Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes pályafutásának emlékeit  „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről-időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk emlékezésre mindmáig érdemes, számos  eseményének volt részese, szem- és fültanúja. Az alábbi sorok a 105 éve született Kádár Jánoshoz kötődnek. (Az archív  képen: Nagy Imre és Kádár János egy parlamenti fogadáson, az 1950-es évek elején.)

Kádár János 1912-ben, még a boldog „békeévekben” született és  a rendszerváltozás évében, 1989-ben halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a magyar történelem egy korszakát a nevéhez kötik, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történészek örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden adatot és értelmes következetéseket fogalmazzanak meg. 

Jog az is, hogy mindenki úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt a történelem alakításában, miként azt esze, ismeretei és szíve diktálta.

Magam is ezzel a joggal élek. Ezen a címen vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit, kötelezettségek egymásból fakadó sorozatát, és a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeit, azok minden következményével. S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is, ami történt: „háromszor nyert szabad parlamenti választásokat” – a halála után, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban...

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Újságírói hivatásom folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által teremtett ördögi körből.

Néha „sub rosa” is éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – az író-újságíró Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá lett kifejezést – mindig kihallottam a keser-édességet. Mert amilyen az ember, olyanok a tréfálkozásai...

A fehérneműgyári látogatás fénypontja a legújabb modellek bemutatása volt. (A képet feltehetően az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején készíthette az MTI fotoriportere.)

Sok év után értettem meg, mennyire komolyak voltak a tréfálkozásai is. Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta:

„Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj...”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a még komorabb kijelentést: „Nekem vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Legközelebbi megjegyzését félreérthetetlen figyelmeztetésnek tekintettem, bár aligha (csak) nekem szánta. Akkor a még két részből álló Berlinben dolgozhattam az MTI tudósítójaként: az NDK fővárosában és a Nyugat-Berlinben.

Egyik berlini látogatásán – ahogyan másutt is tenni szokta – találkozott ott dolgozó magyarokkal. Kollégájával, Erich Honeckerrel találkozott aznap. Németek számára köztudott volt, hogy az NDK akkori első emberének éles hangszíne – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal Kádár tolmácsa esett áldozatául ennek, s utólag mentegetődzött is:

„Sajnos, nem mindig tudtam jól megérteni Honecker elvtársat…”

Kádár János így felelt: „Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. De nem lepődtem meg: mindig így jártam az elődjével, Ulbrichttal is.”

És nem csupán azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek második felében viszont mintha ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni egy másik politikust. Mihail Gorbacsovot.

Azt a Gorbacsovot, aki egyik főszereplőjévé vált annak a történelmi eseménysorozatnak, ami a legtömörebben ekként foglalható össze: gyökerestől kifordult magából az addigi világ. 

És benne, a mi  –  Európában és a világban azóta is a helyét kereső – Magyarországunk

Politikáról gondolkodom – indulatokkal…Igaz, amit Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja, természettudós oly bölcsen megfogalmazott 1753-ban, amikor a francia akadémia tagjai közé választotta, hogy „le style soit l’homme”, vagyis a stílus maga az ember.

Nem kevésbé igaz, ha átformálom a mondást: a stílus maga a politika. Mifelénk mostanság különösképpen az.

Ugyanis: maga a politika az, annak legszínvonaltalanabb megtestesülésében, ami stílusa napjaink közbeszédének és közírásának. Napról-napra mélyebbre süllyedő színvonalon, tisztességgel véleményt formáló emberhez mind méltatlanabb módon és eszközökkel az –  immár a parlament üléstermétől a nyomtatott média „sztárjaiig”.

Épp ezért – megértést kérve – nem kívánok idézni senkit, semmit a mai magyar dühbeszéd-politizálás egyik oldaláról sem.

Inkább anekdotázom egyet – a stílusról.
(MTI székház madártávlatból)

Történetem főszereplője legendás alakja az 1881 óta működő Magyar Távirati Irodának úgy, hogy talán életében nem járt a Buda fölé magasodó Naphegyen, Európa egyik legnagyobb múltú hírügynökségének székházában.

