Szűrös Mátyás (*1933 ) olyan számomra, mint a csúszós, pikkelyes hal a vízben: akárhonnan próbálom megfogni, kicsúszik. Évtizedek óta hiába próbálom megérteni, mi jár valójában az agyában, nem sikerül. Egy ideig azt hittem, bennem van a hiba. De amióta tudom, hogy sokan küszködnek vele kapcsolatban hasonló gondokkal, megértettem: ő maga akarta, akarja így. Bár abban változatlanul nem vagyok biztos, hogy ez vitathatatlan okossága-e esetleg a ravaszsága, vagy valami más? Viszont bizonyos, hogy ez a lényege, ilyen a lénye, a személyisége. S ez már egyedi, „szűrösi” jellegzetesség.

            Véletlenek sorozata sodort minket újra és újra egymás közelébe. 1975-ben, a KB osztályvezető-helyetteseként véletlenül ő kapta egyik búcsúfeladatként, hogy felajánljon nekem egy felelős moszkvai diplomata posztot.

Nem fogadtam el, mindig csak és kizárólag újságíróként reméltem leélni az életemet. A sajtóirányításban eltöltött éveket csak kitérőnek tartottam: engem mindig a sajtó oldaláról érdekelt a politika, de ha már megkaptam a lehetőséget, látni akartam a sajtót a politika oldaláról is. Ezt megkaptam, ennyi történt, és nem kívántam többet. Visszavágytam az újságírói munkába.

            Így lett az a második számú közös véletlenünk, hogy 1975-ben őt berlini nagykövetté, 1976-ban pedig engem az MTI berlini tudósítójává neveztek ki. Ott tanultam ki, hogy képtelen vagyok kiismerni Szűrös Mátyást. Minden hetet együtt kezdtünk hétfőnként, de tőle csak tényeket és mások véleményét hallhattam - ez hasznos volt, ahogyan nyilván ő is szükségét látta a tőlem hallottaknak.  De azt, hogy ő mit gondol ezekről, és hogyan látja a világot általában, ott és akkor  igazában sohasem árulta el. Pedig éreztem, hogy mindenről volt véleménye (és nemcsak Berlinben) - saját maga számára biztosan.

            Az a hír járta Berlinben, hogy Erich Honecker főtitkár, aki persze hivatalból megismerte az addigi karrierjét, amikor átvette tőle a megbízólevelét, alaposan megnézte magának, s azt mondta: „Én már többször láttam magát korábban is”. Amire Szűrös a fáma szerint azt felelte: „Természetesen, én szoktam Kádár elvtárs mellett ülni a pártvezetők krimi találkozóin”. Utóbb kiderült: az NSZEP „főisteneinek” szokásos közös napi munkaebédjén az államfő-pártfőtitkár elmesélte találkozóját az új magyar nagykövettel, s ez megerősítette a többiek számára is: Kádár közvetlen bizalmasa érkezett az NDK-ba. Így is kezelték, annak minden előnyével, majd - annak mértékében, ahogyan hidegült a színfalak mögött Berlin és Budapest viszonya -  hátrányaival is. Kádár János döntésében nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy a szokásos idő letelte előtt, már 1978-ban a moszkvai nagykövetség irányítását bízta rá.    

Az viszonyunkban csak a „véletlen lett volna” kategóriájába került, hogy ha 1975-ben elfogadom az éppen általa közvetített moszkvai megbízatást, ott beosztott diplomatájaként kellett volna vele dolgoznom - ezt Berlinben partnerként szerzett tapasztalataim csak megerősítették -,   ami aligha lett volna könnyű lecke számomra, aki újságírólént önálló gondolatalkotáshoz és közléshez szokott.

            Arra viszont semmi okom kételkednem, valóban szívesen tette, hogy amikor nagykövetsége idején Moszkvában jártam, megértette a kíváncsiságomat, és személyesen járt közbe az illetékeseknél, hogy a Kreml legbelsőbb termeibe is belátogathattam. Sőt egy magyar diplomata kíséretével fényképezhettem is az MTI számára, ami különös kegy volt, és a maga módján jelezte Szűrös elismertségét a szovjet vezetés legfelsőbb köreiben. Az Szűrös Mátyás személyes véletlene, hogy 1989. október 23-án ő kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot, s az „újszülöttnek” néhány hónapra - az 1990 tavaszán megválasztott parlament megalakulásáig - egyúttal első, igaz ideiglenes elnöke lett, s ezzel feljebb jutott, mint amilyen magasra bármikor számíthatott.

Moszkvai szolgálata után ugyanis 1983-89 elejéig a KB külügyi titkára volt, és úgy „repült fel” az országgyűlés elnöki székébe, hogy a Fehér Házban már tarthatatlanná vált a helyzete a felgyorsult politikai sodrásban. Legendaként terjedt akkor - azóta sem hallottam a cáfolatát -, hogy ezzel is Kádár János egyik utolsó politikai kívánságát teljesítették, aki többeket „a pártközpontba betört farkasok torkából mentett ki” az utolsó lehetséges pillanatban, állami megbízatásokkal.  Bár - sajátos módon – már akkor mind gyakrabban emlegették egymás mellett Pozsgay Imrével, főként nemzetpolitikai kérdésekben, nyilvános (és még inkább nem nyilvános) fórumokon elhangzott megfogalmazásai alapján.

