarint és a kíséretet – köztük az újságíró csapatot is – Pécsre és Komlóra. A Nyugati pályaudvar protokoll (ma: Királyi)várótermében vártuk az indulást, és mivel Sebestyén Ferencnek, a kormányőrség parancsnokának egyéb dolga nem akadt, velünk, “firkászokkal” trécselt, míg az emberei tették a maguk dolgát. Amikor pedig Gagarin megérkezett és a várótermen át a vonathoz  kísérték, úgy adódott, hogy a „főrendőr” karon ragadott, és így vele vonultam be az indulási csarnokba, ott pedig nem kellett a kíséret vagonjába szállnom, hanem maga lendített fel a díszvendégnek szánt szalonkocsi lépcsőjén. Már elindult a vonat, amikor rájött, mit tett öntudatlan mozdulatával, de csak annyit mondott: "Amit itt hallasz, vedd úgy, hogy nem hallottad!"

Gagarin pedig beszélt, mesélt a mögöttem lévő asztalnál a körülötte ülőknek. Valamilyen okból váratlanul ott is kibuggyant az a gondolat, amit első hallásra a repülőtéren még nem értelmeztem, és csak később jöttem rá: az őszinteség szavai voltak.

"Először azt hittem, magamnak sem fogom bevallani soha, de féltem – mondta. – Minél inkább közeledett a fellövés napja, annál jobban aggódtam, hogy sikerüle a start, nem lesze baj útközben, le tudunke szállni, és nem kelle röstellkednem a viselkedésem miatt, ha földet értünk. Később meg azért izgultam, nehogy leégjek Moszkvában a jelentéstételnél. A start előtti utolsó napokban már aludni is alig tudtam, de nem mertem elárulni senkinek. Attól tartottam, az aggodalmaskodásaim miatt végül nem repülhetek. Közben titokban meg reméltem, hogy mégis csak  lecserélnek az indulás előtt..."

Csönd lett a kocsiban, csak a vonat zakatolt. Perceken át a világ meg a világűr akkori hőse, Jurij is néma maradt. Aztán így folytatta.

"Mindvégig féltem: az indulási parancs elhangzásakor rám tört a belső remegés. A start után egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy innen nem juthatsz vissza, hiszen senki sem próbálta ki előtted, milyen is ez. Még az is eszembe jutott, hogy Lajka kutya elpusztult, igaz őt eleve nem akarták visszahozni a Földre. Igazában akkor tértem csak magamhoz, amikor tudatára ébredtem: a tervezett repülési pálya, az egy kör megtétele után sikeresen leértünk. Arra is csak utólag jöttem rá, amikor újra és újra visszanéztem, meghallgattam a történteket, hogy az egész úton mindent úgy teljesítettem, ahogyan kellett és megtanultam. Automata voltál Jurij az űrben, nem gondolkozó ember – vallottam be magamnak újra és újra, de mindig csak magamnak. Meg azt, hogy féltem, pedig nem lett volna szabad, meg nem is volt rá okom..."

Amikor megláttam a távirati iroda gyorshírét, hogy Jurij Gagarin, az első ember, aki a világűrben járt, 1968. március 27én egy MIG15-ös gépen repülőszerencsétlenség áldozata lett, az első, ami eszembe jutott, ez a mindössze 34 éves férfi, Gagarin talán ott és akkor a pilótaülésen is félt?

A baleset, Jurij Gagarin űrhajós őrnagy halálának oka máig tisztázatlan, még akkor is, ha a minap Moszkvában arról írtak a lapok, hogy vadászrepülővel manőverezés közben túl hirtelen váltott irányt, kikerülendő egy meteorológiai léggömböt.

Akit érdekel (és tud németül), annak ajánlja a szerkesztő a német Bild exkluzív írását a legfrissebb Gagarin életrajzi kötet szerzőnőjével készített interjút.

Forrás: Infovilág

Elhunyt Szabó István(1924–2017), volt országgyűlési képviselő, a volt MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagja, az egykor híres nádudvari Vörös Csillag MGTSZ elnöke – közölte a család közeli barátja vasárnap az MTI-vel.

Csaknem négy évtizedig volt szülőhelye, Nádudvar mezőgazdasági termelőszövetkezetének elnöke, s haláláig az ottani bejegyzésű Kukorica- és Iparinövény-termelési Együttműködés (KITE) Zrt. elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke. Az agrárpolitikus több mint húsz évig vezette a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát (TOT), és kilenc évig volt a kollektív államfői testület, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja. Szabó István Nádudvar első díszpolgára, kétszer kapott Kossuth-díjat.