Rácz Dezső Károly –  évtizedeken át mindenki rdk-ja, aki dolgozott az MTI külpolitikai szerkesztőségének környékén – osztrák–magyar diplomataként kezdte: a Ferenc József-i monarchia londoni követségének sajtóattaséjaként. Ott érte 1914-ben az első „nagy háború” kitörése, s akkor ragadt ott Angliában, egész életre szólóan, hivatásos újságírásra adva a fejét. 

Amikor pedig a század viharos története lehetővé tette számára, s nem dörögtek éppen a világháborúk fegyverei, a londoni Fleet Streetről tudósította a magyar sajtót. Ezt tette 1945 után is – amíg képes volt a munkára. Az interneten most rábukkantam egy 1964-ben keltezett tudósítására is a brit parlament üléséről.

Rácz Dezső Károly maga volt a megtestesült magyar–angol gentleman. Ezt ifjú újságíróként – bár személyesen nem, telefonon viszont igen – magam is megtapasztalhattam. De hogy ingerült is tudott lenni, azt Barcs Sándortól tudom, aki 35 éven át vezette az MTI-t. Hitelessé az tette számomra a hallottakat, hogy maga Barcs a forrásom. Íme:

Londonban járt Rácz Dezső Károlynál, amikor megkérdezte az akkor már nem éppen fiatal tudósító:

– Dezső bácsi, szokott-e dühös is lenni?

Mire ő:

– De mennyire. Főként akkor, amikor a telefonos kisasszonyok itt vagy Budapesten tehetetlenkednek, pedig sürgős volna, hogy bejelentkezzem a szerkesztőségbe. Ilyenkor keményen káromkodom.

Barcs visszakérdezte:

– És mit mond, amikor káromkodik?

– Csúnyát, nagyon csúnyát, fiam. Azt mondom: a teringettét! És ismétlem, amíg nem kapcsolnak. Azt se bánom, hogy a magyar hölgyek értik, amit kiabálok.

Merthogy: a stílus maga az ember. A politika pedig – sokkalta inkább.

Ezért mondom, írom, ismétlem és ismétlem most és itt, hátha meghallják:

A teringettét, a teringettét! 

Ezúttal a személyes érintettség is magyarázza, hogy – első ízben – az Infovilág olvasói számára közzé teszi azt, amit dr. Haynal Imre (a képen) professzorról írt: a nemzetközi orvostudomány halhatatlanjai közé számító magyar kardiológust éppen 65 éve, 1945-ben választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia, egy évvel később (1946-ban) pedig teljes jogú akadémikus lett.  A szerző ugyancsak újságíró édesapja, Dernői Kocsis László pedig 40 éve hunyt el a  tudós  kezei között, otthonában.  

 Haynal Imrét (1892–1979) a családomhoz kötődő drága barátok egyik legbecsesebb tagjaként ismertem meg már gyerekként, s ez a rangja sosem változott. A legendáriumunkban nem csupán páratlanul nagy tudású orvosként, hanem apám életre szóló barátjaként is szerepel. „A prof” nem csupán számomra minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája, aki „biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít”. A nagy fajsúlyú vélemény a magyar medicina egy másik óriásától, Babics Antal urológus professzortól származik, akit a 60-as évek elején, az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet riportereként faggattam a hazai gyógyítás állapotairól.

 Tény: Haynal doktor Kossuth-díjat is csak 1956 után kapott. Holott már 1931-ben egyetemi magántanár volt, a két világháború között is jegyezte munkásságát a nemzetközi orvostudomány, s A szív és vérerek betegségei című, 1938-ban megjelent monográfiája e témakörben úttörő munkának számított. A háború után pedig senki sem vitathatta érdemeit itthon a belgyógyászat, mindenekelőtt a pesti, Szentkirályi utcai klinika talpra állításában.