            S a Szűrös - Pozsgay „tandem” politikai „ikresítése” most, az utóbbi halála után sem szűnt meg. Szűrös a rendszerváltozást követően – a „régi átkos” egyik meghatározó vezető politikusaként -  úgy járta végig a másokkal kapcsolatban is emlegetett „damaszkuszi utat”, hogy maga fogalmazta meg 2009 tavaszán, mit értett akkor „széles körű nemzeti összetartáson": Fidesz-KDNP-MIÉP-Munkáspárt szövetséget. „A jobboldalon itt van egy plebejus, tisztán nép-nemzeti elkötelezettségű és szociálisan érzékeny párt, a MIÉP, amely már bizonyította rátermettségét." 2015-ben pedig azt idézte tőle az Origó, hogy „belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra”.

Lehet töprengeni, milyen nemzetrontó erőkre gondolt. Végső soron mégis érthető, hogy „kényes” politikai elitünknek az az oldala most sem tekinti igazán a sajátjai közül valónak, amelyikhez mintha szívesen tartozónak tekintené magát. Mert életútjának egésze, meghökkentő politikai lépéseinek sokasága együtt mindmáig azt tanúsítják, hogy „csúszós pikkelyek” mindig leválaszthatatlanok voltak és lesznek   Szűrös Mátyásról.

De ez sem lehet igazolása annak, hogy a ma hatalmon lévők mintha nem szívesen emlékeznének rá, hogy - tetszik vagy sem -, ő volt   a legelső „első embere” az új köztársaságnak.  
   Ha már a történelem nem tudta megkerülni Szűröst, az utódok számára méltatlan, hogy ők próbálják „kiírni” korunk történelemkönyvéből (nem is beszélve a rendszerváltás eseményeihez kötődő ünnepségek és más események kiemelt meghívottjainak névsorairól). Hiszen Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, a „doktortalanított” Schmitt Pál és Áder János mellett - Szűrös Mátyás is magyar államfő volt, még ha „ideiglenes” jelzővel is. Ahogyan – ki emlékszik erre – Kövér László is az volt 2012. április 2.  - 2012. május 9. között, a Schmitt és Áder közötti interregnum heteiben…    

            Az egyébként alighanem személyes közös véletlenjeink záró fejezete, hogy Szűrös Mátyás második házasságából született kislánya Budán több éven át egy iskolába járt a lányom egyik gyerekével…

Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes pályafutásának emlékeit  „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről-időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk emlékezésre mindmáig érdemes, számos  eseményének volt részese, szem- és fültanúja. Az alábbi sorok a 105 éve született Kádár Jánoshoz kötődnek. (Az archív  képen: Nagy Imre és Kádár János egy parlamenti fogadáson, az 1950-es évek elején.)

Kádár János 1912-ben, még a boldog „békeévekben” született és  a rendszerváltozás évében, 1989-ben halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a magyar történelem egy korszakát a nevéhez kötik, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történészek örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden adatot és értelmes következetéseket fogalmazzanak meg. 

Jog az is, hogy mindenki úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt a történelem alakításában, miként azt esze, ismeretei és szíve diktálta.

Magam is ezzel a joggal élek. Ezen a címen vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit, kötelezettségek egymásból fakadó sorozatát, és a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeit, azok minden következményével. S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is, ami történt: „háromszor nyert szabad parlamenti választásokat” – a halála után, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban...

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Újságírói hivatásom folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által teremtett ördögi körből.

Néha „sub rosa” is éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – az író-újságíró Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá lett kifejezést – mindig kihallottam a keser-édességet. Mert amilyen az ember, olyanok a tréfálkozásai...

A fehérneműgyári látogatás fénypontja a legújabb modellek bemutatása volt. (A képet feltehetően az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején készíthette az MTI fotoriportere.)

Sok év után értettem meg, mennyire komolyak voltak a tréfálkozásai is. Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta:

„Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj...”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a még komorabb kijelentést: „Nekem vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Legközelebbi megjegyzését félreérthetetlen figyelmeztetésnek tekintettem, bár aligha (csak) nekem szánta. Akkor a még két részből álló Berlinben dolgozhattam az MTI tudósítójaként: az NDK fővárosában és a Nyugat-Berlinben.

Egyik berlini látogatásán – ahogyan másutt is tenni szokta – találkozott ott dolgozó magyarokkal. Kollégájával, Erich Honeckerrel találkozott aznap. Németek számára köztudott volt, hogy az NDK akkori első emberének éles hangszíne – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal Kádár tolmácsa esett áldozatául ennek, s utólag mentegetődzött is:

„Sajnos, nem mindig tudtam jól megérteni Honecker elvtársat…”

Kádár János így felelt: „Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. De nem lepődtem meg: mindig így jártam az elődjével, Ulbrichttal is.”

És nem csupán azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek második felében viszont mintha ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni egy másik politikust. Mihail Gorbacsovot.

Azt a Gorbacsovot, aki egyik főszereplőjévé vált annak a történelmi eseménysorozatnak, ami a legtömörebben ekként foglalható össze: gyökerestől kifordult magából az addigi világ. 

És benne, a mi  –  Európában és a világban azóta is a helyét kereső – Magyarországunk