Ő volt az a magyar politikus, aki valójában sosem volt politikus.

Horoszkópja szerint skorpió. Akkor ittunk először egymás egészségére, amikor 1959. október 30-a, a születésnapja előtt néhány nappal riportkészítésre kaptam megbízást Mihályfi Ernőtől, a Magyar Nemzet főszerkesztőjétől a már akkor évek óta országos hírű nádudvari tsz-be, az előző évben Kossuth-díjjal kitüntetett, éppen 35 éves elnökhöz.

– Ő az a paraszt, akit az isten is a magyar pusztára álmodott. Mindent tud ahhoz, hogy az Alföld legalább nála a Petőfi álmaihoz illő rónaság legyen – mondta szokatlanul poétikusan-patetikusan Mihályfi, inkább az evangélikus egyház világi fejéhez (az is volt éppen akkor), mint főszerkesztőhöz illő megfogalmazásban. De hát a Magyar Nemzet mégis csak a Népfront lapja volt, ő meg ezzel arról akart meggyőzni, hogy egy magára adó újságnak mindig oda kell figyelni „egy Szabó Istvánra”, mert megéri, megérdemli.

Megérdemelte…

Maga azt mondta, önmagáról:

– Aligha örültek nekem, hogy a világra jöttem. Az édesanyám hároméves koromban itt hagyott, elment Budapestre dajkának, mert sok teje volt. Engem gyakorlatilag a nagynéném, édesanyám nővére nevelt, akinek egy 10–12 holdas gazda volt a férje, így egy igazi földműves-családban nőttem fel. Elvégeztem rendesen a hat osztályt. Élt a közelünkben egy másik gazda, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzam nála, mert már öreg. Hamar átadta nekem az 58 holdas birtok irányítását: öt lovat, húsz marhát és hatvan birkát tartott. Addig sem éheztem, ám tizenhét évesen hirtelen olyan jólétbe kerültem, amiről álmodni sem mertem. Gazda lettem, annak minden előnyével és persze felelősségével.

Az alábbi sorok pedig nem akármikor, viharos évben, 2008-ban jelentek meg róla Pünkösti Árpádtól, aki hitelesen elhelyezte a mindenkori Szabó Istvánt magyar világunkban, annak örök bonyolultságában:   

„Társadalmi kedvenc voltam Nádudvaron – összegezi. Földosztáskor adtak is neki öt hold földet, bár abban a családban, ahol élt, 58 hektáron gazdálkodtak.

– Hány osztályod volt?

– Akkor hat, aztán végeztem el a technikumot.

Az öt holdját hozzáírták az 58 hektárhoz, és akkora kulák lett Szabó István is, hogy csak úgy porzott, holott az önéletrajza szerint addig agrárproletár volt. Ha nem gyerekkori pajtása Oláh István, a későbbi honvédelmi miniszter, talán meg se menekül. Nádudvaron a középparasztok, nagygazdák félénkebbek vagy okosabbak voltak, mint másutt. Bevonultak. A Vörös Csillag nevet adták a saját földjükön alakult tsz-nek, és Szabót elküldték 14 hónapos elnökképzőre. Mikor 1952 végén visszatért, elnökké választották. A gazdák azt gondolták: «Pista nem bánt bennünket», kifelé meg az agrárproletárság se rossz. A tagság és az elnök is értette a dolgát, ez a tsz sosem volt mérleghiányos.”

Szabó István óriásbirtok-méretekben gondolkodó paraszt volt, aki a megtanult a barázdákról minden megtanulhatót. Joggal mondták rá: amit ő nem tud az agráriumról, azt nem is érdemes tudni. Parasztként látta Magyarországot, mindenre kíváncsi magyarként a világot, és főként azt figyelte, ami a mezőgazdaságban történt, bárhonnan kapott is hírt valami újról. Aztán itthon már formálta is: Nádudvarral bevonult az agrárpolitika folyamatos alakításába, beleértve az akkor sokak által „magyar csodának” is minősített háztáji gazdálkodás gyakorlatának feltalálásába. Politikust is próbáltak faragni belőle már a hatvanas évek elejétől, többször is, de ebben a műfajban mindig „botcsináltaként” kezelte önmagát. Amúgy, Cyrano módjára, gúnnyal is szólt erről.

– Egyhuszonegyed államfő lett belőlem – mondta 1966-ban, amikor az Elnöki Tanács tagja lett. A „földtől kapott” (saját megfogalmazása) józan eszétől akkor és később sem vált meg, amikor 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült, arra a néhány évre, amíg még létezett az állampárt.

Becsülte a tanult embereket, az újságírókat is, s ezt folyamatosan bizonyította, mert – sokaktól, régiektől és maiaktól eltérően – politikusi stallummal övezve is ötleteket, használható tudnivalókat remélt más hivatások művelőitől. Nagyokat sétáltunk a Duna-parton, pedig már PB-tag volt, és első lépésként makacs következetességgel mindig azzal kezdte:

– Mi újat tudsz?

Én meg hiába feleltem erre, hogy „te kapod a politikai bizottság tagjainak járó jelentéseket, nem én”, csak legyintett: „Azok nem olyanoknak készülnek, amilyen én vagyok. Engem nem titkok érdekelnek, hanem az, hogy merre megy a világ...”

A rendszerváltozás politikai földindulása után Budán, a Zöldlomb utcában, a Pálvölgyi barlangnál, folytattuk a beszélgetéseinket, ahogyan megszoktuk: a fiát látogatta itt rendszeresen, a szomszédságomban.

Nádudvaron pártállástól függetlenül Szabó István mindenki számára  az maradt, aki volt: akit meg kell kérdezni, mielőtt bármiről döntesz, ha nem akarsz nagyot tévedni. És ugyanez vonatkozik országos méretekben azokra, akik kukoricával és ipari növényekkel foglalkoznak, akár gazdasági, akár tudományos szinten.

Négy éve olvastam: „Nádudvar, ez a csendes, eldugott hajdúsági település olyan, mint a többi környékbeli falu, mégis más. A hazai mezőgazdaság zászlóshajója, a KITE Zrt. – a maga éves kétszázmilliárdos (!) forgalmával – mássá teszi. Az agrárvállalkozás alapítója és létrehozója Szabó István, aki már a kilencvenedik életévét tapossa, ma is aktív…”

Romsics Ignác történész akadémikus méltán szentelt neki egy egész tanulmánykötetet 2012-ben „Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig” címmel. A könyv megjelenése alkalmából az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottsága és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tudományos konferenciát is rendezett. Romsics azt írta könyvében: Szabó István „Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek.”

Amikor 2015-ben Hazám-díjat kapott és ehhez gratuláltam neki, előbb a fiától jött egy rövid, kedves válasz. „Apám nevében is köszönöm a gratulációt, és amiket írtál róla. Baráti üdvözlettel az ifjabb Szabó”

Később pedig telefonált id. Szabó. Akkor, éppen túl a 91 éven, olyan volt, mint egész életében: csupa mentegetőzés, mint aki nem érdemelt meg soha, semmilyen elismerést, gratulációt, hiszen amit tett, az „magától értetődő volt”. Tiszta szívből nem volt hajlandó megérteni, hogyan került a Hazám-díj kitüntetettjeként „olyan nagy emberek társaságába, mint Romsics, Vámos György, Kosáry Domokos, Keres Emil”. És szomorú volt a felesége betegsége miatt, akivel hat évtized óta élt már akkor együtt, „és soha nem kellett megkérdeznünk egymástól, szeretsz-e. Most pedig – nem él közöttünk, csak van. Agyér-elmeszesedés”

A hazáról József Attila jutott eszébe és az, hogy „számomra a föld a haza, a termő anyaföld”. Meg Ady bölcs hazaszeretete, Bajcsy-Zsilinszky Endre, akinek sírját minden évben meglátogatta, mert „megilleti a tisztelet”.

Trom András rövid visszaemlékezése:

Elment! Pedig talán soha sem lenne annyira szükségünk Árpi bácsinkra, mint ma és a holnapokban. Személye és életútja cáfolhatatlan érv arra, hogy nemzetközileg kötelező charta mondja ki: politikus csak az lehet, aki előbb bebizonyította, hogy EMBER! Így, csupa nagybetűvel…

Úgy élt közöttünk és úgy ment el közülünk, hogy csak elkésve vettük észre: Prima Primissima lett a 20. század, az ezredforduló magyar politikusai közül. Ritkán felbukkanó történelemformáló államférfi volt a politikushad vegyes sokatagában. Bölcs gondolkodó, és amikor kellett, bátran is cselekvő értelmiségi, bármi volt is annak éppen az ára. S így volt mindenekelőtt óriás szív-lélek, mint az örök Lóci Szabó Lőrinc halhatatlan verseiben és példásan igaz, hús-vér Nemescsek a valóság Pál utcai grundján.