Viszont – így szólt az azóta dokumentumokkal bizonyított pesti szóbeszéd – Rákosinak még 1954–55-ben is elég hatalma volt, hogy lesöpörje a sokadszor megismételt kitüntetési javaslatot. S tette/tehette ezt annak ellenére, hogy közismert volt: Haynal professzor a II. világháború éveiben kiállt az üldözöttek mellett, és 1944 őszén például megtagadta a kolozsvári orvosi kar nyugatra telepítését. Igaz később, a legkényesebbnek számító években, nem egyszer mondta nyilvánosság előtt is – nevén nevezve magát a jogtiprót – jogtiprásnak azt, amit a  történelemkutatás csak később mert annak nevezni.
 
Apám 1940-ben, 37 évesesen Kolozsvárott kapott először szívrohamot, s ott került mindnyájunk szerencséjére a már akkor nagy tudásáról ismert Haynal kezébe: a szó legszorosabb értelmében ő hozta vissza őt az életbe. Ebből lett a családi barátság, s az, hogy a mind nagyobb tekintélyű kardiológus apám szervi szívizom-elfajulásának kezelőorvosa maradt élete végéig, 1970-ig.Ott voltam (Belgrádból jöttem haza néhány napra, ahol  akkor az MTI tudósítójaként dolgoztam),    amikor utoljára feküdt nála a Szentkirályi utcában, a klinikán. A már ugyancsak nem egészséges orvos-akadémikus megfogta az öregem kezét és elmerengett.

– Emlékszel, mit mondtam neked majdnem harminc éve? Azt, hogy még egy ilyen szívroham, mint a mostani, elvisz, tehát nincs más megoldás, csak a nyugalmas környezet, a nyugodt élet. És mi lett belőle? Neked azóta annyi rohamod volt, hogy egy kisváros kipusztulhatott volna ennyitől. Mégis élsz, és azért, mert szerencsédre az emberi test és a lélek sokkal többet elvisel, mint mi, orvosok hinnénk.Az előbbiek kiegészítését meg a Magyar Nemzet munkatársaként hallhattam tőle amikor, szinte ugyanakkor, mint Babics professzorral, vele is riportot készítettem. 

„Egész életemben nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerem azt az  embert, akit az Isten megalkotott, én pedig újra és újra barkácsolok vele. Mindenkivel azt teszem. Amikor megkezdtem a szakmát, 1915-ben, nem is sejtettem, hogy mindenki másnak teremtetett, mint amilyennek én első látásra elképzelem. De a barkácsolásban talán végül vittem valamire..."

Azóta rájöttem, hogy Haynal Imréből különleges erő sugárzott, amikor rátette a kezét a betegen háborgó szívre, s azt mondta (mindig azt mondta): „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik”. Sokaktól hallottam évtizedek alatt, hogy a betegei bízni tudtak Haynalban, s a gyógyszerek csak a ráadást voltak. Persze, nála jobban kevesen tudták, tudják mindmáig a világon, hogyan lehet “barkácsolni” a tablettákkal.

Meg az emberi szóval, jóérzéssel.

A klinikai rendelőjében ültünk néhány évvel a háború után, akkor, amikor hazatérőben volt a hadifoglyok zöme a szovjetektől. Haynal kinézett az ablakon, és meglátott egy rongyos, tántorgó embert. Más talán részegnek gondolta volna, akivel nem kell törődni. Ő viszont leküldte az asszisztensnőjét és felhozatta vele a férfit. Ott derült ki róla, hogy az nem beteg, hanem az éhségtől támolygó fogoly volt, úton hazafelé, Zalába. Haynal megvizsgálta, majd lekísértette a zuhanyozóba, megebédeltette, s végül előkotort a zsebéből némi pénzt, a vonatjegy és útravaló árát. Az adjunktusa, Sellei Camilló, aki később az ország egyik legismertebb vezető onkológusa lett, semmit sem tudott az előzményekről, csak a búcsújelenetre érkezett, és csodálkozva, némán bámult.

