Lázár György (1924 – 2014) bebizonyította, hogy lehetséges a lehetetlen. Azt ugyanis, hogy a miniszterelnök ne legyen politikus.  Ha volt valaha is köztisztviselő kormányelnöke az országnak, azt Lázár Györgynek hívták. Ha létezett olyan miniszterelnök, aki inkább volt az ország főkönyvelője, mint magas rangú politikai sarzsija, annak is Lázár György volt a neve. Volt ilyen „rangja” is: a magyar Koszigin…

És mindezt Fock Jenő utódaként produkálta (a Tervhivatalból jövet), az 1945 utáni magyar történelem - a mi nemzedékünk csak tudja - egyik legmozgalmasabb időszakában, teljes szürkeségbe bújva, s amennyire csak lehetett, némán a nyilvánosság számára. Viszont hagyta dolgozni azokat, akiknek nemcsak címzetesen, de a valóságban is a főnöke volt, s ez - valljuk be - nem lehetett kis teljesítmény akkor sem. S tette ezt oly módon, hogy balról is, jobbról is képtelenség volt politikai értelemben fogást találni rajta. 1987-ben is alighanem ezek a tulajdonságai röpítették át a fokozódó politikai szélviharban a Parlamentből a Fehér Házba, az akkori pártközpontba: a teljes lejtmenetben Kádár János mellett az MSZMP főtitkár-helyetteseként fejezte be a politikusi pályáját és a szocialista rendszert - épp olyan hallgatagon, amilyen előtte volt.

Utána sokáig társas lakóházának a közös képviselőjeként „önkormányozott”, helyi közakaratból: mert, hogy nála senki sem tudott jobban pályázatokat írni és nyerni a ház javára. Volt ideje megtanulni...

A látszatok és híresztelések ellenére - nem hiányzott a sorból, amikor a humort osztották a születendő babáknak.

Azt például, hogyan tölthette be 12 éven át a miniszterelnöki posztot, ami mindmáig „ezüstérmes” teljesítmény a magyar kormányfők 1848 óta jegyzett sorában, azzal magyarázta: „Szerencsés miniszterelnök kinevezési évjárat vagyok. Én 1975-ben kerültem a kormány élére, az egyetlen ember pedig, aki tovább volt nálam miniszterelnök, éppen száz évvel előttem, 1875-ben kezdte a kormányzást. Tisza Kálmán 15 éven át miniszterelnökösködhetett. A legközelebbi rekorder 2075-ben teszi majd le a kormányfői esküt.”

Éppen most lett időszerű: igaz lesz-e a 2075, - vagy Orbán Viktor előbb megdönti Tisza Kálmán és Lázár György rekordját?

Amikor „még anno”, hivatali idejében, egy diplomata-újságíró körben rákérdeztem jól megőrzött szikársága és kurtán magyaros bajsza titkára, megjátszott komorsággal így felelt: „Csak otthon ehetek, hogy megőrizzem az alakomat, és nap közben ne koszoljam össze a bajszomat. Így parancsolta az asszony, és mindig ellenőriz, ha hazaérek. És ő szigorú parancsnok”. Hozzáteszem: úgy tűnt, az volt Lázár élete végéig, sőt. Szálegyenes tartása, szilfidsége és bajszának állása a harmadik évezredben is olyan volt, mint volt ifjabb korában, de ezt immár azzal magyarázta: „A feleségem azt parancsolta, hogy egyek, és egyek, mert amióta nem kapok állami kosztot, azt hihetik, hogy ő éheztet. De én évtizedek óta nem híztam egy dekát sem. Azt meg, hogy kapok-e enni tőle, döntse el, aki rám néz”.

            A rendszerváltozás után egyszer temetésen találkoztunk, és azt követően az 59-es villamoson beszélgettünk. Sokan felismerték: többen köszöntek neki, de senki egyetlen rossz szót sem mondott rá. Maga mesélte ott és akkor, hogy mindössze egyetlen alkalommal gorombáskodott vele egy harcias asszony egy piacon, de a többiek leintették, s ő nyugodtan vásárolhatott tovább.

            - Egyszer a Moszkva téren rám kérdezett egy férfi: „Maga nem ikertestvére Lázár Györgynek?” Én az igazat feleltem: „Nem vagyok az”. Mire ő: „Pedig annyira hasonlít hozzá”.  Erre én: „Nem csoda, mert akit lát, az Lázár György”. Ezt meg a férfi így fogadta: „Ne bánkódjék, maguknál sem volt rosszabb, mint most. De ne is büszkélkedjék, mert jobb sem volt”.     S aztán hallgatott egy megállónyit, s megint csak úgy mondta, hogy mindenki hallotta:      - Tudom, igaza volt... - És senki sem pisszent a villamoson, Budán, a XII. kerületben.

            Hivatalból egyetlen tanácsot kaptam tőle, amikor az MTI-ben járt, a 80-as évek elején.

A Daily News-Neueste Nachrichten című angol-német nyelvű napilap főszerkesztőjeként vettem részt a hírügynökség vezetőinek találkozóján a miniszterelnökkel. A szünetben megfogta a karomat, és azt mondta:

            - Ne okozzon bajt a lapjával, inkább a bizalmat erősítse, mert arra nagy szüksége van az országnak. Úgy szerkesszen hiteles újságot, hogy ne felejtse el egy pillanatra se, milyen sok múlik most a külföldieken, akik magukat olvassák. A nyugatiakon és a keletieken egyaránt. A németekből pedig mindkét fajta van: a nyugati óvatos, a keleti meg gyanakvó és tart miattunk. Tőke kell, hogy talpon maradjon Magyarország, az pedig másutt van, nem nálunk, s ez még sokáig így lesz.

            Másoktól tudom, beosztottjainak, a minisztereknek is ilyen szellemben beszélt miniszterelnökként. Akár ma is mondhatná...

            Karthauzi szerzeteseket megszégyenítő politikusi némaságát egyébként haláláig őrizte. Meglepődött, hogy egyetlen „szig. biz.” történetet mégis el tudtam neki mesélni - önmagáról. Igaz, ezt sem itthon, hanem Irakban hallottam. De megerősítette, hogy  valóban így történt, ami ott történt…

1978-ban hivatalos úton járt Bagdadban, ahol tárgyaló partnere Szaddám Huszein volt, aki akkor a Forradalmi Parancsnokság Tanácsának alelnökeként Irak második emberének számított. Megbeszélésük végén Szaddám közölte Lázárral, most fogadja őket Ahmad Hasszan al-Bakr elnök. Az iraki felállt, az íróasztala mögé lépett, előhúzott egy revolvert és magához vette. A magyar kormányfő meglepődött, s rákérdezett: „Ez meg minek?” Az iraki katonapolitikus válasza pedig: „Át is kell érnünk az elnökhöz, aki a palota másik felében vár ránk”. Ezt az elnököt Szaddám Huszein alig egy év múlva maga buktatta ki a hatalomból - fegyverrel.  A folytatást pedig jól ismeri az egész világ.

Lázár nem tudta, - pontosabban nem is akarta megtudni - honnan jutott el hozzám a történet: mert (hárította el az információt) megrendülhetne a bizalma valakiben, akiben megbízott, s ezt nem szeretné…

            Úgy halt meg, ahogyan élt. Ő és a családja is úgy gondolta: hamvait úgy szórják szét, hogy örök távozását is csak  a temetése után tudja meg az ország. „Csendben búcsút vettünk tőle” – írta gyászközleményében az akkor még megjelenő Népszabadságban, 2014. október 2.-án, a 90 évesen elhunyt Lázár György családja. (Magyar Narancs bucsúzó cikke)

Hegedűs András (1922. október 31. – Budapest, 1999. október 23.) mindmáig minden idők legfiatalabb magyar miniszterelnöke lett, amikor 1955-ben - 33 éves korában – Rákosi Mátyásnak sikerült oly mértékben visszavágnia az 1953-as vereségért, hogy Nagy Imrét lemondatták kormányfői posztjáról. (Orbán Viktor 1998-ban 35 évesen lett miniszterelnök). A tudtommal 1783 óta világrekorder William Pittet azonban nem tudta túlszárnyalni: az angol politikus 24 esztendős volt, amikor első ízben beleült a brit miniszterelnöki székbe.

Az a történelem kemény fintora, hogy Hegedűsnek utódja lett az elődje; éppen Nagy Imrének volt kénytelen visszaadni a kormányfői posztot 1956 októberében. Az viszont Hegedűs sajátos parádriposztja, hogy  később ő lett a Rákosi féle „ifjú gárda” sztárjai közül az első, aki nemcsak a politikusi pályának fordított hátat, de azoknak az világnézeti tanításoknak is, amelyek bázisán az egyébként senki által nem vitatott készségű és képzettségű közgazdász politikusi villámkarrierje elindult, majd kisiklott. 