1989-90-ben egyik vezénylő tábornoka volt a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a kerekasztal azon oldalán, ahol néhányan ott ültek az 1956 után halálra ítéltek közül is. Ő közéjük tartozott, és később csak nagy nemzetközi nyomásra kapott kegyelmet. Így lett kulcsalakja az azóta is sokat emlegetett „MDF-SZDSZ paktumnak”, amely úgy vágta át az első többpárti parlamenti választás eredményének gordiuszi csomóját, hogy Antall József miniszterelnökségéért cserébe Göncz kapta a köztársaság elnök tisztét. Akkor senki sem gondolta: tíz évre. S hogy végül az ország azóta is legkedveltebb közéleti személyiségeként vonul vissza. Közben meg kivívta a legnagyobb rangot, amit egyáltalán kaphatott: ha ebben az országban azt mondják, „Árpi bácsi” a késő utókor is tévedhetetlenül tudni fogja, róla van szó. Még akik nem szerették jó néhány döntését, azok sem tudják elvitatni, hogy nehéz időkben, az ország többségének szeretete tisztelte meg őt ezzel a személyiségéhez maradéktalanul illó, titulust kifejező névvel.

Találkozásunk első pillanatában letegezett - vagy tizedmagammal.

- Szervusztok, a ti egészségetekre - lépett hozzánk, és koccintott velünk, újságírókkal is az Országházban röviddel azután, hogy az akkor frissen megalakult országgyűlés elnökévé választotta, és ezzel az alkotmány értelmében abban a pillanatban a harmadik köztársasági (akkor még) ideiglenes elnöke lett . - Csak tegezzetek bátran, én élőszóban mindenkivel tegeződöm, aki hajlandó elfogadni és visszategez. A csendőr pertut soha sem voltam képes elviselni, mostantól végkép nem tűröm.

Parlament Vadászterem

S mert ezt politikai krédójaként is vallotta, gyakorolta, így került tegező viszonyba a fél országgal, bármennyire meglepte is ez többnyire azokat, akikhez ellátogatott.

Az akkori gratulációs koccintást számomra egy mondata tette örök emlékké. Amikor meghallotta, hogy 1946-ban a legfiatalabb magyar állampolgárként ott voltam a második köztársaság megalakulásakor, 1989. október 23-án pedig a mostani respublika kikiáltásakor is, meglepően reagált. Kiderült számára, hogy apámat, a hozzám hasonlóan újságíró Dernői Kocsis Lászlót is ismerte persze, annak idején, 1945 után jó ideig együtt dolgoztak a Semmelweis utcában, az akkori Kisgazdapártban. S gondolatvillanásnyi idő elég volt számára, hogy az udvarias gratulációs aktust politikai gondolkodássá változtassa: mi volt egykor, mi van most - és mi legyen az új világban?

- Az élet megtanított rá - mondta teljesen váratlanul -, hogy ha a gyűlölet a politika katalizátora, bármi lesz is a folyamat közvetlen eredménye, a gyűlölet az örök törvényeknek engedelmeskedve megmarad és mérgez.

Azóta sincs rá magyarázatom, miért érezte ezt időszerű kimondandónak akkor és ott. Kellett éreznie valamit e pillanatok politikai levegőjében is, amitől mindig Göncz Árpádként élt, lépett - vagy nem lépett...

Amikor szükségesnek látta, „kis embereken” úgy segített, hogy gyakran azok sem tudták, akikért lépett, s, hogy minek, kinek köszönhették a velük történt csodát. A véletlennek köszönhetem, hogy tudom, az ő közbejöttével lett egy „utca embere”, barátom öccse - hátsófali infarktusa után, amikor a szíve már csak 30-35 százalékos hatékonysággal működött - a hatodik magyar új szíves. S nem egyszer hallottam hírét, hogy – már nyugállományban, betegen is – azért bukkant fel temetéseken, mert a halott valahol, valamikor a munkatársa vagy Uram bocsá’, nem éppen magas beosztású beosztottja volt…

Ráadás emlékem egy személyes levele, amelyet a Képes 7 akkor éppen szerkesztőbizottsági elnökeként és igazgatójaként kaptam tőle hivatalba lépését követően. Az egész szerkesztőségnek köszönte jókívánságainkat és figyelmességünket, s - aláírását köztársasági elnöki pecséttel is hitelesítve - hozzáfűzte: “Remélem együtt-munkálkodásunk sikeres lesz, melyhez jó erőt és egészséget kívánok”.

Nem rajta múlt, hogy ez a kapcsolatunk csak néhány hónapot élt meg: az élet döntött másként, a lap szűnt meg még 1990 végén. Nyugalomba vonulása után a Vérhalom téri gyermekjátszótérről (amelynek zsivaja - erről gondosan tájékoztatta az illetékes hivatalokat – soha sem zavarta, sőt) az unokáim integettek neki a háza felé, ha meglátták, ha nem.

Göncz Árpád visszavonhatatlanul – halhatatlan!

 Függelék: (Gönz Árpád  halálának évfordulóján, a szoboravatás napján)

2015 óta a kivégzett aradi vértanúk és Batthyány Lajos gyásznapja mellett, október 6. a magyar történelemből kitörölhetetlenül, Göncz Árpád halálának örök emléknapja is.

      Göncz Árpádtól úgy vett búcsút egy ország, ahogyan történelmünk során kevesektől. Tengernyien kísérték utolsó útjára Óbudán – úgy és ott, ahol kérte, sok évtizedes barátai, sorstársai, harcoló társai szomszédságában –, és milliók könnyezték meg a televíziókészülékek előtt.

     Megkérdőjelezhetetlen a helye a magyar történelem Pantheonjában a legnagyobbak - honfoglaló Árpád, államalapító Szent István, igazságos Mátyás és 1848-49 halhatatlanjai – mellett.  Mert egyedülálló az, ahogyan élt, minden helyzetben, bárhogyan alakult a sorsa, bármi történt vele, rabságban, hétköznapi polgárként vagy az ország első embereként.  Ő maga volt a testet öltött humanizmus, tisztesség, szabadság, demokrácia. És utánozhatatlanul példamutató mindaz, amit összességében alkotott s a nemzetére örökített.

Ránk hagyott politikai végakarata pedig – kötelezettség!

Göncz Árpád végső óhaja volt, hogy hol ne legyen (Kerepesi, Farkasrét); hol legyen a végtisztesség (Óbuda - Bibó István, Vásárhelyi Miklós és Litván György mellett); mi legyen (családi temetés); és mi ne legyen (állami protokoll, hivatalos szónokok, állami koszorúk) a temetésen! 

          A mi dolgunk végiggondolni – miért akarta így!?

          A dátum pedig a család kezdeményezésére lett november 6-a, ha már így alakította a sors. 1. Ne temessék október 23.  és november 4.  között; 2. legyen november 6.-a, Bibó iránti tisztelgésként, aki oly annyira közel állt Göncz Árpádhoz! Bibó István 1956.-ban ugyanis ezen a napon hagyta el a Parlamentet, a Nagy Imre kormány utolsó minisztereként, és ott kezdte írni tanulmányát „Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, majd egy tervezetet a kiegyezéses kibontakozásról, amelyet eljuttatott az amerikai, az indiai és más követségekre. Ezekért is lett elsőrendű vádlottja annak a pernek, amelyben Göncz Árpád volt a kettes számú: mindketten életfogytiglant kaptak, együtt is szabadultak 1963-ban.

         Ne kételkedjünk benne: az is Göncz Árpád hagyatéka, amiért így döntöttek a temetés idejéről azok, akik a legközelebb álltak hozzá.

      Egy ország temetett két éve. És - nem mellékesen - a fél világ nagyjainak sora is ott tisztelgett Göncz Árpád ravatalánál és sírjánál.

        Egy szomorú történelmi óra alatt - élő történelem óra színtere lett Óbuda. És újra olyan történelmi temetés volt Magyarországon, amire méltán figyelt oda a világ.

       Kiállítatott Göncz Árpád - merjük leírni így is, Árpi bácsink –, az ember és az államférfi életművének gyémánt diplomája: summa cum laude!