Haynal Imre meg ott és akkor ennyit mondott neki: "Nem arra esküdtünk, amikor orvosok lettünk, hogy sokat keresünk, hanem arra, hogy segítünk az embereken. S ez a néhány forint most többet használt minden gyógyszernél..."

(Ez látszik az alkalmas helynek arra, hogy megjegyezzem, és utólag – tán a mennyekben olvassa e sorokat – megköszönjem neki: akaratlanul ugyan, de végül is ő, Sellei doktor indított el nemzetközi újságírói pályámon, mert 12 évesen rádöbbentett, hogy az iskolában rosszul tanítanak angolra. Ezért kierőszakoltam apámtól az otthoni, nem éppen olcsó nyelvtanulás lehetőségét, ami minden további életcélom realitását megalapozta).

Amikor ezeket a sorokat írtam, az interneten – ahogyan szokás, véletlenül – rábukkantam egy Haynal-tanítvány, dr. Barabás András soraira. Azt írja: „Az Üllői út villamosain izgalommal utaztunk az előadásaira, és sokszor az előadóterem zsúfoltsága miatt a lépcsőkön is ültünk. Mégis, egyszer elaludt egy hallgató, méghozzá az első sorban. A professzor súgott valamit az egyik tanársegédjenek, aki egy pár perc múlva két csésze gőzölgő kávéval tért vissza. Haynal felébresztette a hallgatót, és azt mondta: Kedves kolléga úr, úgy látszik mind a kettőnknek nehéz éjszakája volt, tehát jót fog nekünk tenni egy erős fekete.”

 Az orvosi tudásán túl ezért a gondolkodásért külön megérdemelte, hogy 1993-ban egyetemet neveztek el róla Budapesten. Remélem, nem örökre vették vissza tőle ezt a megtisztetést éppen az ezredfordulón – racionálisnak mondott átszervezések, integrálódás címén...

Jászi Oszkár e fontos mondatát akkor fogalmazta meg, amikor 1918-ban világossá vált: elkerülhetetlen Magyarország új Mohácsa, Világosa – ami végül a magyarságot máig égető Trianonba torkollt. Amikor Clemanceu és George Lloyd nyomán és nyomására az Atlanti-óceán túlsó partján Thomas Wilson is visszavonhatatlanul azok mellé állt, akik nemzetállamokban látták a 20. század folytatását Közép-Európában. Így az, ami még 1848-49-ben, sőt 1867-ben is lehetőség volt, hogy a történelmi Magyarország „keleti Svájcként” a progresszió előharcosa legyen Európában, reménytelen próbálkozássá törpült az első világháborús vereség, a nagyromán, a cseh-szlovák és délszláv ambíciók árnyékában.
A történelem kemény tényei mondatják a reálisan gondolkozó kritikus utókorral: Jászi az „őszirózsás” Károlyi Mihály minisztereként és annak legfőbb külpolitikai tanácsadójaként kilátástalan helyzetben azt csinálta, amit tenni lehetett, és amit tenni tudott. Mindent lehetségest megtett a magyarságért, hogy megmentsen annyit, amennyi megőrzésében a realitások által gúzsba kötve akkor egyáltalán reménykedhetett. S tette ezt meggyőződéses európaiként, aki még a véres „nagy háború” után is bizakodott abban, lehet közösen Közép-Európát, sőt Európát építeni, s benne magyarnak lenni. Hibásan látta? Nem rajta múlott! Ezért jelképes is, hogy a mostani gazdag tartalmú konferencia egyik előadója éppen Jászi Oszkár kései utóda, Jeszenszky Géza, a rendszerváltó Antall-kormány konzervatív történész külügyminisztere, aki ezzel a címmel lép 2015-ös hallgatósága elé: „Két elvetélt alkalom a dunai államok kiegyezésére: az első világháború vége és a hidegháború vége”
Hogy áll most – a harmadik alkalom? Reméljük legalább, hogy a ma Európai Uniója holnap még válhat azzá, amiről Jászi tegnap álmodott! De ahhoz megint - előre kell dolgozni a jövőnek! 
Ezért - úgy érzem - idekívánkozik még egy mondat: „A történelem nem több, és soha nem kell, hogy több legyen, mint a jövőt szolgáló számvetés“.
Az idézet H.G. Wells 1920-ból származó, két kötetes könyvének angol nyelvű kiadásából való. A könyv címe: „The Outline of History”. Némileg szabad magyar fordításban: a történelem fővonalakban, egy kicsit még szabadabban, történelmi vázlatok. Ez a második kötet utolsó fejezetének első mondata. A fejezet azzal foglalkozott: mit hoz a jövő? Azóta tudjuk: mit hozott a 20. században.
Aki másutt nem találja a könyvet, Antall József egykori miniszterelnök hagyatékában valószínűleg rábukkanhat. A rendszerváltó miniszterelnök gyerekként vetette meg édesapjával - a második világháborúban Magyarországra menekült lengyelek sorsának intézésével ugyancsak ismertté vált id. Antall Józseffel - a könyvet, mert megragadta az előbbi idézet.
A wellsi mondatot e sorok írója - mint túl sokat átélt túlélő - úgy értelmezi: aki a történelemmel foglalkozik, annak feltétel nélkül a jövőt kell szolgálnia. A múltat tudatosan félremagyarázni pedig épp ezért – halálos bűn, amit vélt jó szándékok sem tehetnek bocsánatossá! 
Ahogyan egykor – úgy ma és holnap sem…