1973-ban politikai és ideológiai nézetei miatt - legyünk pontosak, revizionista nézeteket varrtak a nyakába -  elbocsátották az MTA Ipargazdasági Kutató Csoportjának immár nem különösebben rangos főmunkatársi  állásából, s kizárták a pártból, akkor már az MSZMP-ből.  Így - Marosán György után időrendben a legismertebbek közül másodikként – „dobogós helyet” vívott ki magának a Kádár-korszakban a   hazai politikai „kiátkozottak” és disszidensek között, - nem utolsó sorban azért, ahonnan elindult...

        Már ősz haja volt és szakálla, amikor személyesen megismerkedtünk. Akkor készült el „A történelem és a hatalom igézetében” című, életrajzi elemzésnek szánt művével, s azt beszéltük meg, hogy annak 1988-as megjelenése előtt - ráadásul a Kossuth Könyvkiadó készült kiadni - milyen részleteket közlünk belőle az általam szerkesztett erősen politizáló magazinban, a Képes7-ben. Ez akkor már lehetséges volt, a bocsánatos vétkek sorában, amiért hivatalosan meg sem orroltak a Duna-parti Fehér Házban. Özönlöttek már oda csőstől az ennél jóval nagyobb gondok.

                    - Elszámolok mindazzal, amihez közöm volt - mondta tömören, csendesen, s akik olvasták a könyvet, tudják, hogy valóban ezt tette. A kiadóval egyetértésben írták a kötet legvégére, hogy Hegedűsnek „a privát terrénumot meghaladó mondanivalója részleteiben és egészében is vitatható”. Ez azóta - úgy gondolom - még inkább igaz.            

      Milan Kundera egy gondolatával kezdte a beszélgetésünket. Felolvasta, később megtaláltam, Hegedűs könyvében is, így pontosan idézem.

            “A mámort, amitől megittasultunk, rendszerint a hatalom mámorának nevezik, de (egy kis jóakarattal) kevésbé szigorú szavakat is használhatnék: minket a történelem bűvölt meg; megmámorosított, hogy felpattantunk a hátára, s magunk alatt éreztük; igaz, hogy többnyire csupa hatalomvágy lett belőle...”            

          Ezt tekintette élete magyarázatának: a mámort, az azt követő kijózanodást, és mindkettő tudatos vállalását. Céljának pedig felvállalta az okok keresését mindhalálig. Nem felejthető mondatokat is hallottam akkor tőle.
                    - Damaszkuszban ugyan jártam, s volt, hogy úgy gondoltam, onnan jutottam el egy másik útra. De sohasem tekinteném magam valamifajta mai Pál apostolnak, ha vannak is, akik azt próbálnának faragni belőlem.  

                   Éppen, hogy nem érte meg a 21. századot.  1999-ben ment el: akár szimbolikus is lehet, hogy éppen október 23.-án….              

    Aczél Endre kiváló történelempanoráma sorozatában, az „Acélsodrony” harmadik, a 80-as évekről szóló kötetében írta meg 2011-ben: „Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján az immár Grósz Károly képviselte párt változatlanul azt vallotta, hogy az 1956-os forradalomról alkotott korábbi ítélet nem szorul felülvizsgálatra. Csak az 56-ban a közvélemény szemében ,negatív hősként’ szereplő, de 1973-től már a párt által kiátkozott szociológus, Hegedűs András tudott úgy nyilatkozni a Képes7 című hetilapban, hogy az ellenforradalom népfelkelés volt. Ez a szó lett utóbb Pozsgay Imre szlogenje, ma is kevesen tudják, hogy Hegedűstől lopta”. (459. oldal). 

   (Hegedűs A.   Bata István hadügyminiszterrel 1955. május 1.)      

       A főszerkesztőként akkor nevemmel jegyzett lap szerepét a rendszerváltó években -  amelyeken józan ésszel legalább az 1988-90-es korszakot illik érteni -, nekem lehet a legkevésbé tisztem politikailag, ezt történelmileg minősíteni: de a tények, tények. S nemcsak az ominózus Hegedűs ügyben. Mai fideszesek fellapozhatják akkori alapítóik 1988(!)-ban a lapban megjelent nyilatkozatait is. Nem egyet…            

        De maradjunk Hegedűs Andrásnál.             

      A Kossuth Kiadó (!) által 1988 nyarán „A hatalom és a történelem igézetében” címmel kiadott könyvéből a Képes7 három folytatásban közölt nem akármilyen részleteket. Ezek bevezetőjeként jelent meg „A történelem ,balekja’ visszanéz” című, a lap címoldalán külön is jelzett  hosszú interjú (augusztus 13.). A negyvenedik oldalon olvasható: „Ha Rákosi menesztése után nem én, hanem Nagy Imre lett volna a miniszterelnök és Kádár János a párt első titkára minden bizonnyal elkerültük volna az 56-os nemzeti felkelést.” A Képes7 interjút készítő munkatársa ennek hallatán kérdezett rá: „Így nevezi? Hallottam már forradalomnak, ellenforradalomnak, októberi sajnálatos eseménynek…” Hegedűs András válasza pedig: „Szerintem nemzeti felkelés, amit nem forradalmárok csináltak, hanem a nemzeti ellenállás névtelen tömegei. Ebből az ellenállásból bontakozott ki a nemzeti felkelés.”

             Hegedűs András újból nyilatkozott a lap 1988 december 10-i számában. Ebben már a „népi nemzeti felkelés” kifejezés szerepel (41. oldal), amiről addigra kiderült, hogy Hegedűs már a könyvében is nevezte így azt, ami 1956-ban történt, s ez ellen a Kossuth lektorai sem emeltek kifogást.           

      Ekkor – egyéb ügyek mellett, amelyek így-úgy mindmáig visszaköszönnek a politikában - szóba került egy másik, akkor nem kevésbé időszerű téma is: a hadikiadások lefaragása, beleértve – bár szőr mentén - a szovjet csapatok kivonása Magyarországból. Így fogalmazott az ex-miniszterelnök: „Néhány hete az Országos Béketanács által hivatalosan rendezett nemzetközi békekonferencián felvetettem… hogy Magyarország, ennek ellentételeként pedig egy időben Görögország fokozatosan kezdje el a leszerelést és tegyen megfelelő politikai lépéseket is.” A következő mondatból pedig félreérthetetlenül kiderül, hogy Hegedűs szerint a „megfelelő politikai lépés” nem más, mint „a külföldi katonai támaszpontok felszámolása”. 

     Lehet gondolkozni, melyik ország tartott fenn akkor külföldi katonai támaszpontokat Magyarországon, – s ki emlegette ezek felszámolásának lehetőségét  a nyilvánosság előtt elsőként, hol és mikor. Ez is történelem – ha már…(Hegedűs András  Magyarország részéről aláírja a Varsói Szerződést 1955. május)

A történelem hivatásos tudósainak sem könnyű hiteles pontossággal megfogalmazni, mi volt Dobi István (Szőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tényleges helye, valóságos szerepe a nemzet közös múlt évszázadának azokban az évtizedeiben, amelyek kiírhatatlan részét alkotják nemzedékek történetének. Magam pedig, aki csak élete morzsáinak voltam a tanúja, meg sem próbálkoznék ezzel…  

Ami tény: csaknem négy évig (1948 - 52) az ország miniszterelnöke volt, másfél évtizeden át (1952 - 1967) pedig az Elnöki Tanács elnökekének, államfőként az ő nevével kezdődött a mindenkori hivatalos protokoll lista. De főként: cselekvő részese lett mindannak, amit a 2. világháborút követő legújabb kor – finoman posztján szólva is zűrzavaros - magyar történelmének nevezünk, benne 1956-ot is. Még hadifogságban volt, amikor abban a reményben, hogy hazakerül, távollétében beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé.

Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem. Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kis termetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

        Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem.

Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy  behívott katonaként keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kistermetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

           Egy ritkán publikált kép: A képen: (ülnek) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, (állnak) Gyöngyösi János, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre, Gerő Ernő. 
1948 decemberében  - ez  "hivatalosan" a fordulat éve (mások szerint  valójában már 1947 annak volt tekinthető) - azzal hívta apámat, hogy „baj van”: Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter disszidált, és Rákosi sürgősen találkozni akar vele, s ő ezért aggódik. Kiderült, joggal: a már akkor is miniszter Dobit arról tájékoztatta, hogy „egyetértésben a szovjetekkel” le kell váltani „az egyébként rendes, de gyenge” Dinnyés Lajos miniszterelnököt, „mert ez nemzetközileg így szokás”, és nem látnak más lehetőséget, mint azt, hogy Dobi kerüljön a kormány élére. „Így nincs szükség különösebb magyarázkodásokra”.