Kim Ir Szen születésének 105. évordulója

Koreai kézfogások -

„Sub-rosa – avagy megíratlan megírandók” című kéziratgyűjteményem alábbi részlete azzal a félszigetnyi, ketté osztott országgal, Koreával foglalkozik, amelyik a világpolitika kényes vihargócainak egyikeként ma jóformán mindennapi szereplője a nemzetközi médiának. Ez akkor sem volt másként, amikor – a hatvanas évek közepén – pekingi székhellyel a Magyar Távirati Iroda távol-keleti tudósítójaként a helyszínen figyeltem a térség eseményeit. Ebben a minőségében kerestem folyamatosan a válaszokat az „Ázsia Németországának” tekintett, a II. világháború győztes hatalmai által ott északira és délire kettéosztott Koreai-félsziget – úgy tűnik föl – egyfolytában bonyolult, szinte mindig egyszerre történelmi és aktuális okokból fakadó kérdőjeleire is.

.A krónikás koreai kézfogásainak története előbb kezdődött, - Budapesten. Amikor először találkoztam vele, Kim Ir Szen, Észak-Korea szocialistaként hirdetett államának alapító vezére, számunkra nem akármilyen fontosságú évben, 1956-ban – tavasz végén – látogatott hozzánk.

Az ELTE újságíró-szakos hallgatójaként kísértem az egyetlen helyre, ahová tanszékünk lapja, a „Toll” képviseletében odaengedtek: a budai fogaskerekűnél lévő, mindmáig jól ismert erdei iskolába. Abban működött akkor azoknak a koreai gyerekeknek az iskolája, akiket jó szerencséjük Magyarországra vezérelt az 1950–53-ig tartott, a III. világháború próbájának tekintet szörnyű koreai háború idején, s engedélyt kaptak arra is, hogy itt fejezhessék be megkezdett tanulmányaikat.

Kim Ir Szen úgy vonult be kíséretével az iskolába, ahogyan addig még senkitől sem láttam. Minden egyes lépése, lassú mozgásának összehangoltsága, a tanároknak és a gyerekeknek szánt mosolyok pillanatonkénti váltogatása, főként pedig szemei szünetet nem ismerő villanásainak szinte követhetetlen száguldása maga volt a tökéletesen megtanult mesterség. Teljesítményét taníthatták volna akár a pesti színiakadémián is.

Velem is kezet fogott. Megkísérlem hitelesen leírni hogyan, nem ok nélkül. Ami történt: feltűnően komótosan, amint mozgott is, megemelte a karját, centiről centire előrenyújtotta, s amikor célhoz, vagyis hozzám ért, azt éreztem, hogy vastag, szokatlanul puha ujjaival, éppen csak megérintett, s nem fogta meg igazán a kezemet. De közben mindvégig kutatóan figyelte a szememet. Aztán odébb lépett, s láttam, a szomszédomnál – az iskola egyik magyar tanáránál – tökéletesen megismétlődött az, ami nálam.

S ezzel nem záródott le a történet, sőt… Csak most következett az, amiért mindez egy életre belevésődött az emlékezetembe: azok a körülöttem álló koreaiak, gyerekek és felnőttek, akiknek nem jutott kézfogás – a kezemet bámulták. Voltak, akik hosszú perceken át. Nagyon nehezen jutott el az agyamig, mivel érdemeltem ki ezeket a tekinteteket: mert olyan kéz az enyém, amelyet megérintett Kim Ir Szené...

Másodízben Phenjanban lettem részese e megtiszteltetésnek. Ott 1965 októberében fogott velem kezet, immár kétségkívül politikai tartalommal. Fock Jenő miniszterelnök-helyettes delegációját kísértem, Pekingből jövet, tudósítói feladatokkal. Ez amolyan se hideg, se meleg időszaka volt a magyar–KNDK viszonynak, amikor a valós értékeket kifejező együttműködést mindkét részről halvány mosolyokkal és barátságos kézszorításokkal helyettesítették: nem utolsósorban a világ – főként az egymásra mind vadabbul gerjedő, éppen a kulturális forradalom poklának kapujában álló Kína és a Kremlből már Brezsnyev által irányított szovjetek – számára. Ezt szolgálta Fock utazása is, aki, bár komoly sarzsi volt Magyarországon, miniszterelnök csak később, 1967 tavaszán lett.

Ahogyan a tárgyalásokra, úgy Kim és Fock hivatalos találkozójára is a Koreai Munkapárt központjában került sor. A szervezők engem is beállítottak a legfőbb koreai méltóságra várakozó magyar vendégek közé, persze a sor vége táján. De ez is elég volt arra, hogy – legalább néhány napra – megkülönböztetett rang birtokosa legyek Phenjan szép folyója, a Tedong partján. Koreában ugyanis kétfajta elvtársi cím dukált: a “domu” mindenkinek, a ”tondzi” meg a fejeseknek, én az utóbbit ”excellenciás elvtársként” fordítottam magyarra, önmagamnak.

Amikor Kim Ir Szen belépett, az első gondolatom az volt: nem egészen tíz év alatt 15 esztendőt öregedett. Elsősorban az arca, második pillantásra a mozgása korosodott, a szeme vesét vizslató ereje viszont semmit sem gyengült. Ekkor értettem meg, hogy hatalmának egyik titka pillantásának a bűvölete: ezzel kelti azt az érzést, hogy olvas annak a fejében, akinek a szemébe néz.

Széles mosollyal kísért kézfogása Fock Jenővel soká tartott, ez szólt a filmeseknek és fotósoknak, tehát a népnek és a világnak. A sorban második Pullai Árpádnak – akkor az MSZMP KB osztályvezetője volt, később lett KB-titkár, majd miniszter – jóval kevesebb idő jutott, de ugyanolyan méretű mosolygás. Nálam már csak néhány másodpercre állt meg. Mosolytalanul, viszont a kézfogáshoz biccentett, s – ahogyan az Budapesten is történt – nem hagyta ki a szemem vizsgálatát. Számomra az igazi újdonság a férfias kézszorítás volt. Elkönyveltem: közben rájött, ez is szükséges tartozéka a kemény, céltudatos, szembeszegülést semmiben sem tűrő vezérnek. Főként, amikor egyesek azt hihetik, korosodik…

.Holott akkorra már mindenki számára félreérthetetlenné tette: senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Korea északi fele – Kim Ir Szen Koreája. Ha valaki, ő valóban mondhatta volna, amit egykoron a francia Napkirály, XIV. Lajos csak hitt magáról, mégis hirdetett: „Az állam (meg a párt és főként a hadsereg) én vagyok.” Nem is titkolta, hogy hatalmának legfőbb támasza a hadsereg, s ennek javára – nem kevés elemző szerint – feláldozta a Távol-Kelet természeti kincsekben rendkivül gazdag, első potenciális "kis tigrisének" háború utáni gyarapodási lehetőségeit a fegyverekért, amelyek között halálakor már ott voltak az atomrakéták is.