            1952-ben szinte kísértetiesen ugyanez történt. Akkor közölték vele, hogy Rákosi átveszi a miniszterelnöki posztot is, s „ugyebár kormányfője csak egy van az országnak”.  Ekkor ajánlották fel neki az Elnöki Tanács elnöki tisztét.                       

            Kiderült, 1953 augusztusában azért akart azonnal találkozni apámmal, mert Nagy Imre közölte vele, friss miniszterelnökként nyaralni hívták a Krimbe, és ő úgy gondolta, nem tehet mást, elmegy. Dobi István lebeszélte őt, - de elutazott. Ma tudjuk: az invitálás   mögött Rákosi újra kezdődő moszkvai intrikái álltak, s a pártfőtitkár abban a pillanatban megkezdte itthon a júliusban megválasztott új kormányfő és programja fúrását - eredménnyel.

            De közben is voltak sürgős megbeszélnivalóik, hol sorozatos letartóztatások és politikai perek miatt, hol tsz-ügyekben, vagy Dobi által általa tapasztalt gazdasági és nemzetközi gondok megvitatására. Ilyenkor apám vagy leült az írógép mellé és írt, vagy megvárta, míg érte jött az elnöki nagy autó, hogy aztán órákon át beszélgessenek. Ezekről, hol mesélt valamit, hol nem: azt, hogy Dobi miniszterelnök lesz, például előbb hallottam, mint a felmentésére váró Dinnyés. Ahogyan én például tudtam, mivel fenyegette meg Rákosit Beríja 1953-ban, míg az MDP Központi Vezetőségét „elfelejtették” tájékoztatni erről.

Rákosi Mátyás (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében egyébként leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült, amikor Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a   küldöttség tagjaként Dobit is meghívták Moszkvába, oda, ahol az új vezetés „megtáncoltatta” Rákosit. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani...”

            Ma már bevallhatom: Rákosinak ez esetben igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja, a KGB-főnök a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi ugyan keresztbe tett, a gerincét viszont  Beríja nem törte ketté: mire meg kellett volna ezt tennie, őt már kivégezték árulás vádjával. Igaz, mintha akkorra Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mit ígértek Rákosinak.

            És jött 1956…

November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta.

     Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István kérdezte ugyanezt:

            - Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?

            De azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a Parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon...

    Dobi István újságírói munkámban egyszer segített. 70. születésnapja alkalmából kitüntették az 1887-ben született Grősz József kalocsai érseket, aki Mindszentyt követte a katolikus püspöki konferencia elnöki posztján. Ezt a Vatikán sem kifogásolta.  (Grősz korábban az ötvenes évek  egyik legnagyobb koncepciós perének  vádlottja volt.) Én a Magyar Nemzet képviseletében vettem részt a ceremónián az Országház Munkácsy-termében, azzal a feladattal, hogy készítsek vele interjút. A kitüntetés átvétele után Dobival és másokkal illendően leültek egy pohár borra. Ekkor lépett hozzájuk Vágó Tibor, MTI tudósítója, s jó napot kívánva, minden teketóriázás nélkül nyilatkozatot kért az „érsek úrtól”. Az felnézett a megszólításra, de csak annyit felelt:

            - Nem.

        Én úgy tettem, mintha a közelben sem lettem volna, és elosontam az óriási terem legtávolabbi sarkába. Néhány perccel később azt láttam, hogy az elnök magához intette Gálnét, a titkárnőjét, és valamit súgott a fülébe. Ő aztán odajött hozzám, és azt mondta:

            - Dobi elvtárs azt tanácsolja, most menjen oda Grősz érsekhez és úgy viselkedjen, ahogyan egy főpap elvárhatja.

            Gondolkoztam egy kicsit, az illemet tudom, meg Mindszenty meg is bérmált. Hát odaléptem az asztalhoz, mire csend támadt, Dobi meg felnézett rám. Így az érsek is.

        - Dicsértessék, excellenciás uram - szóltam igen tisztességtudóan, mire ő:

            - Mindörökké. Mit szeretnél, fiam?

      - Azt a feladatot kaptam Mihályfi főszerkesztő úrtól, hogy átadjam szívből jövő gratulációját és jókívánságait.  

        Itt szünetet tartottam, ő barátságosan megköszönte és viszonozta a jókívánságokat. Mély lélegzetet vettem és megkockáztattam a folytatást.

            - Arra is kéri főtisztelendőségedet, hogy mondjon néhány szót a Magyar Nemzet olvasóinak. Nagy megtiszteltetés volna számukra.

            Ezen elgondolkozott, nyilván tudta, kik olvassák ezt a lapot. Meg is született a nyilatkozat, egyébként a háttérben jegyzetelő munkatársa jóvoltából, az MTI is közölte. Én megköszöntem, Grősz bólogatott, Dobi meg egy szikrányi kacsintással - a helyzethez illően szólva -  kegyelemben elbocsátott.

Őszintén sajnálom, hogy  Dobi István sértett emberként halt meg 1968-ban, röviddel azután, hogy (1967) államfőként nyugdíjazták. Nyílt titok volt, miért: mezőgazdasági ügyekben rendszeresen vitázott Kádárral, akiről úgy érezte, félreismerte a parasztságot.          

Akkor találkoztam vele utoljára, amikor nyugdíjasként, már szinte mindenkivel és alighanem önmagával is haragban állt.  Pekingi MTI tudósítói megbízásomból átutazóban voltam Belgrádba, az új posztomra. Betegen is érdekelte: mi történik a szemtanú szemével, a „kultúrforradalmi” Kínában.  A visszavonulása - visszavonultatása csak néhány mondatban került szóba. Akkor és ott fogalmazta meg, számomra teljesen váratlanul:

- Belül légy bátor mindig, amikor kell, mert az akkor is erőt ad neked, ha mások soha sem veszik észre.

S bár lemondóan legyintett hozzá, - mintha élete magában rejtett filozófiáját hallottam volna ott tőle…

 Kádár vagány, realista fenegyereke – így jellemezte őt Mark Palmer, aki 1986-90-ben, a rendszerváltás idején volt az USA budapesti nagykövete. A Szovjetunió utolsó, az új Oroszország első magyarországi nagykövete, Ivan Aboimov pedig - még szovjetdiplomataként -  azt mondta nekem róla, hogy számára Marjai József személyesítette meg a kádári politikát a gazdaságpolitikában, s ezért sokan, mint az ördögtől, úgy tartottak tőle a KGST-ben. A világ másik felén, az IMF-nél és a Világbanknál meg gyorsan megtanultak figyelni a véleményére, amikor megismerték.

Marjai József december 18.-án lenne 94 éves.  De 2014 április 20.-án nem ébredt fel húsvét vasárnapjára. Nehéz volna vitatni, tartalmas életet fejezett be, túl a kilencvenen…

 Marjai József hosszú élete pályája, sokfajta teljesítménye sem volt híján ellentmondásoknak; hogyan is lehetett volna másként, hiszen a világtörténelem legviharosabb évtizedeinek lett alakító részese, kis ország politikusaként. Mindig tudta, mások előtt sem tagadta, hogy ritkán zavarta, ha ki ilyen, ki amolyan jelzőkkel emlegette. Tették ezt barátai, ellenfelei, ellenségei egyaránt. De vitathatatlan: gorombaságig nyers szókimondás ide vagy oda, mindenkori munkájával, teljesítményével, a legkritikusabb pillanatokban is megkérdőjelezhetetlen szavahihetőségével elnyerte és  haláláig – tehát a rendszerváltozást követően is -  őrizte a hiteles magyar hírét a nemzetközi világ elitjében.       

            Ritka teljesítmény…

              Ma is emlegetik, hogy „1977-ben, moszkvai nagykövetként lebuktatta a keményvonalas Biszku Béla áskálódását, aki Kádárt azért mártotta be Brezsnyevnél, mert szerinte túlságosan liberális volt”. 2006-os kitüntetésében pedig döntő szerepe volt annak: nem kis részben az ő tevékenységének lett köszönhető, hogy Magyarország előbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF), majd a Világbank tagjává vált. Miniszterelnök-helyettesként ő és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója írta alá 1982. május 6-án Washingtonban Magyarország csatlakozását az IMF-hez.

Medgyessy Péter 2006 nyarán, néhány hónappal a kormányfői posztról való, nem éppen önkéntes távozása után megjelent könyvében közkinccsé tette, hogy éppen Marjai József volt az, aki a 80-as évek legelején „Kádár János jóváhagyásával... titkos tárgyalássorozatba kezdett az IMF-fel. Olyannyira titkos volt a kezdeményezés a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felvételére, hogy még azok sem ismerték a részleteket, akik aktívan részt vettek az előkészítésében”. Köztük Medgyessy sem, aki - mint tudjuk - ebben az ügyben került nagy vihart kavart, 2004-ben nyilvánosságra keveredett titkosszolgálati kapcsolatba. „Egészen fantasztikus módon konspirálva szervezte meg a tárgyalásokat, Nem is szivárgott ki semmi...  Marjai József óriási kockázatot vállalt a tárgyalások előkészítésével. Mégis minden működött, senki sem fecsegett, és csak az utolsó pillanatban, amikor a magyar delegáció már el is utazott aláírni a szerződést, csak akkor közölték a szovjetekkel a szerződés létrejöttének tényét” - tudtuk meg utóbb Medgyessytől.

              Utólag mondom, amikor könnyű bölcsnek lenni: ez is jellegzetes „marjaizmus” volt.        

            Emlékezhetünk rá: ugyancsak 2006-ban az is botránnyá dagadt és a világsajtót is bejárta, hogy Sólyom László államfő nem titkoltan csak viszolyogva írta az akkor 82 éves Marjai József kitüntetését, - de az aláírást végül csak nem tagadta meg…

            Személyes kapcsolatunk Belgrádban kezdődött.

            Mielőtt 1967 nyarán az MTI állandó tudósítójaként Jugoszláviába indultam, Darvasi István - aki akkor az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztályán osztályvezető-helyettesként a sajtóért felelt – hivatalos és kevésbé hivatalos jó tanácsokkal látott el. Tőle kaptam „használati utasítást” a nagykövethez is. Marjai Józsefnek hívták.

              - Nála jobbat nem kaphatnál, okos, célratörő, és ha harcol valamiért, nem ismer lehetetlent.  Nehéz ember, tudni kell vele bánni. Egyet javaslok: ha azt mondja, menj a francba (más kifejezést használt persze, durvábbat), a szemed se rebbenjen, és feleld, hogy menjen ő is ugyanoda.

              Kora reggel érkeztem vonaton, s már a pályaudvaron kiderült: Marjai azonnal vár, ezért jött értem követségi autó.  Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. A második mondata így hangzott:

              - Mit beszélnek rólam Budapesten?

              Nekem a kérdés épp olyan váratlanul gyorsan jött, mint maga a találkozás, hiszen még odáig sem jutottunk, ha másért nem, udvariasságból, hogy érdeklődjék, van-e családom?

              Zavartam hümmögtem, s végül kiböktem.

              - Semmi különöset.

              - Nem igaz, olyan soha sincs, hogy rólam otthon ne mondjanak semmit. Ha csak ennyi a mondandója, végeztünk is. Egyébként, érezze jól magát Jugoszláviában - morogta harapós medveként, és keményen rám nézett. Éreztem, ez az a pillanat, amikor eldől, örülhetek-e annak, hogy a jelek szerint évekig egy fővárosban dolgozunk. Lélegzetet vettem, és eldöntöttem: lesz, ami lesz. Kiböktem, hogyan jellemezte őt Darvasi. Elnevette magát.

              - Valami ilyet vártam, de tudni akartam, el meri-e mondani.

              Első nap, első összecsapás, nem rossz eredmény, könyveltem el.

              A folytatás - egymás további kölcsönös próbálgatása - sem váratott sokáig.  Még egy hónapot sem töltöttem dedinyei irodámban, amikor kért, segítsek neki, készítsek összeállítást arról, mit ír a jugoszláv sajtó a gazdaság helyzetéről. Megismételte, a segítségemet kéri, tudja, hogy nem utasíthat. Vállaltam, bár még többet küszködtem a szerb-magyar szótárral a kelleténél. Dohány József, a nagyköveti sofőr elhozta a lapokat hozzám, Belgrád Rózsadombjára, a „káderdűlőre” a mi akkori szóhasználatunkban. A szerbek úgy nevezték a körzetet, ami egyébként Titonak is az első számú otthona, a Beli Dvor volt, hogy ez „a hely a munkásosztály rezidenciája, ahol képviselői útján lakik”. Nagyon gyakorlati okok miatt tartották ezért előnyösnek az MTI vezetői, hogy itt legyen az iroda-lakásunk.

              - A főnököm azt mondta, holnap délelőtt meglesz az anyag. Akkor jövök - jelentette be, s már el is tűnt.  A holnapról persze szó sem volt, amikor Marjaival beszéltem... De nekiestem a munkának - a szokásos napi hírügynökségi teendőkön túl.  Ez volt egyike a 13 külföldi tudósítói munkában eltöltött év nem éppen ritka eseteinek, amikor hálás lehettem a sorsnak, hogy a feleségem „civilben”, vagyis amikor maga is az MTI-ben szolgált, a telexírás országos bajnoka volt.
Néhány nap múlva       Horn Gyulától értesültem róla, hogy „elfogadott a mester.  Csak olyanokat visel el, akik nem bólogatnak mindenre, nem hajbókolnak, s azokkal hajlandó együtt dolgozni, akiknek van véleményük és mernek visszapofázni”. A rendszerváltozás utáni idők miniszterelnöke akkor titkára volt a belgrádi követségnek, és röviddel később neveztette ki - idősebb diplomaták közül nem kevesek bosszúságára - soron kívül tanácsossá a 35 éves fiatalembert Marjai; nem utolsó sorban azért, mert volt esze, mindig véleménye, és már akkor is csak ritkán tartotta vissza magát attól, hogy azt kimondja, nem feltétlenül megválogatva a szavait.   Ami - tudjuk - letagadhatatlan jellemzője maradt Hornnak politikusként, sőt veterán politikusként is.             

Ettől kezdve Marjai meg én - kijöttünk egymással.

             Azon a bizonyos 1968. augusztus 21-én, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

              - Zdravo, szervusz, Gyuro.

              Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

              - Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?

              Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később Marjai személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

              Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

              Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

              - Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?

              Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Közöltem persze Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”. Ellenőrizhető a korabeli napilapokból; amivel most csak azt szeretném jelezni - Karinthy Frigyessel szólva, némi szabadossággal -, hogy „így írtunk mi” akkortájt, érthessen belőle, aki tudta és akarta is használni az eszét. Vagy ahogyan Mihályfi Ernő még az 50-es évek első felében, az ELTE újságíró szakának professzoraként megfogalmazta nekünk, ifjonc hírlapíró nebulóknak: mindig meg kell találni a módját annak, hogyan írjuk meg az igazat az olvasónak...

              Találkozásaink Marjaival ez után nem voltak mindig barátságosak, és nem csak Belgrádban.           

1982-ben - akkor a Daily News - Neueste Nachrichten című, az egész világon egyedülálló, az MTI által kiadott kétnyelvű napilapunk főszerkesztője voltam - vendégként tanítottam egy hónapig Bagdadban, a Nemzetközi Újságíró Szervezet ottani iskolájában, így nem lehettem teljesen képben a pillanatnyi hazai viszonyokról. Arról tudtam, hogy a Nemzeti Bank trezorjai akkor sem voltak tele dollárokkal, arról viszont nem, hogy Szaddam Huszein az Iránnal folytatott háború mind nagyobb költségei és nemzetközi bonyodalmai miatt épp akkor, egyik napról a másikra kivonta az iraki betétállományt Magyarországról, s ezért valóban szinte kiürült a kassza. Marjai, már a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként emiatt repült nagy hírtelen ide, én meg ordrét kaptam
Lakatos Ernőtől, az MTI vezérigazgatójától, hogy ha már itt vagyok, csatlakozzam a küldöttséghez és tudósítsak az iraki-magyar tárgyalásokról. A bagdadi repülőtér betonján találkoztam Marjaival, és - utólag mondom persze, a helyzet ismeretében, hogy csalódtam volna, ha nem így történik - kilépve a gépből így hangzott az első kérdése:

              - Kinek a pénzén ácsorog itt?

              - A Nemzetközi Újságíró Szervezetén. Ők küldtek ide, tanítani - feleltem.  

              - Szerencséje! Ha magyar pénzbe kerülne, máris menne haza ezen a repülőn - mutatott hátra.

              Három napig próbálta győzködni az irakiakat, hogy nekik rosszabb, mint nekünk, ha nem teszik vissza a pénzüket a magyar bankba. Mindenkivel találkozott, aki számít Bagdadban, de Szaddam Huszein elkerülte vele a találkozást. A lehetetlent is megpróbálta. Még azt is, hogy késő este bejött életem legnagyobb lakosztályába, a Tigris folyó partján lévő egyik elnöki palotában (ezt is szétlőtték később az amerikaiak a diktatúra megbuktatására indított háborújukban), és számokkal tarkított előadást tartott, mennyibe kerül Iraknak, ha nem teszik vissza a pénzüket az MNB-be. Tette ezt nyilván abban a biztos tudatban, hogy az irakiak lehallgatják, amit mond és reggelre az elnök-diktátor kezébe adják az információt. De hiába...

              Mielőtt hazaindult, kért, ne írjam meg, hogy ennek ellenére elfogadta az irakiak meghívását, és nem hagyta ki az alkalmat, megnézte Babilont.

              - Nekik került pénzbe - magyarázta és éreztem, hogy szinte mentegetődzik.              Hazaindulása előtt még kidühöngte magát nekem a palota kertjében, ahol remélte, senki sem hallja, hogy otthon a gazdasági valóságot pontosan ismerő „észlények” fúrják, ahol lehet, még azért is, mert kivette alóluk a Mercedeseket és helyettük Ladákba ültette át őket.

              Azt viszont életem végéig sajnálni fogom, hogy - a magyar filatelisták szövetségének elnökeként - nem tudtam belőle kisajtolni 1,5 millió dollárt, amennyiért a Bélyegmúzeum megvehette volna a legnagyobb magyar magán bélyeggyűjteményt, az un. Klein-hagyatékot.
Azóta is csak remélem, hogy jók az információim, s a fantasztikus érték mégis egyben maradt, és egy Angliában élő magyar származású filatelista kezébe került...

              Nem akárki, Aczél György próbált vigasztalni, amikor elpanaszoltam esetemet Marjaival és a gyűjteménnyel.

              - Nekem is mindig minden fillért egyenként kell kisírnom tőle a tavaszi kulturális fesztiválokra...

               Ekkor „adományoztam” Marjainak a nem létező rangot: „Magyarország vezérigazgatója”.

              Nem gondolom, hogy besorolt volna bármikor is a barátai közé. Én sem őt. Azt viszont nem tagadom: Marjai József egyike volt azoknak a keveseknek, akinek hajlamos voltam elfogadni a véleményét arról, ami mellé kiállt. Mert legalább annyira egyenes volt minden helyzetben, mint amennyire keményen céltudatos, bárkivel kellett is vitáznia vagy harcba szállnia, Moszkvától Budapesten át az Atlanti-óceán túlpartjáig.

            „Kádár vagány realista fenegyerekeként”, – akár Kádár Jánossal. Később pedig  Grósz Károllyal és a rendszerváltozás után egykori neveltjével, Horn Gyulával  is…

 Kapcsolódó linkek:

http://rozsalatt.blog.hu/2017/09/26/kutyakkal_sodrasokban#more12897768

http://www.origo.hu/itthon/20060316solyomnak.html

Marjai József miniszterelnök-helyettes Larosieret, az IMF vezérigazgatóját még a magyar hitelkérelemről történő december 8-ai szavazás előtt gyorsan tájékoztatta arról, hogy a magyar vezetés továbbra is elkötelezett az 1982. október 13-án kelt Szándéklevélben vállalt kötelezettségek mellett, és mindent megtesz az 1983. évi gazdaságpolitikai program fő célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Sajnos arról, hogy a fentieknek mekkora szerepük volt a döntés meghozatalában, jelenleg még nem állnak rendelkezésre hiteles források, azonban tény, hogy az IMF 1982. december 8-án 475 millió SDR értékű készenléti hitel folyósítása mellett döntött, ami a legjobbkor érkezett az országba.

(http://www.archivnet.hu/gazdasag/magyarorszag_csatlakozasa_az_imfhez_es_a_vilagbankhoz__iii._resz.html)

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”:  Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker 1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Ha élne Barcs Sándor, mindenekelőtt arról faggatnám: mit tenne ma? El is várná. Mert amíg bírta erővel, olyan soha sem volt, hogy nem tett semmit…

Olyan volt, amilyen! De hogy az olyan milyen volt, azt mindenki, aki ismerte, maga fogalmazta meg hajszálpontosan némán vagy hangosan, akár pro akár kontra! És sokan ismerték, politikában, újságírásban, sportban: külföldön   -  sajátos módon főként a Lajtától nyugatra – talán még többen, mint itthon.

Barcs Sándorral - aki november 10.-én 105 éve született -  egyet biztosan nem tehet az utókor: nem csinálhat úgy, mintha nem lett volna a 20 század közepétől a rendszerváltozásig a magyar történelem egyik legviharosabb korszakának színes közszereplője. Egyben – sportnyelven szólva -  biztos dobogósként a legvitatottabbak között. Mert kevesen vannak azok, akiknek egyes tetteit és akár egész életútját is egyszerre lehet elismerni és mélyen elítélni, ha valakinek éppen ehhez van kedve; s hogy ezt tegye, nem is kell feltétlenül iránta érzett politikai szimpátia vagy ellenszenv…

Elég, ha átlapozzuk, mit tett és mikor: 1945 előtt, a koalíciós években, Rákosi rendszerében és a Kádár Jánoshoz kötődő korszakban. Vagyis csaknem egy fél évszázad legkülönbözőbb napjaiban és helyzeteiben.  

A politizáló újságíróról önmagáért beszél az, amit a Wikipédia ma, 2017.-ben felsorol a neve alatt. 1929-től jelentek meg ez első írásai; újságíróként 1940-ben cikksorozatokat írt a fasiszta sporthatóságoktól üldözött MTK érdekében, segítette az egyesületet politikai harcában. A Független Kisgazda Pártba (FKGP) 1943-ban lépett be. 1944-ben a Gestapo letartóztatta. 1945 után a Szabadság című lap szerkesztője, a Magyar Távirati Iroda felelős szerkesztője (1945-1946), majd 1950-ig a Magyar Rádió elnöke. Ezzel egyidőben - már hivatalosan is politikusként - a FKGP (1948-1949) alelnöke a párt gyakorlati megszűnéséig. 1950-től kerek három évtizeden át volt a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója. 1947-1990 között (43 éven át) országgyűlési képviselő. 1953-1975-ben és 1980–1989 között az Elnöki Tanács tagja. 1966-1990 között az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának elnöke, egyben az Interparlamentáris Unió Tanácsának tagja. S – megint csak újságíró szakmájából következően - 1965-1974 között a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) elnöke.

A sport -  ez a haláláig – mindenkor ráadás volt az életében.  1925–1955 között igazolt labdarúgóként játszott Nagyváradon, majd Budapesten, a labda szerelmeseként, amatőr csapatokban. 1945-ben a foci repítette be Legfelső Ötös Sporttanácsba. 1947-1948-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az aranycsapat nagy éveiben, 1948-1950 között a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) alelnöke, 1950–1963-ben pedig elnöke volt. Ő javasolta az Európai Labdarúgó Szövetségnek (UEFA) a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) megszervezését; ennek jogfolytonos utóda mindmáig az Európa Liga. Előbb a KEK szervező bizottságának, majd 1962-től az UEFA végrehajtó bizottságának tagja, az európai válogatott csapat felelőse volt. Több technikai tanfolyamot vezetett. 1966-tól az UEFA alelnöke, 1970-től első alelnöke, majd Gustav Wiederkehr elnök halála után, 1972–1973-ban megbízott elnöke volt. Artemio Franchi (Olaszország) megválasztott elnöknek adta át vezetői pozícióját. Ekkor viszont megválasztották a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) alelnökévé, s a világbajnokságok szervező bizottság szűkebb vezetőségének tagja, valamint négy évre a Játékvezető Bizottság elnöke lett.

Ez így, együtt Barcs Sándor életpályája: újságírás, politika, sport, itthon és a nemzetközi porondon.

És az az esemény, ami a legkritikusabb lett az életében, és most, halála után is kísért, amikor politizáló környezetben elhangzik, vagy leíródik a neve: Barcs Sándor népi ülnök volt 1949-ben a Rajk László és társai elleni tragikus végű koncepciós perben. Ezt egész életét végig kísérő teherként hordozta a vállán. Halála előtt néhány évvel mondta el, nem titkolt szomorúsággal a hangjában, amikor a kertjében beszélgettünk:

            - Rákosi maga közölte, hogy kijelöltek a bíróságba. Én azt tudtam: Rajk sorsán semmit sem változtat, hogy én vagyok-e az egyik statiszta vagy más, nekem és a családomnak viszont az élet a tét. Lehet, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, de ott és akkor erősebb volt bennem a félsz, mint a Gestapó fogdájában...

Barcs újságíró volt hivatásból, egyszerre elismert és sokat bírált politikus elkötelezettségből; és nemzetközileg a legrangosabbak között jegyzett futballvezető szenvedélyből.  Mindebből legfőbb sikerének azt tartotta - az ezredforduló után, túl a 90. életévén ismerte be, egy csendes otthoni beszélgetésünk közben -,  hogy a   hidegháború nem akármilyen  éveiben az európai, sőt a világ labdarúgásának legfőbb vezetői közé választották - magyarként (egyébként az londoni 6-3 idején is ő  az MLSZ elnöke, s egyike azoknak, aki merte vállalni a felelősséget a hazai politikai vezetés előtt, amikor a meccs lekötését készítették elé az angolokkal, hogy „Puskásék biztosan nem égnek  le”. S ha már: Puskás Öcsi 1997-ben, - amikor ebből számára biztosan semmi jót sem remélt -  azt írta róla, hogy a szomorú 1954-es berni vereség, „a vb utáni nehéz helyzetben Barcs jött elénk Tatára, s úgy tudom, ő szervezte meg a hazatérésünket is”.)

            -  Akkora volt a magyar futball tekintélye a világban, hogy minden alkalommal azok is megszavaztak, akiknek a politika logikájával ellenem kellett volna szavazniuk.

Az én esetemben viszont a magyar politika megkülönböztetett szerepére hivatkozva bíztatott nemzetközi filatelista szerepvállalásra, a 80-as évek második felében. Tanácsát kértem - bár addigra már félig-meddig visszavonult a napi munkáktól -, mit válaszoljak a magyar bélyeggyűjtők, a MABÉOSZ elnökeként egy brit kezdeményezésre, hogy alakítsuk meg az európai filatelista szervezetek szövetségét. 
Feltétlen igent javasolt, azzal, hivatkozzam Gorbacsov akkor sokat emlegetett „európai házára”, s ezt egészítsem ki azzal, hogy „ebben létesítsünk filatelista klubot is”. Hallgattam rá: 1989-ben megalakult az azóta nagy tekintélyű szervezetté nőtt FEPA, amelynek alapító alelnökévé választottak -  azok szavazataival is, akik a Európa nyugati felét képviselték. Ők voltak többen.  

            Az véletlen, hogy Barcs 1912-ben született, ugyanabban az évben, mint Kádár.  De biztosan nem ezért érezte kötelességének, hogy röviddel az után, hogy Kádár János 1954-ben kiszabadult a börtönből, a feleségét, Máriát, amint lehetősége volt rá, nem titokban, „arra akkor illetékesek egyetértésével”, de a maga kezdeményezésre „belopta” az MTI-be dolgozni.  Az ok (ezt is tőle tudom): a 40-es években ismerkedtek meg, a legnehezebb próbákat élték át, bár nem egy pártban, de egy oldalon, hát „bíztam benne és ennyivel tartoztam neki.” Tegező viszonyban voltak, amiért sokan irigyelték.  De még többen szapulták, mert joggal érezhették, Kádár mindezért bízik benne, Barcs bármikor bemehet hozzá, s be is megy, ha kell, „hiszen mindent megtehet, mert tudja, hogy az Öreg megvédi”.

Ezen a pontos tanulságos idézni Dlusztus Imre Barcs Sándorral készített, több mint 250 oldalas portré-interjú kötetéből, amelyben több helyen válaszol az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdésekre, és viszonyára Kádár Jánossal.

Kádárról azt mondta: „Zárkózott ember volt, és meggyőződéses kommunista, (nála) az egyéni szimpátia is csak olyan szerepet játszott, hogy hasznos vagy káros az illető személy a párt számára.” 

1956 október-novemberére emlékezve pedig felidézett valamit, amit azóta sem cáfolt meg senki, holott nyilván tehette volna. A könyv 75. oldalán panaszkodott, egész éjjel azon ette magát, elmondja-e a könyv szerzőjének titkos történetét ezekről a napokról.

„- Tudod te ki aludt nálam az ötvenhat november 4.-i orosz bevonulás utáni napon? Szabó bácsi, a Moszkva téri parancsnok…  Az októberi napok egyikén beállított hozzánk Dudás és Szabó bácsi nevében egy pisztolyos fiatalember Szőnyi néven mutatkozott be, és pisztolyát letette az asztalra. Azért jött, hogy megszervezze az MTI védelmét. Nem kellett, saját testőrségünk volt. Ő azonban ott maradt, és engem kísérgetett haza, amikor meg-meglátogattam a családomat, mert különben éjjel-nappal az MTI-ben voltam. Egy ízben még mennyasszonyát is magával hozta, odahaza együtt ebédeltünk. Nagyon valószínű, hogy Szabó bácsi tőle kapta a címemet. Hát eljöttek volna egy sztálinistához? A család - három generáció - összehúzta magát egy szobában. A lakásban, a földön a harcosok. Szabó bácsi reggel a borotvámmal borotválkozott. Minden ajtónál két géppisztolyos hasalt, az utcán őrség volt… Reggel elmentek, késő délután lövöldözést hallottam Hidegkút irányából. Később megtudtam, hogy Szabó bácsit elfogták. Felakasztották.

- Ezt most mondod először?

- Ilyesmivel nem dicsekedett az ember. Csak Bognár József, meg Nagy Lajos kollégám tudott róla.”

1989-ben tudtam meg egy újságcikkből (addig nem szólt róla egyetlen szót sem): volt az életemnek egy pillanata, amikor az tartott meg az igazán még el sem kezdett   újságíró pályán, hogy Barcs akkor is éppen „mindent megtett” - sokakért.
Kiderült: az újságíró szövetség 1956 utáni ujjászervezésekor valakik javasolták, hogy egy cikkem miatt, ami 1956 október végén készült, tiltsanak ki - egy hosszú lista alighanem legkisebb szereplőjeként -  örökre a pályáról. Ő győzte meg a többséget a túlzók szándékainak túlzásairól.  Az külön megtiszteltetés, hogy olyanokkal szerepeltem egy névsorban, mint Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Pethő Tibor, Mátrai-Betegh Béla és hozzájuk hasonló „nagyágyúk”.

            Barcs   - ma már tudom, hogy az előbbiek ismeretében – „gyűjtött be” (és nem én voltam az egyetlen, akivel ezt tette, hogy ezzel elindítsa a külpolitikai újságírói pályán), 1957-ben nyelveket tudó újságíró szakos egyetemista gyakornokként a Naphegyre, az MTI-be.  Az év őszén – egy rövid tudósítói „próba bevetésem” után a moszkvai VIT-en – azért „kölcsönzött” Mihályfi Ernőnek, az újra indult Magyar Nemzet főszerkesztőjének, hogy a hírügynökségi újságírás érdekében tanuljak lapcsinálást is. Mert kiszemelt külföldi tudósítója voltam, tudtam angolul, németül és oroszul, s - barcsi megfogalmazásban - európaiul.

            Tőle hallottam először azt a szópárost, hogy „magyarként európai, európaiként magyar”. Vagyis: európai távlatokban gondolkozott politikában, újságírásban, futballban abban a hosszú időszakban, amikor a meghatározó választóvonal a világban a kelet és nyugat volt. Nehezem vitatható, hogy ennek a jegyében kormányozta be az MTI-t az Európai Hírügynökségek Nemzetközi Szövetségébe (European Alliance of News Agencies, EANA). 
Ő kezdeményezte, - és egyébként Kádár János személyes hozzájárulásával -, hogy 1967.január 3-án az MTI keretében megjelent a világ addig egyetlen angol-német nyelvű napilapja a „Daily News - Neueste Nachrichten”, amely (1994-ig) túlélte a rendszerváltozást is. A cél az volt, hogy a hazánkban tartózkodó külföldieket tájékoztassa politikáról, gazdaság, kultúráról, sportról: az olvasók elsősorban az itt dolgozó diplomaták, Magyarországon dolgozó és ide látogató üzletemberek lettek (érdemleges turizmus akkor még a jövő zenéje volt), egy olyan időszakban, amikor a „legnyugatibb” újságokként a nagy szállodákba is csak az angol, francia és osztrák KP napilapjai kerültek. 1981-87-ben - Barcs akkor már visszavonult - a lap főszerkesztőjeként dolgoztam. Szomorúan írom le: a média mai helyzetének ismeretében egyre inkább érzem, mekkora szerkesztői szabadságot engedtek nekem, nekünk az akkori idők vitathatatlanul szorító korlátjai, a kormány félhivatalos hírügynökségének napilapjánál.

Barcs 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

            Barcs  Sándor egyetlen dolgot nem bocsátott meg nekem: azt, hogy a fiamat öt évesen még nem avattam be a magyar fociba. Belgrádban dolgoztam MTI tudósítóként, amikor családostól fogadott az irodájában. Fiam meg büszkélkedett:

            - Nézd, milyen szép az új kardigánom.

            Barcs törzsszurkolói elfogódottsággal ragyogott a kék-fehér színek láttán.    

            - Gyönyörű, MTK! - kiáltott fel boldogan. A fiam meg csak a szemét meresztette:

            - Dehogy, tudhatnád, hogy ez op-art. És mi az az MTK?

95. születésnapján, fiatalokat megszégyenítően tiszta fejjel, egyetlen mondatban összegezte egész pályáját.

            - Az ember úgy őrzi meg a nyugalmát öreg korában, hogy egyaránt számon tartja azt, amit az életében jól és rosszul tett, s igyekszik valóságos mérleget vonni mindenről, legalább saját magának.

            Aztán egyetlen derűs mondattal még kiegészítette a hirtelen jött vallomást:

            - Csak azt ki tudtam volna hagyni, hogy vénségemre megbetegedtem: ha többet sétálók a kelleténél, ma már fáj a rúgó lábam.

            Mert, hogy még csaknem ötven évesen is igazolt focistaként bajnoki meccseken játszott az MTI csapatában. 98. éves korában halt meg 2010-ben. Pedig szerette volna megélni a 100 évet. Halála előtt gyermekei útján azt kérte: a neki szánt virágok, koszorúk árát adományozzák a Magyar Gyermek Labdarúgó Szövetségnek…

            Az MLSZ saját halottjaként temette el a Fiumei úton a szövetség történetének leghosszabb ideig regnáló elnökét s haláláig tiszteletbeli elnökét. A gyászszertartáson Barcs Sándort az MTI nevében a barát-kolléga Nagy Lajos búcsúztatta; és Lakatos Ernő – a mindmáig emlegetett „APO” - aki vezetőtársa majd utóda volt a Magyar Távirati Irodában a vezérigazgatói székben. Az „aranycsapat” nevében Buzánszky Jenő siratta el a ravatalnál.  Az UEFA részéről Michel Platini elnök, minden idők egyik legnagyobb futballsztárja, a FIFA  megbízásából pedig Joseph Sepp Blatter elnök nyilvánított részvétet.

A sporttörténelemnek mindenesetre könnyebb vele a dolga, mint a politika történészeinek[E1] .   

Ma úgy összegezem: Barcs Sándor ember próbált maradni egy történelmi korban, amely nagyon szűkre határok közé szorította őt is.  Azt tette, amit tehetett, ritkán jól láthatón, sokkal többször - „sub rosa”.  Így lett Barcs Sándor élete, pályája, sokfajta teljesítménye – ahogyan az a csöpp híján teljes évszázad, amit végigélt – tele olyan ellentmondásokkal, amelyeket (maga sem tagadta!) ki így, ki úgy, mindmáig okkal, joggal emleget fel.  De visszavonhatatlan tény: elnyerte a „hiteles magyar” hírét a politika, a hírügynökségek és a sport vezető nemzetközi köreiben – valahogyan úgy, mint az ugyancsak agyonvitatott bankár, Fekete János a pénz világában.  

Ritka teljesítmény volt ez a hidegháború évtizedeiben…

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek a része emlékezése Barcs Sándorra.)  http://rozsalatt.blog.hu/

Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később

Elődök sorát követően, lányom, unokáim jóvoltából berobbant az életünkbe egy aprócska kutya.  Ahogyan illik, napok alatt szeretetre késztette a család apraját, nagyját. Amikor éppen nem alszik örökmozgó, kávé-fehér keverék a színe, olyan a fajtája, hogy soha sem lesz belőle óriás.

„Típusára” nézve havannai pincs(i) vagy ha jobban tetszik:Bichon havanese, Havanese, Bichon Havanais, Havana Silk Dog. Tehát kubai eredetű. S éppen, mert latin-amerikai az eredete – a hivatalos iratokon szereplő néven, Domoszlói Vadász Szimba mellett – hamisítatlan kubai nevet keresett számára a gazdanép. De: nehogy már kölyökebként politikai konfliktusokba keveredjen, a Fidel nem kívánatosnak mondatott, hát lett belőle – mindnyájunk Pablo-ja. Feleségem személyes felfedezéseként pedig egyben a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda névrokona, akinek -  Somlyó György fordításában – „Szonáta néhány fenyővel” címmel verse is született a tengert szerető kutyáról:

„Nincs is jobb mint reggeli nyolckor

a tajtékok közé merülni

egy kutya szaglássza a tengert

nincs túl nagy bizalma a vízhez

miközben a habok zuhognak…”

 Mivel, hogy Pablo – első heteiben szárszói lakosként -  rajong a vízért: csak éppen neki, hisz mégis csak magyar eb, a Balaton a Riviéra. S   úszik azóta is szárazon és vízen a vidámságban, ismerkedik a számára csupa meglepetés, öröm, derű világgal. Ahogyan ezt tették összes családunkba keveredett elődei is, - amikor tehették…

Mert nálunk a történelemről szóló igazság az: nem könnyű a mi famíliánkban kutyának lenni.

Az első kutyám, gyönyörű magyar vizslához illően az előkelő Royal nevet viselte. A kertben lakott, hivatalos rangja szerint a házat őrizte Zuglóban, abban az időben, amikor Eckhardt Tibor „ébredő” és „fajvédő” magyarból irányt változtatott, s 1932-ben - az első számú pártalapító, Gaál Gaszton hirtelen halálát követően - a maga módján akkor többé-kevésbé baloldalinak számító Független Kisgazdapárt elnöke lett. Ebben a minőségében vendégeskedett többször is nálunk, újságíró édesapámnál, s ebből támadt az a váratlan baj, hogy a derék politikus „beleszerelmesedett” a kutyámba, ami meglepően lángoló viszonzásra talált az ebnél. De az igazi meglepetést az okozta, hogy amikor Eckhardt - mint aki akkor már közismerten az angolszász irányzatot támogatta a németekkel szemben, - 1940-ben (5 éves sem voltam), elhagyta Magyarországot. A még semleges Amerikába távozott, Horthy és Teleki Pál egyetértésével, az utolsó előtti lehetséges pillanatban, s arra kérte apámat, adja neki Royalt, hogy magával vihesse „honvágy elleni gyógyszerként”. Megkapta a kutyát - és az egy Lady nevű hölggyel közösen dinasztiát alapított az Óperencián túl.

A második számú kutyát 1943-ban kaptam, fekete spániel volt, Tutyi névre hallgatott - és mindössze nem egészen két évig. 1944-45-ben kitanulta, hogyan viselkedjék bombázáskor, Budapest ostroma alatt kilövéskor és belövéskor, sőt akkor is, amikor németek katonák a szemben lévő házból egy álló éjszakán át lőtték a házunkban a szovjeteket (és a pincében minket). A békét azonban „elhibázta”. Korgó gyomorral megismerkedett egy hentessel az Amerikai út elején, túl a Thököly úton lévő síneken, s oda járt naponta oda-vissza enni. Csak éppen azt nem tudta, hogyan kellett volna körülnézni, amikor visszatértek a fegyvermentes idők. Az első napon elütötte az újra közlekedő villamos...

A következő ebtörténet derűsebbre sikerült. Bundi amolyan komondor-kuvasz keverék volt, s keresztapámékkal Jugoszláviából érkezett hozzánk, amikor a történelem már túllépett Tito „láncos kutya” korszakán. Rokonságunk hazaköltözésében 1960-ban váratlan szerep jutott a horgosi jugoszláv határőrök szabályokat is áthágó állatszeretetének.

A határállomáson ugyanis kiderült, hogy a Lukács házaspár és autójuk papírjai rendben voltak, arra azonban nem gondoltak, hogy Bundi sem hagyhatja el Jugoszláviát megfelelő iratok nélkül. Kibogozhatatlannak látszott a dolog - a család kutya nélkül nem volt hajlandó tovább hajtani -, amikor a parancsnokló tiszt nagyhírtelen „megvilágosodott”, és átvágta a csomót.

- Ha elindulnak, a kutya maguk után fut, ugye? - kérdezte váratlanul. János nagybátyám pillanatok alatt vette a lapot.

- Persze, jön majd mellettünk, szólni sem kell neki - felelte.

- Akkor tehetetlenek vagyunk vele szemben, nosza. Dovidzsényja, a viszontlátásra - intett a határőr.

Mi meg a határ innenső, röszkei oldalán csak azt láttuk, hogy Bundit kitessékelték a kocsiból, az autó nekilódult, a meglepett kutya pedig - mit tehetett volna mást - rohant mellettük Magyarországra - illegálisan...

Következő családi kutyánk hozzánk költözésébe is alaposan belejátszotta politika. Az MTI tudósítójaként az akkor két részre szakított Berlinben dolgoztam, amikor 1976-ban vacsorán vendégeskedett nálunk Kurt Blecha NDK tájékoztatási államtitkár, egyébként közismert „kutyaőrült“, aki többek között arról volt nevezetes, hogy tökéletes vadászebnek képezett ki egy német juhászkutyát, amit ép ésszel elképzelhetetlennek tartottak.
Kati lányom éppen ez időtájt lázongott  kutyáért (ahogyan most megismétlődött, Pablo-t kiimádkozva magának és kisebbik lányának): meg is kapta Blehától Peggyt, s mert ajándék volt a csöpp fekete „pudli”, a család „Staatspuddle”-nak (állami pudli) minősítette a hivatalosan fajtiszta – NDK-s létére Peggy von Czernowitz néven bejegyzett - csöppnyi törpeuszkárt.

Peggy jóval több, mint egy évtizeden át tartozott hozzánk. Akkorra volt a pici kutya „hatalma”, hogy egyszer, Berlinből hazafelé jövet, neki köszönhetően léptük át útlevél-ellenőrzés nélkül az NDK-csehszlovák határt. A német oldalon, Zinnwaldnál, ahogyan kell, beálltunk a kilépős személyautók sávjában és vártuk a határőrt. Mellettünk egy nagy teherautó állt, amely körül nyüzsögtek a határőrök és vámosok. Hölgy uszkárkánk viszont - akkor már több kutyagyermek tiszteletreméltó anyja - azt is észrevette, hogy a csapathoz egy, mint utóbb nyilvánvalóvá vált, hímnemű farkaskutya is tartozott. Peggy rávakkantott, az meg, meghallotta, hagyott hát csapot-papot, munkát, s jött inkább ismerkedni: gazdája, egy vámőr elképesztő bosszúságára. Az a kutyája után rohant, elkapta a nyakörvét, s visszarángatta a teherkocsihoz. Nekünk meg azt sziszegte be az ablakon:

- Nem látják, hogy kábítószert talált a kutyám? Tűnjenek el innen, de azonnal!

S hivatalos kiléptetés helyet egyetlen türelmetlen intéssel átzavart minket Csehszlovákiába. Gondolom, azóta sem érdekli, rendben volt-e például a kutyánk oltási igazolványa. A mi útleveleinkről nem is beszélve...

Peggynk – szomorúan véletlen egybeesés - éppen 1989. június 16-án távozott az élők sorából. Üres utakon vittük az állatkórházba, ahol elaltatták, Nagy Imre és társai újra temetése idején.

Peggy óta mostanáig nem volt kutyánk: családtagot nehéz lehet pótolni, akkor sem, ha az négy lábon jár...

-          .    -

1. ráadás.

1968 nyarán egy gyönyörűséges, nagy testű, hófehér komondor érkezett a belgrádi magyar nagykövetségre. Akkor az MTI jugoszláviai tudósítójaként éppen beálltam az autómmal a követség udvarára, amikor levezették a házból a kutyát.

- Kié? - kérdeztem a követi kocsit éppen tisztogató Dohány Józsefet, a nagykövet sofőrjét.

- Otthonról küldték, Titoé lesz - felelte. Rám szakadt a szemembe könnyeket termő nevetés.

- Hívd azonnal Marjait! De gyorsan - mondtam. A kemény, de csupa ész diplomata-politikus, Marjai József levágtatott. Tudta, épeszű „mezei” tudósító nem meri leszalajtani ok nélkül a nagykövetet az emeletről. Csak rámutattam arra, ami összekapcsolta a kutyát a kísérőjével. Egy lánc volt.

- Megjött Pestről a láncos komondor...

Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg - Kádár János ajándékát.

2. ráadás.

Nagymamámnak egy Mimi nevű, őzike lábú kis fekete rattlerje volt, és ha felhangzott a rádióban (akkor még nem volt tv) a Bohémélet Mimi áriája, rohant a készülékhez. Újra és újra azt hitte, őt hívják...

Aczél György (1917. augusztus 31.–1991. december 6.) 100 éve született és bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. – A Kádár János nevével fémjelzett annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”, még pontosabban az, hogy ő személy szerint mit támogatott, tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt. Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett.  Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, sajátos megfogalmazásban, hogy törvényszerűnek érezte, azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

KB-titkár volt az első években, amikor a Fehér Házban (pártközpontban, ma képviselői irodaház) dolgoztam, s megmozdult a gyomrom, amikor délidőben csörrent a telefonom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „Aczél megint megebédelte Bernáth Lacit”. Bernáth László – egykori egyetemi évfolyamtársam – az Esti Hírlap kulturális szerkesztőjeként sokat írt, s valamiért ritkán úgy, hogy az Aczélnak is tetszett. Ebéd közben viszont következetesen elolvasta az aznapi cikkét, begurult tőle és – bár nem volt a főnököm, ahogyan soha sem, bárhol dolgoztam – felhívott, mint a napilapok referensét:

„Mondja meg a barátjának, hogy egy szörnyeteg! Sosem fogja megtanulni, hogy egy film nem egyszerűen film, hanem ma bemutatott film, amiből az emberek mai következtetéseket vonnak le” – mondta már első alkalmak egyikén, s lényegében ezt ismételgette hetenként legalább egyszer. Aztán rájött, hogy sosem továbbítottam a kirohanásait Bernáth Lacinak.

„Tegnap találkoztam vele az újságíró-szövetségben, és úgy mosolygott rám, mint aki azt hiszi, imádom a cikkeit – közölte Aczél Bernáthról. – Szóval én hiába teszem ki a lelkemet? Hát majd meglátja” – döngölt a padlóba „3T elvtárs”, ezúttal a saját irodájában.

De nem volt mit meglátnom. Továbbra is telefonált, szidta Bernáthot –, de ennél többet nem tett. Sem vele, sem velem. Ilyen volt: reális határok között tiszteletben tartotta azok véleményét is, többnyire azokét is, akik a legkevésbé sem tisztelték az övét és őt.

Aczél humorának a cinizmusa is alighanem szellemi és emberi nyitottságából fakadt. Egy vígszínházi premier szünetében magyarázta meg, miért nem kínált meg pezsgővel, miközben éppen vidáman kortyolgatott egy pohárral.

– Rendnek kell lenni – mondta nagy komolyan. – Ebből következik, hogy a KB-titkárnak balerina jár, Mercedes és pezsgő. Ez vagyok én. Az osztályvezetőnek konyak jut, Lada és titkárnő, a helyetteseknek meg szódavíz és a kedves feleségük. A munkatársaknak pedig az előbbi – szódavíz nélkül. Maga meg munkatárs, vagy nem?”

És a mellettem álló (a kultúrakirályi monológot elhűlten hallgató) feleségem egészségére megitta a maga pezsgőjét.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a KB-titkárságból utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Jó néhány olyan embernek volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, aki azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapta a kosztpénzt, és alkothatott.) Még KB titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat a világon akkor egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol akkor dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó –  töprengését.

"Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki."

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”, ami azért is vaskosan „aczélosabb” volt.

Ez is jelzi, szerintem is helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. Én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna, de többnyire az volt.

Nem tekintettem sértésnek, hogy a Kurír című napilap azok között közölte a fényképemet, akik 1991. december 18-án – tehát már a rendszerváltozás után – ott voltak a Farkasréti temetőben Aczél György temetésén. „Bandukoltam” négyszáz más emberrel együtt, ahogyan a Magyar Hírlap írta.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemezik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet...”

 A képen Ruttkai Évát köszönti kitüntetése alkalmából Aczél György. (Foto: mult-kor.hu)

Szinetár Miklós rendező i26 évig őrizte szekrényében az Aczél Györggyel készített interjú-videótekercset, amelyet végül 2017.augusztus 27-én  bemutatott a magyar ATV