Fiának, Kim Dzsong Il-nek pedig – már saját tulajdonának tekintett, és dinasztikus jogon örökre megvédendő latifundiumként adta át országát, a Koreai-félsziget északi felét.

Aa dinasztia immár harmadik tagja az államalapító unokája: Kim Dzsong Un. Ő az, akinek ma halljuk szinte naponta a nevét...

Több, mint hat évtized újságírói emlékei gyűltek össze „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” című kézirat archívumomban. Ebből született - az ünnep alkalmából – ez a húsvéti jeruzsálemi jegyzet.


A keresztre feszített Jézus Krisztushoz a 18-as busz jár Jeruzsálemben.
Az újváros északnyugati részéről, a történetesen budapesti születésű Herzl Tivadar emlékét őrző Herzl Boulvard felől a Jaffa Streeten (pesti hasonlattal: a helyi Rákóczi úton) jut el az ember az Óvároshoz, aminek több, mint három évezredes története drámák végtelen sorozata – mind a mai napig. Ezekben a világ kevés városa vetekedhet Jeruzsálemmel.
A legutóbbi évtizedek történeteinek egy része pedig éppen a 18-as buszhoz kötődik. Így az is, amikor éppen ott jártamkor egy fanatikus merénylő reggel 6-kor erre a járatra szállt fel az új városházánál, s felrobbantotta a buszt, önmagát az utasokkal együtt. Egy héttel később ugyanitt, ugyanígy megismétlődött a szörnyűség. A két alkalommal összesen 42-en haltak meg: s ahogyan ez itt szinte kivétel nélkül mindig így történik, az áldozatok vegyesen zsidók, muzulmánok és keresztények, helyiek és külföldiek voltak.
Mert Jeruzsálemet együtt lakják elsősorban, de korántsem csak zsidók és palesztinok, s nincs olyan napja az évnek, amikor elsősorban az Óvárosban ne tipornák egymás sarkát a külföldiek, turisták, akik jó része hívő zarándoknak is vallja magát. Nincs rá statisztika, mennyien járnak itt közülük a zsidók világot teremtő Istenének, mennyien a mohamedánok Allahjának, s mennyien a keresztények Jézus Krisztusának nyomdokaiban. S hány országból hányan – köztük Magyarországról – jöttek, jönnek az örök közöset keresve a Földnek ezen az egyedülállóan különleges pontján: eredetét tekintve három, elválaszthatatlan világvallás közös metropolisában.
A buszt fegyveres őrök kísérik, s Avi Peretz, a sofőr bevallja, amikor rákérdezek: ennek ellenére sem szívesen vállalta a szolgálatot ezen a mindig vegyes nemzetiségű, vallású utasokat szállító vonalon. Mert a helyzet még a látszatnál is bonyolultabb: amikor a fel-, leszállókat nézi, egyetlen pillanatra sem feledkezik el arról, hogy az arab utasok között is sok a zsidó és keresztény. De neki mégis csak élni, pontosan megélni kell, nem mondhatott hát nemet a beosztásra. Ahogyan a biztonságiak sem.
A húsvét mindannyiuké. A zsidók a pészahot, az egyiptomi szolgaságból való szabadulást ünneplik, a keresztények a Megváltónak örvendenek, a mohamedánok pedig hitük Mohamed előtti utolsó prófétáját tisztelik Jézusban, aki nagypénteken kereszten lelte a halálát.
Itt mindenki tudja, hogy a Szent Sír bazilikának – ahol Krisztus megkínoztatásának 14 stációjából öt található – arab neve is van, magyarra fordítva „A feltámadás temploma”. A többi kilenc pedig a Via Dolorosán (Fájdalmak útja) található, az Antónia-erődtől a bazilikáig, s ez éppen az óváros mai, zömmel mohamedánok által benépesült negyede.
S egyben Jeruzsálem bazárja, ahol péntekenként Allah, szombaton Jahve hívei, vasárnapokon pedig a keresztények tartják zárva a boltjaikat. Kivéve újabban a vegyes tulajdonban lévőket: manapság ugyanis divat a zsidó–muzulmán, keresztény–muzulmán vagy zsidó–keresztény közös tulajdonban lévő üzlet, amely így a hét minden napján nyitva tarthat. Ily módon megadatik Istennek, ami az övé, és a turistáknak, zarándokoknak is az, amiért jól fizetnek. Mert a vallási élet itt hagyományosan kiegyezik a mindennapok életével, ha nem akadályozzák éppen fanatikusok. Húsvétkor meg különösen fontos az ésszerű kompromisszum, amikor valóban mozdulni is alig lehet az Óvárosban.
Csak ilyenkor éppen több az izraeli rendőr és a felfegyverzett katona Jeruzsálem minden részében. A Via Dolorosa mohamedán szakaszán pedig – ha hivatalosan nem is – palesztinok biztonsági emberei is őrzik a krisztusi stációk békéjét. Mert ez közös érdek.
Hisz például az I. állomás egyértelműen iszlám hely is: ahol Pilátus halára ítélte Jézust, ott létesült később az El-Omarije iskola. A II. stáció viszont katolikus sziget a mohamedán tengerben: az Isten fia az Ítélkezés kápolna bejáratánál vette vállára a keresztet. A III. stáció a zsidó Salamon királyról elnevezett út torkolata: itt esett el Krisztus először a kereszt súlya alatt. Egy fordulóval odébb, a IV. stációnál találkozott Jézus az anyjával, Máriával, s közvetlenül mellette, az V. stációnál segítette Cirénei Simon Krisztusnak cipelni a keresztet. A következő kereszteződésnél, a VI. stációnál nyújtotta Veronika Jézusnak a kendőjét, a VII. állomásnál pedig, közeledve a Golgotához, Jézus Krisztus másodszor is elesett. Néhány méterrel odébb, a VIII. stációnál az ő sorsán kesergő jeruzsálemi lányokat vigasztalta a halálraítélt. A IX. stáció az utolsó, amelyik kívül esik a bazilikán: itt harmadszor esett el a kereszt súlya alatt Jézus.
A bazilika rendje bonyolult: a templomon – amit Konstantin római császár keresztény anyja, a későbbi Szent Ilona építtetett fel 326–335-ben, azóta többször elpusztult, s folyamatosan restaurálják – ma hat vallási közösség osztozik: görög ortodoxok, katolikusok, örmény keresztények, szírek, koptok és a abesszinok. Meg is látszik rajta a sok gazda. Több mint fél évszázada, 1958 óta nem tudnak megegyezni, hogyan tüntessék el végre az 1927-i földrengés rombolásait.
A Golgota X–XIII. stációját – a szent helyeket, ahol Jézust megfosztották a ruháitól, keresztre feszítették, meghalt és a Megváltó testét levették a keresztről – különböző vallások papjai gondozzák. A XIV. stációnak számító Szent Sír azonban közös: mai formáját az 1808-i tűzvész után Kalfa Komneosz szmirnai művész alakította ki cifra görög ízléssel. A fölötte lévő rotunda motívumairól viszont évek óta vitáznak. A sziklát pedig, ahol a legenda szerint Jézus keresztje állt, immár hosszú évek óta a modern világ nélkülözhetetlen kelléke, golyóálló üveg védi a merénylők ellen.
Az idén a terrorizmus megszűnéséért könyörögnek mindenütt Jeruzsálemben: keresztény hívők, zsidók és muzulmánok egyaránt.

A legszebb képsor, amit valaha láttam a Szentföldről: