BOLDIZSÁR IVÁN és  még néhány velem  született “SKORPIÓ”

                Úgy hozta a sors, hogy mindnyájan október 30.-án születtünk, igaz, nem egy évben.

                BOLDIZSÁR IVÁNT életem gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékai közé számítom. Õ volt az elsõ felnõtt, akirõl megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz,  õ 23 évvel elõbb, mint én (az 1912-es évjáratból való volt), de négy éves koromtól, 1939-tõl haláláig,   1988-ig mindig következetes kitartással gratulált: felnõtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelõzzem.

                Apámnak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sûrûbben voltak együtt. 1944. karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

                - Mit mondasz? Nem lehet igaz - figyeltem fel a fenyõfa alól öregem izgatott hangjára. - Hogy  az oroszok nálad? És mit csináltok?

                Ezen az estén - ez is történelem  - már csaknem teljesen bezárult  az ostromgyûrû Budapest körül. S eközben Tolbuhinnak a 3. Ukrán Front nevet viselõ  csapatai, ha akkor csak néhány õrára is, eljutottak a János kórházig: ezért kapta késõbb a Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár pedig kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelsõ  szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, író, újságíró, akinek köze volt az ellenálláshoz, pedig akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

                Gondolom, ilyen is ritkán történt akkoriban: még mûködött a budapesti telefon, nekünk a front egyik, Boldizsár számára a másik oldalán.  Mi néztünk a közelgõ ostrom elé, õ meg már elhatározta, megkezdi a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezését.

                Valahogy késõbb is makacsul  találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban Párizsban a békeszerzõdést tárgyaló magyar küldöttség tagja volt, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen    Tildy Zoltánnak, s apám éppen a köztársasági elnöknél volt. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több  Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

                1955-ben Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki a hatalomba mind erõszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzettõl. 1956 októbere után  pedig - feljebb már szó volt  errõl - közösen kerültünk fel arra a listára, akiket  néhányan (szerencsére sikertelenül) el akartak tiltani az újságírástól.

                Berlini tudósító koromban - l977-78 lehetett - õ javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy író találkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát.  Bevált: jegyeket is kaptunk, meg mindketten  dedikált  lemezt a hangverseny után a névrokontól.

                A Daily News-Neuste Nachrichten fõszerkesztõjeként - sose hittem volna -  a szerkesztõje lehettem: miközben már megkapott minden hazai írói, újságirói címet és rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, minden szombati számunkba írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a  napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, ugyanakkor lediktáltatta a titkárnõjével, hogy legyen  elég idõ lefordítani a cikket.

                - Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tõlem, az nekem megtiszteltetés  - magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

                Könnyen megegyeztem vele: 1987-88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzõje volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta  nyilvánosságra, amit egyébként már negyven éve mindenki tudott, aki ismerte Boldizsárt: õ találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeibõl összerakott - fentebb már emlegetett -  lapajánló szövegét.

                Az utolsó cikkét gyászkeretben jelentettük meg. Azt is még idõben leadta. ( Ami vígasztalt: Nemeskürty István tanár úr vette át a lapnál 1989-ben a rovatát, akkor mélyen megfontolt, elõrevivõ cikkekkel).

                1983-ban még  “ifjú szerkesztõmnek” nevezett, és “öreg barátnak” önmagát, amikor dedikálta a “Korona napja” címû könyvét.  Utolsó mûvébe, a “Keser-édes”-be meg azt írta bele, hogy egyike lehettem azoknak,  ”aki szerencséjére megúszta a keser-édes éveket, baráti öleléssel az agg szerzõ, Boldizsár Iván”.

                Megúsztam volna? Én nem igazán éreztem, érzem, de ma már magam  is elég agg vagyok ahhoz, hogy tudjam,  ez is kor és végigélt események dolga.

                Amit Boldizsár még örökül hagyott rám: azok a  “Skorpiók”. Õ begyûjtötte  mellém a politkus Sarlós Istvánt, aki szintén e jegyben, és pontosan október 30-án született, Sarlós  pedig felfedezte Boldizsárnak Szabó Istvánt, a híres nádudvari tsz-elnököt. Én még hozzátettem a listához Gyapay Dénest, újságíró kollégámat.

                SARLÓS ISTVÁN  lett életemben az “örök szociáldemokrata”. Fõként önmagának  nem engedte elfelejteni, hogy honnan indult, s ezt akkor is újra meg újra  emlegette vezetõ politikusként, amikor  ez nem volt divat.  Igaz, 1939-ben kezdte a szocdemséget - 18 éves korában -, s ezért  már akkor sem számított  vastapsra.  1944-ben meg, párttársai kérésére - mert a fantáziájára nem panaszkodhatott soha -, egy kórházban, ahol katona volt,   hónapokig a feleségeként szerepeltetett egy illegalitásba szorult  zsidó nõt, akinek valódi võlegényét német Wehrmacht katonaként, s az asszony öccseként   vonultatta fel ugyanott. Máig nem vagyok benne biztos, hogy tudnak-e errõl Jeruzsálemben az ilyen ügyekben illetékesek?             

                Elõször akkor lepett meg, amikor 1963-ban,  budapesti ügyekkel foglalkozó  kollégáimmal együtt  találkoztunk  vele  a Fõvárosi Tanács vb  új elnökeként. Addig megszoktuk, híreket szerezni a Városházáról nem volt éppen könnyû, õ viszont arra bíztatott minket,  hogy az emberek minél több gondjával ostromoljuk, s ezek megoldását ösztönözzük nála és a nyilvánosság elõtt.

                - Erre tanítottak minket a szociáldemokratáknál - indokolta szokatlan módon a kérését.

                Aztán arra késztetett minket, hogy jegyzeteljünk: korábban a leírt beszédek és végsõ döntések határai közé szorítva publikálhattunk. Sarlós meg szabadon beszélt gyûléseken is (vállalva annak  a bizonyos “Pinochet elvtárs” elszólásnak a kockázatát  is,  a chilei diktátort elitélõ tömegrendezvényen),  és nem értette, miért  ne írhatnánk például a vb-ülések vitáiról. A legkevésbé sem bizalmas körben közölte:

                - Azt mondták amikor felmerült, hogy tanácselnök legyek,  legalább nyilvánosság elõtt elõre megírt szövegekkel lépjek fel.  Azt feleltem: akkor nem vállalom, az SZDP-ben ez még a háború alatt sem volt szokás.

                Vele szerepeltem elõször, a Magyar Nemzet munkatársaként,  a televízió nyilvánossága elõtt: a fõváros közügyeit élõ tv-adások  természetes témájának is tekintette, persze ugyancsak leírt szövegek nélkül. Látta rajtam a lámpalázat, ezért félrehívott és megnyugtatott:

                - Nézd  ezt a szörnyû zûrzavart? El tudod képzelni, hogy azt, amit ilyen helyen mondasz, bárki  hallhatja rajtunk kívül? Na ugye, hogy nem?

                Máig sem értem, miért múlt el attól, amit mondott,  az izgalmam.

                Késõbb hallottam: a Köztársaság téren. az MSZMP budapesti központjában azért is háborogtak, mert nem járt el a fõvárosi párt  elsõ titkárának hivatali értekezleteire. Mostanság  kaptam rá, a 60-as években kétségkívül  meglehetõen eretnek tûnõ magyarázatot tõle, miért.

                - A testületi üléseken részt vettem, azokon mindenkor eldöntöttük, amit kellett. Én azt tekintettem a párt budapesti álláspontjának, amit ott határoztunk. Azt  meg nem kívánhatták, hogy pártügyként beleszólhassanak, hova, hány utcaseprõt kell küldeni takarítani.

                 Az egykori  szociáldemokratasága következtében lett Budapest elsõ embere; egy erõsebb reformidõszakban, 1970-ben a Népszabadság fõszerkesztõje, majd a Hazafias Népfront fõtitkára, sõt az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. Kádár maga tette ezt számára félreérthetetlenné, sõt bátorította, éljen azzal a lehetõségével, hogy  tudják, ragaszkodik  szocdemektõl jött politikus jelenlétéhez a  vezetésben.    A lehetõséggel visszafogottan, de élt ( PB-tagként sose járt például négyszemközti beszélgetésen Kádárnál), de egy pillanatra sem tartotta magát az igazán  szûk vezetés tagjának. Mint ahogyan azt sem hitte, hogy a Népszabadság  fõszerkesztõjeként  - ezzel mutatkozott ott be -  egyik-napról a másikra újságíró lett:  ezzel a vallomásával sokan visszaéltek, ahogyan a párt központi lapjánál mindig is szokás volt “enni“ az elsõ embert. Ezt magam is érzékeltem a sajtóirányításban velük is foglalkozó munkatársként: többször kerültem abba a helyzetbe, hogy a fõszerkesztõt kellett megvédenem beosztottjai fúrásaival szemben. Az is elõfordult, hogy nálam tagadták le annak az elhangzását, amit én beszéltem meg elõbb személyesen Sarlóssal, csak õk ezt  nem tudták.

                A  vele született nyitottságát éppen akkor használták fel a legsikeresebben ellene, amikor már változni kezdett körülöttünk és velünk a világ. Utolsó fontos posztját, a parlament elnöki tisztét még évekkel a rendszerváltás elõtt kihúzták alóla. Egy alkalommal az akkor képviselõ Avar István, a színész, a javaslat ellen szavazott: emberemlékezet óta nem történt ilyen az akkori magyar országgyûlésben. Sarlós meg elnökként ezzel csitította le a felhördülést:

                - Jó lenne, ha  gyakoribb lenne itt is  a nem egyhangú   szavazás...

                Kiderült, a szocializmus utolsó évtizedének  még ebben a “glasznoszty”  idejében is  mennyire erõsek voltak azok, akik nem vele értettek egyet. Amint lehetett,  egykori szocdemség ide vagy oda, nyugdíjazták (Kádár egyébként akkor is, 1986-ban, egy volt szociáldemokratát tett a helyére a parlament elnöki székébe, “mert egyre inkább mindenhol kell egy ilyen”, idézte õt nekem késõbb Sarlós, a bohém Stadinger István személyében, akit már ifjú korában is nagyszájúként emlegettek a párttársai, s jónéhány derûsen kényelmetlen helyzetet teremtett az országgyûlés élén.)            

                A mindenkori kölcsönös születésnapi jókívánságok   ellenére csak ezt követõen, az “új átkosban”  kerültünk  valójában bensõségesebb viszonyba. Talán egyszerûen csak így alakult. Olyan csendesen távozott, ahogyan élt élete utolsó másfél évtizedésben: egy biztos, fájdalmat nem érzett amikor meghalt. Azok közé a különleges alkatú emberek közé tartozott (ilyen volt egyébként korán elhúnyt lánya is), akiknek a születéskor “elfelejtették” kiosztani a testi fájdalom érzetét. Kevesen vannak ilyenek, nem tudnám eldönteni, valójában ajándék-e ez számukra vagy átok. Utolsó kivánságaként senki sem mondhatott beszédet a temetésén 2006.          Még egyetlen mondat: Sarlós István rendes ember volt ( s hogy ez érthetõbb legyen,  amint az amerikaiak mondják,  bátran vásároltam volna nála használt autót). 

                SZABÓ ISTVÁN (1924 -2017  ) volt az a magyar politikus, aki úgy jutott el a politikusi rangok legfelsőbb fokára, hogy – nem volt politikus. Nem először írok róla, s ha lehet, nem is utoljára.

                „Skorpió”, horoszkópilag. Akkor ittunk először egymás egészségére, amikor 1959. október 30-a, a születésnapja előtt néhány nappal keveredtem riportkészítésre - nem véletlenül - a már akkor évek óta országos hírű nádudvari tsz-be az 1958-ban Kossuth-díjjal kitüntetett elnökhöz, annak a 35. születésnapjára. Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője küldött a lap munkatársaként, mivel én az író-újságíró Boldizsár Ivántól akkor tudtam meg a többé-kevésbé kerek évfordulót, meg azt, hogy történetesen mind a ketten ezen az október végi napon születettek…

                - Ő az a paraszt, akit az Isten is a magyar pusztára álmodott. Mindent tud, hogy mindent kihozzon a mezőgazdaságból, és az Alföld legalább nála Petőfi álmaihoz illő rónaság legyen - mondta szokatlanul poétikusan Mihályi, inkább az evangélikus egyház világi fejéhez (az is volt éppen akkor), mint főszerkesztőhöz illő megfogalmazásban. De hát a Magyar Nemzet mégis csak a Népfront lapja volt, ő meg ezzel arról akart meggyőzni, hogy egy magára adó újságnak mindig oda kell figyelni „egy Szabó Istvánra”, mert megéri, megérdemli.

                Bizony megérdemelte…

                Maga azt mondta, önmagáról:

                - Azt hiszem, hogy nem nagyon örültek nekem, hogy a világra jöttem. Az édesanyám hároméves koromban itt hagyott, elment Budapestre dajkának, mert sok teje volt. Engem gyakorlatilag a nagynéném nevelt, édesanyám nővére, akinek egy 10-12 holdas parasztember volt a férje, így egy igazi földműves családban nőttem fel. Elvégeztem rendesen a hat osztályt. Volt a közelünkben egy parasztember, ő ajánlotta fel, hogy dolgozzak nála, mert már öreg volt. Hamar átadta nekem az 58 holdas gazdaság irányítását: öt lova, húsz marhája és hatvan birkája volt. Addig se éheztem, mégis – 17 évesen – hirtelen olyan jólétbe kerültem, amiről álmodni sem mertem. Gazda lettem, annak minden előnyével és persze felelősségével.

                Az alábbi sorok pedig nem akármikor, viharos évben, 2008.-ban jelentek meg róla Pünkösti Árpádtól, aki hitelesen  elhelyezte a mindenkori  Szabó Istvánt  magyar világunkban, annak örök bonyolultságában.  

                „Társadalmi kedvenc voltam Nádudvaron - összegzi. Földosztáskor adtak is neki öt hold földet, bár abban a családban, ahol élt, 58 hektáron gazdálkodtak.

                - Hány osztályod volt?

                - Akkor hat, aztán végeztem el a technikumot.

                Az öt holdját hozzáírták az 58 hektárhoz, és akkora kulák lett Szabó István is, hogy porzott, pedig az önéletrajza szerint addig agrárproletár volt. Ha nem gyerekkori pajtása Oláh István, a későbbi honvédelmi miniszter, talán meg se menekül. Nádudvaron a középparasztok, nagygazdák félénkebbek vagy okosabbak voltak, mint másutt. Bevonultak. A Vörös Csillag nevet adták a saját földjükön alakult tsz-nek, és Szabót elküldték 14 hónapos elnökképzőre. Mikor 1952 végén visszatért, elnökké választották. A gazdák azt gondolták: "Pista nem bánt bennünket", kifelé meg az agrárproletárság se rossz. A tagság és az elnök is értette a dolgát, ez a tsz sosem volt mérleghiányos.”

                                Szabó István óriásbirtok méretekben gondolkodó paraszt volt, aki a megtanult a barázdákról minden megtanulhatót. Joggal mondták rá: amit ő nem tud az agráriumról, azt nem is érdemes tudni. Parasztként látta Magyarországot, mindenre kíváncsi magyarként a világot, és főként azt figyelte, ami a mezőgazdaságban történt, bárhonnan is kapott hírt valami újról. Aztán itthon már formálta is: Nádudvarral bevonult az agrárpolitika folyamatos alakításába, beleértve az akkor sokak által  „magyar csodának” is  minősített háztáji gazdálkodás gyakorlatának feltalálásába. Politikust is próbáltak faragni belőle már a hatvanas évek elejétől, többször is, de ebben a műfajban mindig „botcsináltáként” kezelte önmagát. Amúgy, Cyrano módon, gunyoroskodott is erről.

                - Egyhuszonegyed államfő lett belőlem - mondta, amikor 1966.-ban az Elnöki Tanács tagja lett. A „földtől kapott” (saját megfogalmazása) józan eszétől akkor és később sem vált meg, amikor 1985-ben az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült, arra a néhány évre, amíg még létezett az állampárt.

                Becsülte a tanult embereket, az újságírókat is, s ezt folyamatosan bizonyította, mert - sokaktól, régiektől és maiaktól eltérően - politikusi stallummal övezve is ötleteket, használható tudnivalókat remélt más hivatások művelőitől. Nagyokat sétáltunk a Duna-parton, pedig már PB-tag volt, és első lépésként makacs következetességgel mindig azzal kezdte:

                - Mi újat tudsz?

                Én meg hiába feleltem erre, hogy „te kapod a Politikai Bizottság tagjainak járó jelentéseket, nem én”, csak legyintett.

                - Azok nem olyanoknak készülnek, amilyen én vagyok. Engem nem titkok érdekelnek, hanem az, hogy merre megy a világ.

                A rendszerváltozás politikai földindulása után Budán, a Zöldlomb utcában, a Pálvölgyi barlangnál, folytattuk a beszélgetéseinket, ahogyan megszoktuk: a fiát látogatta itt rendszeresen, a szomszédságomban.

                Nádudvaron pártállástól függetlenül Szabó István  mindenki számára  az maradt, aki volt: akit meg kell kérdezni, mielőtt bármiről döntesz, ha nem akarsz nagyot tévedni. És ugyanez vonatkozik országos méretekben azokra, akik kukoricával és ipari növényekkel foglalkoznak, akár gazdasági, akár tudományos szinten.

                2013-ban olvastam róla és Nádudvarról: „Nádudvar, ez a csendes, eldugott hajdúsági település olyan, mint a többi környékbeli falu, mégis más. A hazai mezőgazdaság zászlóshajója, a KITE Zrt. (KITE Mezőgazdasági Szolgáltató és Kereskedelmi Zrt.) – a maga éves kétszázmilliárdos forgalmával – mássá teszi. Az agrárvállalkozás alapítója és létrehozója Szabó István, aki már a kilencvenedik életévét tapossa, ma is aktív. Az idős szakember kilenc évig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának a tagja volt, öt éven át az MSZMP Politikai Bizottságában dolgozott, továbbá harminchárom évig a Központi Bizottságban „együtt ült” Kádár Jánossal. Közben azonban nem szakadt el Nádudvartól, közel négy évtizeden át vezette a helyi tsz-t, és ma is a KITE örökös elnöke.”

                Romsics Ignác történész akadémikus méltán szentelt neki egy egész tanulmány könyvet 2012-ben „Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig” címmel.  A könyv megjelenése alkalmából az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályközi Állandó Bizottsága és a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete tudományos konferenciát  is rendezett.  Romsics azt írta könyvében: Szabó István „Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert mellett egyike volt azoknak, akiknek a nevéhez a magyar mezőgazdaság szocialista táboron belüli egyedülálló sikerei kötődtek.”

                 A hazáról József Attila jutott eszébe és az, hogy” számomra a föld a haza, a termő anyaföld”.  Meg Ady bölcs hazaszeretete, Bajcsy-Zsilinszky, akinek sírját minden évben meglátogatja, mert „megilleti a tisztelet

                Szabó István kitörülhetetlen a magyar agrártörténelemből... 

                GYAPAY DÉNES - 1928. október 30-i “Skorpió“ - a legderûsebb magyar külpolitikusként költözött már be egyszerre a mennyei szerkesztõségbe és diplomáciába.  A Népszavánál kezdte 1950-ben, és mindenütt újságíróskodott, ahol éppen érdekesen és nem csak komolyan, komolykodva lehetett írni arról, ami a világban történt.    Pálfy József utódaként lett fõszerkesztõje 1990-ben az 1963-ban alapított, sajtólegendává lett Magyarország címû hetilapnak, aztán mégis pályát változtatott. Végül teljesült, amit nem remélt, a diplomácia: milánói fõkonzulként, majd az Olasz Kereskedelmi Kamara magyarországi sajtófõnökeként zárta az életútját.

                Röviddel a halála elõtt, a pannonhalmi apátság gimnáziumának tablóján láttam viszont a fényképét: az ottani bencés olasz gimnáziumban érettségizett 1947-ben. Ott alapozta meg olasz nyelvtudását, ami meghatározta az egész pályáját.  Odafent, immár tökéletes birtokában az olasznak, nyilván a legszínesebb társasági körök tagja és tudósítója...

                Gyapayval közös születésnapunkon kívül összeköt bennünket az is, hogy én lettem az utóda a Képes 7 főszerkesztõjeként, de ez soha nem árnyékolta be mindenkori jó viszonyunkat. A másik pedig: én is olyan helyen fejeztem be hivatalosan a pályámat, amire korábban nem gondoltam volna: az Axel Springer kiadónál. Amikor berlini tudósító lettem egy helyet minõsítettek számomra tiltott területnek: a más akkor is világszerte publikáló Springer kiadónak a két Berlin nyugati felén, közvetlenül a határnál épült toronyházát.   

(Ráadás Skorpió-listámon Horn Gyula lánya, Anna, akirõl 2006 októberében tudtam meg egy újságcikkbõl, hogy ugyancsak október 30-án született - s éppen 1956-ban. 11 éves kis hölgy volt, amikor 1967-ben apjával közösen kezdtem “muzsikálni” Belgrádban: ő diplomataként dolgozott ott, amikor én újságíróként, az  MTI tudósítójaként  odaérkeztem.)

Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később

Világifjúsági Találkozót tartanak most,  2017-ben – Szocsiban.  De 60 éve is volt egy VIT, történetesen Moszkvában....

Ez - a még élő részvevők közül -   rajtam kívül talán Kulcsár  Istvánnak is megmaradt az emlékezetében. Jelszó:  záróünnepség utáni zárópiálás  a moszkvai rádiós Sismonyin elvtárs vendégeiként és  Butyirszkaja ulica. Én az asztal alatt fejeztem be és István lakásán ébredtem fel, majd Kis Csabától úgy diktáltam le az MTI-nek  Berlinguernek  a külföldi szervezők nevében  elmondott beszédét, hogy képtelen voltam olvasni a TASZSZ slejfnijét (telex-jelentését). Emlékezetből diktáltam, amire emlékeztem. Képzelhetitek...

Berlinguer is  a tanúm rá! 

Az alábbi részlet "Sub Rosa avagy megíratlan megírandók" cím alatt megírt  kéziratként kezelt  és csak töredékesen  publikált visszaemlékezéseimből

Szégyen ide, szégyen odaEnrico BERLINGUER (1922–1984) egyik, történetesen moszkvai beszédét -  meghamisítottam. Ami önmagában is súlyos bűn, azért meg különösen, mert arról az olasz politikusról és ideológusról van szó, akiről  ma jól tudjuk: egyike volt azoknak, akik meghatározó személyiségei lettek a legújabb kor Európájának. Az „eurokommunizmus atyjaként” (függetlenül attól, ki, hogyan értékelte vagy értelmezi ma azt, amit ez a két szó kifejez) olyanokhoz mérhető, mint - a magam mércéje szerint -  Helmut Kohl, Willy Brandt, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, hogy csak néhány nevet emlegessek viharos korunk különböző irányzatokat képviselő „nehézsúlyú” államférfiai közül.  Amit ugyanis az általa 1972-től kezdve vezetett olasz kommunisták 1975-ben meghirdettek - vagyis mindössze három évvel azt követően, hogy ő vette át a főtitkári posztot -  ma már történelmileg bizonyíthatóan olyan folyamatokat indítottak el, amelyek nélkül például Mihail Gorbacsov aligha kerülhetett volna egy évtizeddel később a szovjet párt és állam élére. A folytatást meg ismerjük, s az is mindenkinek szíve joga, hogy a történteket maga értékelje. Így Berlinguer szerepét is a startvonal közelében...

            Az én történetem korábbról való, de - magam is csak fokozatosan jöttem rá - nem független a későbbiektől.

            Hogyan is esett, ami megesett? 1957-ben nyarán kaptam az MTI-től első külföldi megbízásomat: az akkor még csak rövid ideje állandó moszkvai tudósítóként dolgozó (lépésről-lépésre a magyar külpolitikai újságírók egyik fejedelme lett, sajnos azóta meghalt) Kis Csabának segíthettem a szovjet fővárosban megrendezett Világifjúsági Találkozón. A VIT végén pedig „a Sismonyin”, a moszkvai rádió magyar adásainak vezetője (2006-ban kellett megtudnom a moszkvai rádió akkori magyar nyelvű bemondójától, Kis Csaba feleségétől, akinek „holt merev” főnöke volt, hogy a férfi keresztnevét alig néhányan ismerték a beosztottjai közül) a Vörös-tér sarkán lévő Moszkva Szállóban vacsorát adott az eseményről tudósító magyar újságíróknak.

            Nem vagyok ivós: ez egyszerűen bejelentés, nem dicsekvés, s ehhez tartottam magam ezen az estén is. Illetve kitartottam, míg Sismonyin ki nem szúrta, hogy vodka helyett folyamatosan a híres orosz Narzan kristályvízzel koccintgattam. Ekkor felállt és bejelentette:

            - Ezért büntetés jár – közölte és megtöltött vodkával egy 2 decis poharat. Majd rám parancsolt:
 - Egyszerre leönteni!

            Megtettem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy becsúsztam az asztal alá. A következő pedig, hogy másnap reggel Kulcsár István, a Magyar Rádió állandó moszkvai krónikása (azt hiszem, az ő nevét is még mindig többen ismerik, mint nem Magyarországon) ébresztgetett a saját lakása kanapéján.

            - Csaba már adja haza az anyagát. Siess, mert rögtön te folytatod - mondta, s már lökdösött is át a szemben lévő lakásba, ami egyben az MTI irodája volt.  Odaát Kis - pontosan annak megfelelően, ahogyan erről előző nap megállapodtunk - a kezembe nyomott egy hosszú papírtekercset, amelynek cirill betűit kiolvasni is alig tudtam. Az eljutott az agyamig, hogy ez Berlinguernek a nemzetközi szervezők nevében a VIT záróünnepségén elmondott beszéde, de ennél több egy szó sem. Fogalmam sem volt az orosz szöveg tartalmáról, a súlyos másnaposságtól egyszerűen képtelen voltam elolvasni. Csaba viszont befejezte a maga részét, és szó nélkül a kezembe nyomta a telefont. Én meg csak annyit tudtam, hogy beszélnem kell, mert a vonal hazai végén ott ül egy gyorsírólány. Hát lélegzetet vettem, és „nyomtam a szöveget”: mármint azt, amiről én azt gondoltam, úgy emlékszem, hogy ezt mondhatta a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség képviseletében az olasz, aki - egyébként, hogy kerek legyen a labda - éveken át az éppen Budapesten székelő DIVSZ elnöke volt. (Alapítva 1947, székház Bp. Frangepán u 16.  - Wikiképia) (a szerk)

            Moszkvában nem szóltam senkinek, hogy azt diktáltam le, amire emlékezni reméltem az elhangzottakból. Hazaérkezésünk után pedig vártam, hogy lebukom.  De - ez is bizonyság rá, hogy csodák pedig vannak - nem történt semmi. Persze, hiszen itthon mindenki számára ez volt az egyetlen és hiteles szöveg, amit én hazatelefonáltan...

            Végül én tettem „vallomást”, magának Berlinguernek, 1960-ban. Koppenhágában magyar küldöttként részt vettem az UNESCO ifjúsági tagozatának éves ülésszakán, Berlinguer pedig az olasz delegáció kommunista tagja volt. S ami a legszebb: a szocialista országokból rajtam kívül csak jugoszlávok voltak jelen. Máig sincs fogalmam róla, miért, miért nem, de a magyar Külügyminisztérium elfelejtett konzultálni a „testvérekkel” a konferenciáról, és nem értesült róla, hogy különféle ENSZ határozatok miatt mi, a Varsói Szerzõdéshez tartozó országok éppen megsértődtünk, s ezt koppenhágai távolmaradással is kifejeztük volna. Így csak a dán parlament épületében, akkreditálásom után tudtam meg, hogy egyedül vagyok keletről, amire - nyilván jobb híján - a Bem-rakparton úgy reagáltak, hogy most már maradjak, de kerüljem a feltűnést. Tehát maradtam - és anélkül, hogy erről bárki előre konzultált volna velem, megkaptam a konferencia egyik főszerepét. Beválasztottak a tanácskozás alelnökei közé – nyilván nem véletlenül...
            Ilyen előzmények után futottam össze egy délután Berlinguerrel, uzsonnaidőben a turistáknak is kedvenc Christiansborg palota barokk kávézójában.
            - Üljünk le egy kávéra és szmőrbrődre (a híres dán édes szendvicsre) - invitált angolul.  Ez volt a tanácskozás fő nyelve, én is így elnökösködtem tíz perccel korábban. Egy dolog érdekelte:

            - Miért vagy egyedül odaátról?

            Elmondtam, hisz úgy gondoltam -   ahogy mondani szokás - hogy „egy kutya kölykei vagyunk”, minek tagadjam az előzményeket.
            - Tipikus. Az oroszok a slendriánságukkal mindenkit elrontanak. Észrevettem, hogy már a németek sem a régiek, ha pontosságról és precizitásról van szó. Az SZKP-tól persze nekünk sem szólt senki.
            Őszintesége bátorított fel, hogy emlegetni merjem a magam   1957-es „Berlinguer esetemet”. Úgy felkacagott, hogy a szomszédos asztaloktól is ránk figyeltek.
            - Most, hogy mondod, emlékszem, megkaptam a DIVSZ-tõl a budapesti sajtószemlét. Akkor azt hittem, politikai okokból maradtak ki egyes részek a beszédemből, még érteni is véltem, hogy miért..
Ez volt az a pillanat, amikor én vágtam magam hátra a széken. Mert megtudtam, mit nem jelentettem az MTI-nek...

Például azt, hogy békés úton, parlamentáris eszközökkel többet tehetünk a forradalmi célokért, mint magunk is reméltük; hogy Európában, sőt az egész világon végső soron mindenki kisebbség, hiszen egyetlen nemzet sincs, amely ne volna kisebb, mint a többiek együtt; s a felelős politikának mindig tartania kell magát ahhoz, ami az emberek többségének az akarata. S hozzátette: mindezeket éppen az 1956-os magyar október-november miatt tartotta elmondandónak a Leninről elnevezett stadionban.

            - Ezekre valahogy nem emlékeztem Sismonyin vodkájának hatására - mentegetőztem ott és akkor. S most teszem hozzá, mert már tudom: ilyenfajta mondatok kerültek másfél évtized múlva a Berlinguer nevéhez szorosan kötődő eurokommunizmus kulcsgondolatai közé. Akkor meg nem is ragadtak meg az agyamban. 

            Ez úton kérek elnézést Berlinguertől, minden érdekelttől - és a történelemtől.

V. Putyin megnyitja a Találkozót!

 Amerigo Tot (1909-1984) a magam mércéje szerint azért Tóth Imre is, mert így írta alá azt a levelét, amelyet röviddel a halála előtt kaptam tőle, s egyedülálló ritkaságként maradt meg személyes kincseim között. Ha így írta, biztosan azért tette, mert magyar művésznek érezte magát, amikor az MTI egyik vezetőjeként tett római látogatásom előtt fotografálási céllal összeállított számomra egy listát, „Magyar nyomok Rómában” címmel. Ismétlem, magyar szobrásznak tekintem, - úgy hiszem a legnagyobbnak a huszadik századiak közül -, nem pedig magyar származásúnak, ahogyan mások oly szívesen emlegetik őt és önmagukat, ami másfajta kötődés az otthonhoz a világban, (nemcsak) Tamási Áron szemüvegén át („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”). Pedig 1937-ben lett az olasz művészeti élet egyik legmarkánsabb tartóoszlopa, s   élete végéig nem szakadt el Rómától. Így méltán került be a világ immár klasszikusnak számító képzőművészeinek névsorárába Amerigo TOT néven, bár a kozmopolitáknak fáradozniuk kell valamennyit, ha egyáltalán rá akarnak jönni, hogy ez az „Amerikai“ keresztnevet viselő „Tót” vezetéknevű olasz -  bizony ízig-vérig  Fejér megyei magyar,  aki a szép nevű Fehércsurgón született.

            Nekem az élet kis fintorocskája, hogy az előbb emlegetett, tőle kapott listán ott szerepel az 1760-ban alapított Caffe Greco is (pontosan az emblematikus „Spanyol-lépcső” lábával szemben nyíló kis utcácska elején áll), amely ma is az „Örök város” legpatinásabb kávézója (legutóbb 2006 szeptemberéből  tanúsíthattam), amelyik a nevét  egy XVI. századi külfölditől, egy másik kor “Amerigo Tot”-jától kapta. A krétai származású halhatatlan festő, El Greco a névadó (eredetileg a Domenikosz nevet viselte, de ki emlékezik erre, hiszen naggyá „A görögként” vált a világ számára), akit talán épp úgy olvasztott magába akkor Róma, mint utóbb a magyar szobrászt. Ő, mint sajátos művészettörténeti lábjegyzet keveredett bele az emlékeimbe: “Ez volt Liszt Ferenc kávézója is, mert a közelben lakott a lánya”.

A Hotel Imperial, a Via Veneto elején két okból is felkiáltójelet kapott Tóth alias Tottól: főként persze, mert itt lakott 1911-ben Ady Endre, s ezt most is emléktábla hirdeti (igaz, a harmadik évezredben már csak a főrecepciós tudott róla, az ifjabb akkor ébredt rá, amikor főnöke parancsára megmutatta „az ajtó mellett, jobbra felül” a táblát feleségemnek és nekem, de ezek után talán ő is megtudakolta, kiről árulkodik a felirat). A másik ok sem mellékes, a szomjas magyar vándornak semmiképp: „A szomszéd bárban adják a legjobb jéghideg vizet a kávé mellé.” A Tóth-Tot-listát nem idézhetem a végtelenségig, de kiderül belőle, hogy van Rómában emlékhelye Hunyadi Jánosnak épp úgy, mint az egykor pápaságra áhítozó Bakócz Tamásnak, vagy Rákóczinak és Széchenyi Istvánnak; Zrínyi-villa is bujkál az elpusztíthatatlan házak között, s joggal lehetünk büszkék Garibaldi magyar tábornokának, Türr Istvánnak a valakik által a harmadik évezredben is gondozott szobrára, úton a Vatikán felé. Ott meg, a Szent Péter-tér alatt a Bazilikában, 1980 óta, a magyar kápolna oltár mögötti zárófalat Amerigo Tot magyar történelmi jeleneteket felidéző varázslatos domborműve díszíti. Saját listáján önmagát nem említi, csak annyit írt erről: „Magyarok Nagyasszonya-kápolna. Varga Imre szobrai csodálatosak”. Csak remélem: a lista segítségével készült képek legalább egy része túlélte az MTI fotó archívumában az utóbbi évtizedeket.

            A ma a menekültek táborozásáról is ismert Termini pályaudvarhoz írt megjegyzése pedig: „Itt még a taxis is ért magyarul”. És - ezt már én teszem hozzá - minden buszvezető tudja, hogy a főbejárat feletti fém dombormű alkotója Amerigo Tot. Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet. De itt döbbentem rá: ha van olyan képzőművészeti alkotás, amely csak eredetiben és a maga helyén csodálható, akkor rátaláltam. Csak a térről magáról és kizárólag olyan távolból élvezhető igazán, ahol az egész művet egyszerre tudja átfogni az emberi szem. Minden más - fénykép, rajz, bármi egyéb a Termini homlokzatáról - eleve torzó. Így akarta az alkotó? Talán, de    ez nem csak a művész, a művészet egyik megfejthetetlen titka is.

            És Tóth Imre alias Amerigo Tot halhatatlanságáé -  a magyaré, akinek már biztosan ott a helye a világ örök nagyjai között...

 Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet.. ( Nemes Péter bevezetőjével és Bereczky Lóránt tanulmányával)

A legismertebb, a legnagyobb

A mag apoteózisa

Amerigo Tot alkotásai

Őfelsége, a Kilowatt (1969)

Eredeti helyén ------- és ma 



Múzeum Budapesten

120 éve, 1897. szeptember 20.-én született (1966-ban halt meg) Tamási Áron.



Egyetlen mondatával kiérdemelte volna a helyét a magyar írók legnagyobbak között: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. De ennél sokkalta többet hagyott ránk. Életrajz

Ábel-könyveivel (Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a legolvasottabb magyar próza- és drámaírók közé verekedte be magát már a múlt század 30-as éveiben. A többi művet önmaga úgy emlegette – méltatlanul -, hogy „azok a ráadás”. Pedig nem volt könnyű többek között Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Móra társaságába kerülni, s - immár úgy tűnik - örökre közöttük is maradni, beleértve azokat, akik azóta iratkoztak fel a nyomtatott betű magyar nyelvű halhatatlanjainak klubjába.      

Hadd büszkélkedjek - persze a tréfa kedvéért -, hogy az 1949-ben e nehezen megírt „Bölcső és bagoly” című regényét (ő mondta) az én rábeszélésemre vetette papírra.

A hiteles igazság, hogy - ezt is tőle hallottam - főleg újságíró apám, Dernői Kocsis László és barátai fáradhatatlan győzködésének leállítására („meguntam, hogy mással sem nyaggatnak”) ült végül neki a gyötrődve felvállalt munkának. A kort minősítette, hogy 1948-ban kiszorították a hivatalos, nyilvános irodalmi életből, aminek igazságtalansága annyira mélyen megrázta, hogy tollat fogni sem volt kedve. A végül azért csak megszületett könyv teljesen “tamásiáronos” lett ugyan, mégis alaposan eltért a falut felrajzoló korábbi műveitől.Regényes önéletrajz lett, amely egyben a székelység útját és életkörülményeit is lefestette a szépíró csak rá jellemző, sajátos eszköztárával, parádésan gazdag nyelvezetével.  A publikálása négy évig, 1953-ig váratott magára, az utána készült, „Hazai tükör” című történelmi regényével együtt. A maga módján az ezekért 1954-ben kapott Kossuth-díja a politikai enyhülés hónapjait is jelezte a közvélemény számára.

Nekem, az akkor kisiskolás fiúnak azt mondta a kedves székely bácsi, akit minél gyakrabban láttam, annál jobban megszerettem, hogy csakis én beszéltem rá az írásra, amikor azt ígértem: elintézem, hogy anyukám mindent megfőz neki, amit csak kér. Márpedig szerette a hasát és anyám főztjét. Édesanyám pedig szorgalmasan gyártotta neki a kolozsvári töltött káposztát, az erdélyi rakott káposztát, a brassói aprópecsenyét, sőt  a csomboros húsgombóclevest és  a székelyfüredi vajas tésztát is, mondván, „ez jár a góbénak”. Ő meg soha sem tiltakozott.

            Egyszer megkérdezte tőlem:

            - Miért teremtette Isten előbb Ádámot, mint Évát?

            - Nem tudom - feleltem.

            - Mert kellett egy erős és okos férfi ahhoz, hogy a világ többi földi teremtménye el tudja viselni a gyenge és érzékeny nőket, akik azért persze tudnak főzni, takarítanak és vigasztalják a gyerekeket, ha fáj a térdük - így Tamási Áron. Aztán tovább kíváncsiskodott:

            - És szerinted miért Ádám bordájából alkotta az Úr a nőt?

            - Fogalmam sincs - válaszoltam.

            - Pedig világos. A férfi erejéből és összes egyéb jó tulajdonságaiból annyit akart átültetni a nőkbe, amennyi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljesen emberek legyenek. Ehhez elég volt egyetlen oldalborda - nevette el magát.

            - És miért pont azokon a helyeken más a nő, mint a férfi? - hangzott a következő kérdése. Azt hittem, erre már tudom a helyes feleletet.

            - Hogy gyerekeket szülhessen. - Erre hallgatott egy sort, majd bólintott.

            - Ez részben igaz. De azért is, mert rájött az Isten: megbüntette Ádámot azzal, hogy nőt adott mellé. Legalább némi örömmel meg akarta vigasztalni szegényt. Ezért kívántatta meg Évával az almát, aztán ráhagyta, hogy a nő megetesse vele Ádámot is. Így mindketten jól jártak, és ráadásul mindnyájan a hasznát látjuk.      

            A téma lezárásaként nagyot kacsintott az öregeimre, anyámra és apámra.

            - Végre valami okosra is tanítottam a fiatokat. Éppen ideje, hogy megértse, miért vagyunk mi, férfiak olyan fontosak a nőknek. És még inkább, hogy egy pillanatra se felejtsük el, mennyire fontak ők a mi számunkra. Mert nélkülük mi semmik lennénk.

            Egyébként kiderült: a kérdéssor próba volt részéről, hogyan beszélgessen erről egymással éppen készülő novellájában egy székely a fiával, amikor az öregnek meg kell magyaráznia a gyereknek az élet kényes igazságait. Meg félremagyarázhatatlan bizonysága annak is, amit sose tagadott: élete utolsó pillanatáig imádta a gyengébb nemet.Halála előtt feleségének diktálta és ajánlotta utolsó remekét: „Ágotámnak, kedves madaramnak, szívből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba, Áron, 1966. április 19.”

Hegedűs Géza író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár méltán búcsúztatta így Tamási Áront „Most is jelen van, már halála pillanatában nemzeti klasszikus volt.”

Mi, a feleségemmel egy-egy szál virágot tettük a sírjára szülőfaluja temetőjében, Farkaslakán, amikor a 80-as évek közepén a Ceausescu sújtotta Székelyföldön jártunk.         

Ahol a románok bizony éppen olyan szegények voltak, mint a magyarok…   

Digitalizált művei a Pető Irodalmi Múzeum gondozásásában

Kállai Gyula (1910-1996) morcos kis emberként került be életem emlékezetes figurái közé, és így is marad meg most már halálomig az emlékeimben. Keveset érintkeztünk akkor is, amikor miniszterelnök volt (1965-67), s akkor különösen szigorúan a szakma keretei között: õ mindig politikusként, én újságíróként itthon és külföldön egyaránt. Pedig a magyar módi ősi szabályai szerint szegről-végre rokonságba is keveredtünk akkor, a Rákosi-rendszerben letöltött börtönévei után (többször ült persze Horthy idejében is, ahogyan ez nálunk már szokásban volt az áldásos huszadik században). Most bonyolult kapcsolat következik, de valós: édesapám bátyja feleségének keresztlányával kötötte meg második házasságát. Az én családom a nejt csak „Nagyasszonyként” emlegette, vélt vagy valódi rangja okán, sajnos nem ok nélkül. De ezt a rokonságfélét még csak nem is említettük egymásnak soha, s úgy magázódtunk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz a pillanatnyi hivatalos témán kívül.

Egyetlen kivétellel.

1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztője lettem, ahogyan illik, tisztelgő látogatásra jelentkeztem be nála a Belgrád rakparton, a Hazafias Népfront központjában, mivel - akkor gyakorlatilag ugyan már teljes politikai visszavonultságban (már említettem, 1975-től már nem volt tagja a Politikai Bizottságnak) - még mindig, ahogyan a rendszerváltozásig, õ volt a mozgalom elnöke, s így akkor igencsak népszerű hetilapom névleges politikai gazdája. Ezt a tisztet „a hagyományosság jogán” töltötte be, mert, ha volt ilyen - és volt - az MSZMP-ben õ töltötte be a mindenkori népfrontos szerepét - joggal. Már 1939-ben szerepelt letartóztatásának indokai között, hogy „szimpatizált a nemzetközi népfrontos eszmékkel”, s tény, ezt érzékeltette cikkeiben és más nyilvános fórumokon is: elég, ha példaként a Történelmi Emlékbizottságot említem. Ettől kezdve pedig mindenütt ott volt a háború elsõ pillanatától kezdve 5 évtizeden át, ahol a népfront szó felbukkanhatott.

Ezért tartották a szociáldemokraták kommunistának már 1941-ben is - ami igaz volt, ezt fél Budapest tudta, még én is, gyerekként. (Számomra két kommunista létezett abban az időben: Buzik Pali bácsi, a festő szakmunkás, aki házunk szuterénjában lakott, s mert az első világháború után a Vági-féle - egy időre legális -, kommunistának tekintett párt tagja volt, rendszeresen elvitte a rendőrség ezért-amazért, egyébként 1945 után is; meg a mindenki által “Gyufának” nevezett Kállai Gyula, akit a Népszava újságírójaként, vagyis apám kollégájaként ismertem meg). Ugyanezért a kommunisták minden kényes pillanatban szociáldemokratát láttak benne, ami a legfélreérthetetlenebbül akkor derült ki, amikor 1951-ben lecsukták. Révai József mellett nem ok nélkül érezte magát “másodhegedűsnek” az akkori kultúrpolitikában, ahogyan ugyanez volt a helyzete Aczél György árnyékában később, Kádár idején (ma már világos, „jobb híján” lett még miniszterelnök is). Így szorult vissza élete alkonyán teljesen a “népfrontosságba”, sőt Pozsgay Imre főtitkárkodása alatt, vagyis a rendszerváltozást megelőző zavarosban, a láthatatlanságba.

Ezért hiszem, hogy volt oka, magyarázata a mindenkori morcosságának, a mindenkivel szembeni gyanakvásának.
Ezen a bizonyos napon, a 80-as évek végén aligha volt más programja, mint az, hogy engem fogadjon. Egy biztos: ráért. És számomra életében először, - megnyílt, úgy éreztem, amolyan most már minden mindegy alapon.

- Tudja - mondta minden érdemi bevezetés nélkül, derült égből villámcsapásként, de ekkor is magázva -, nemcsak az a baj, hogy mindent elrontottunk. A legnagyobb gond, hogy most már nincs időnk még egyszer javítani. Minden pótvizsgán megbuktunk, legutóbb 1956 óta. Most így azt is a nyakunkba varrják, amit pedig nem mi toltunk el, hanem a világ kényszerített ránk, de ez is érthető. Kis ország voltunk Horthy Miklós korában, utána is, és most sem vagyunk mások. A világ sodrásában igyekeztünk talpon maradni, de a legjobb éveinkben sem tudtuk, mertük ezt úgy megtenni, hogy az emberek zömének a szívéig eljutottunk volna. Ez a század magyar történelme: nem érdemelte ezt ez a nemzet. S attól félek, hogy azt sem, amiben ezután lesz része...

Aztán, a meghökkentően keserű önvallomást követően megajándékozott akkor megjelent könyvével, amely a „Megkésett börtönnapló” címet viselte. Azt dedikálva írta le először életében számomra azt, hogy “barátsággal, őszinte tisztelettel és szeretettel”.

Majd az ajtóban váratlanul megölelt és azt mondta - tegezve:

- Csókoltatom a feleségedet. És minden jót kívánok az egész famíliádnak, azoknak, akiket ismerek, s azoknak is akiket nem.
Meg is lepődtem, meg nem is. Így feleltem a későn jött szívélyességre, ami azért csak megérkezett:

- Én is üdvözlöm a tieidet. Mindenkit, akik közel áll hozzád...
S ezen egyaránt értettem a feleségét, akivel emlékeim szerint soha egyetlen szót sem váltottam, és a nevelt lányát
,Berkes Zsuzsát, aki viszont esténként rendszeresen beszélt hozzám (is), hiszen ez volt a dolga: a tv ismert bemondónője volt, aki a „Nagyasszonyban” tisztelhette az édesanyját.

Ezen a találkozásunkon láttam utoljára Kállai Gyulát…

 (Hazafias Népfront: a népfront kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió által is erőteljesen támogatott mozgalom célja az volt, hogy megfékezze a nácizmust. Lényege, hogy minden párt - világnézettől és politikai beállítottságtól függetlenül -, amely elutasítja a német nácizmust vagy az olasz fasizmust, fogjon össze és tömörüljön a népfrontba, hogy együttesen vehesse fel a harcot a közös veszély ellen. Magyarországon ennek szellemében alakult meg 1944 decemberében a kommunisták uralta Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a Független Kisgazdapártot, a Magyar Kommunista Pártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Nemzeti Parasztpártot foglalta magába. A népfront ezen pártjai alkottak kormánykoalíciót a következő négy évben. Az 1949-es választások előtt a Magyar Dolgozók Pártja létrehozott egy új népfrontot (Magyar Függetlenségi Népfront, elnöke Rákosi Mátyás), amelybe beterelte a létükben és működésükben teljesen ellehetetlenített polgári és parasztpártok maradványait. A népfront csak arra kellett, hogy a színjátékká lealacsonyított parlamenti "választások" kereteit biztosítsa. Ez először 1949-ben történt meg, amikor is egy mandátumért csak egy jelölt "versengett", akit a népfront választott ki; a legfőbb kritérium a kommunista párt iránti hűség és annak politikájával való azonosulás volt. 1954 őszén Nagy Imre miniszterelnök létrehozta a Hazafias Népfrontot, amellyel az volt a célja, hogy saját politikai irányvonalához tömegtámogatást - egyfajta bázist - nyerjen. Minden olyan szervezetre és emberre számított, amely és aki nem volt feltétlenül kommunista, de segítséget kívánt nyújtani a rendszer kirívó durvaságainak felszámolásához és "emberarcúvá" formálásához. Mivel Nagy Imrét 1955-ben leváltották és háttérbe szorították, az általa életre hívott népfront igazán érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni. 1957-től kezdve a Kádár-kormány a Hazafias Népfront működését a régi, 1949-es alapelvekre helyezte vissza, és ez a bábszerep volt a népfrontra jellemző egészen az 1980-as évek végéig.) /MEK.OSZK. Kislexikon/

Kalandozásairól, életviteléről, autóiról, szerelmeiről és házasságairól nem érdemes vitatkozni, bár vannak, akik kedvvel főként életének ezeket a cifraságait emlegetik. 

Szégyen, hogy festő kollégái közül is néhányan ezt teszik, rejtett vagy nem is annyira titkolt irigységből. Pedig rá is elsősorban az illik, amit a telibe találó népi szólás Mátyás király állítólagos nőügyeiről fogalmazott meg: „Nem ezért szeretjük”.

Nehéz elhinnem… Szász Endre (Csíkszereda, 1926. január 7. – Mosdós, 2003. augusztus 18.) már 14 éve halott... 

Szászt sem az előbbiek miatt kell szeretni: sokkalta inkább azért, mert talán ő az egyetlen magyar képzőművész (Amerigo Totot, azaz Tóth Imrét, illetve Victor Vasarelyt, tehát Vásárhelyi Viktort természetesen nem számolom ide), aki a huszadik század második felében – ha első lépésben kényszerűségből is, hiszen fegyverrejtegetés ürügyén 1950-ben elítélt börtönviseltként hagyta el 1956 után az országot –, túl harmincadik évén (1926-ban született, s már az új évezredben halt meg) úgy törte át az ismertség hegyeshalmi kényszerhatárát, hogy utána, még a rendszerváltás előtt, már Európán kívül is ismerten visszajött.

Torontóig, Los Angelesig lett divatos festő, s élt jómódban, sőt gazdagon (a mi normáink szerint mindenképp), majd világhírtől övezve. Méltán, mert ki az igazi művész, ha nem az, akinek a munkájára csak rá kell nézni, legyen festmény, grafika vagy porcelán, és tudod: csakis Szász Endre készíthette? (Ezzel a megbízható mércével én csak Kovács Margit kerámiáit tudom mellé helyezni). Az életművén persze lehet vitatkozni, éppen mert minden alkotása egyéni, egyedi. A legnehezebben éppen ő viselte, ha éppen senki sem mondott, írt róla és a művészetéről rosszakat, bármikor is történt ez így (ritkán) életének nem egészen nyolc évtizedében.

Pályája zenitjén túl, soproni éveiben – vagyis hazatérése és Hollóháza után, Várda előtt – ismertem meg, 1987-ben. Hárs György, a joggal becsült költő, és velem öregedett egyetemi és pályatárs hozott össze vele a „hűség városában” csodálatos  ízléssel és értékekkel berendezett  műemlék házában. Akkor azért ott, mert „valamiből csak élni kell”. S elmagyarázta az életrendjét.

– Művész vagyok 12 napon át, itt Sopronban. Aztán két napra átalakulok divatos portréfestővé, átautózom Bécsbe, ami nincs messze és megrendeléseket teljesítek: főként urak jó pénzéért általában hölgyeket rajzolok, leginkább olajfestményeket, mert az a legkifizetődőbb. S az ottani rezidenciámon vállalok ékszer-, sőt bútortervezést is. Mert ezt is rendelnek; volt, aki Tokióból ajánlott egy osztrák műgyűjtőnek. Most szégyenkezzem ezért?

Büszke vagyok rá, hogy a Képes 7 főszerkesztő-kiadójaként az általa festett címlappal és rajzolt illusztrációkkal jelentethettem meg Pietro Aretini 1536-ban született, „A hetérák tudománya”című könyvét, s a számozott kiadvány 001. példányát nekem dedikálta. Egy ábrándosan szép női fejet ábrázoló rajzot pedig egyetlen bravúros tollvonással úgy készített el nekem, hogy közben nem emelte fel a papírról a kezét, s ebbe a különleges teljesítménybe belefért még a nevemre szóló szeretetteli ajánlása is. 

Aligha mernék vállalkozni Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészetének méltatására: mindannyiunk szerencséje, hogy oly hosszú évtizedeken át élt és alkotott (1884-1975), s egyike lett azoknak a magyaroknak, akik a huszadik században kivívták maguknak a világhírt.

(1947-ben a Szabadság szobor avatásán. Filmhiradó online felvétele)

A Magyar Nemzeti Galéria mellett külföldi gyűjtemények sora – köztük a British Museum, az Ermitázs, a Puskin Múzeum őrzi az alkotásait. Hamilton tábornokot ábrázoló szobra a skóciai Aberdeenben, a „Vénusz születése” című műve a kaliforniai Santa Barbarában áll.

Amit soha senki sem vitatott: minden munkájában kitűnően érvényesítette technikai tudását. Nagyméretű kompozícióktól apró porcelán figurákig minden munkáját együtt és egyszerre jellemeze a lendület és elegancia.

Mindig büszke volt rá, hogy nem akárkik voltak a tanítói. Maga mondta így, amikor úgy hozta a véletlen, hogy
mellém ült az ötvenes évek végén egy ünnepségen a Parlament parádés Vadásztermében. Ő természetesen önmagát képviselte, én a Magyar Nemzet című napilapot. Hamar kiderült: kevéssé foglalkoztatott minket az, ami a helyszínen zajlott, s ezért ő titkos időtöltésként suttogva megismertetett a mestereivel. Egy cédulára írta fel sorban, hogy az Iparművészeti Iskolán 1901–04 között Mátrai Lajos és Loránfi Antal tanítványa volt. Azt szóban mondta el néhány perccel később az Országháza kupolatermében, alig méternyire attól a helytől, ahol most a magyar korona díszeleg, hogy eközben Stróbl Alajos irányításával („Stróbl hosszú ó betűvel, én csak röviddel”, figyelmeztetett, „Loránfi viszont rövid o-val, mint én”) két akttanulmányt készített (1904, illetve 1905 nyarán). Ezután Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult. Hazatérése után Radnai Béla és Székely Bertalan volt a tanára a Mintarajziskolában (1904–08). 

Itt teszem hozzá: ő maga évtizedeken és rendszereken át, 1924–60 között volt a Képzőművészeti Főiskola közmegbecsülésben álló tanára. Első gyűjteményes kiállítását 1909-ben rendezték: akkor 25 éves volt. Első köztéri megbízását pedig 1913-ban kapta: a történész Horváth Mihály szobrát Szentesen állították fel. Alkotásai közül ötvennél több díszít hazai köztereket. Az 1930-as években több utazást tett Angliában, ahol 75 portrét alkotott (pl. G. B. Shaw, 1932, Erzsébet angol trónörökös, 1937).

A második világháború után az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrász volt. 1947-ben állították fel Budapesten a gellérthegyi szobrot, mai nevén a Szabadság-szobrot. A Parlament előtti Kossuth-emlékmű főalakját 1952-ben mintázta, majd egy év múlva a Millenniumi emlékmű új Rákóczi- és Kossuth-figuráját. Már nyolcvanéves elmúlt, amikor elkészült a Végvári vitézek (1968) című, Egerben felállított köztéri szobra. Visszaemlékezései 1969-ben jelentek meg „Emberek és szobrok” címen.

Az én igazi történetem róla és vele túl a 80. születésnapja tájékáról való: akkor gyönyörködhetett újból Budapest augusztus 20-án a tűzijátékban.  S hogy ez miért fontos? Kiderül.

A népfront Belgrád rakparti központjából jöttünk ki együtt az esti parádé után: nem neki, a mozgalomnak adott rangot, hogy az országos vezető testület a tagjai között tisztelhette. Az épület előtt megállt, megfogta a karomat, és a járda szélére vezetett. Átnézett a Dunán és felmutatott a Gellért-hegy tetején álló emlékműre.

„Tudja fiatalember, miért olyan gyönyörű?  A lányt nézze, a szobor minden más részét arra építettem, hogy a lányra vonzza az emberek szemét. A lány csodaszép, az adja meg az egésznek a fényét.”

Hallgatott egy sort, aztán csendesen folytatta.

„Még nem voltam harminc éves, amikor díjat nyertem egy hármas aktot ábrázoló szobrommal. „Finale” volt a neve. Akkor határoztam el, hogy mindig csak olyan női alakokat készítek, akikkel nem szégyenkeznék, ha életre kelnének, és végig kellene mennem velük az Váci utcán. Azzal a lánnyal, ott a hegytetőn, például büszkén sétálgatnék karonfogva most is, biztos megfiatalodnék tőle 10–20 évet. Csak ő hajlandó lenne-e velem, a vénemberrel szégyenkezni?

(A szerk. megj.: Kisfaludi Stróbl Zsigmond modelljéről tudható, hogy a Zalából származott, soproni illetőségű Thuránszkyné Gaál Erzsébet, egészségügyi asszisztens volt. Megadatott, hogy évtizedekkel ezelőtt beszélhessek vele, írtam is róla valamelyik évforduló alkalmával. De az már egy másik történet.)

Aczél György (1917. augusztus 31.–1991. december 6.) 100 éve született és bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. – A Kádár János nevével fémjelzett annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”, még pontosabban az, hogy ő személy szerint mit támogatott, tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt. Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett.  Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, sajátos megfogalmazásban, hogy törvényszerűnek érezte, azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

KB-titkár volt az első években, amikor a Fehér Házban (pártközpontban, ma képviselői irodaház) dolgoztam, s megmozdult a gyomrom, amikor délidőben csörrent a telefonom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „Aczél megint megebédelte Bernáth Lacit”. Bernáth László – egykori egyetemi évfolyamtársam – az Esti Hírlap kulturális szerkesztőjeként sokat írt, s valamiért ritkán úgy, hogy az Aczélnak is tetszett. Ebéd közben viszont következetesen elolvasta az aznapi cikkét, begurult tőle és – bár nem volt a főnököm, ahogyan soha sem, bárhol dolgoztam – felhívott, mint a napilapok referensét:

„Mondja meg a barátjának, hogy egy szörnyeteg! Sosem fogja megtanulni, hogy egy film nem egyszerűen film, hanem ma bemutatott film, amiből az emberek mai következtetéseket vonnak le” – mondta már első alkalmak egyikén, s lényegében ezt ismételgette hetenként legalább egyszer. Aztán rájött, hogy sosem továbbítottam a kirohanásait Bernáth Lacinak.

„Tegnap találkoztam vele az újságíró-szövetségben, és úgy mosolygott rám, mint aki azt hiszi, imádom a cikkeit – közölte Aczél Bernáthról. – Szóval én hiába teszem ki a lelkemet? Hát majd meglátja” – döngölt a padlóba „3T elvtárs”, ezúttal a saját irodájában.

De nem volt mit meglátnom. Továbbra is telefonált, szidta Bernáthot –, de ennél többet nem tett. Sem vele, sem velem. Ilyen volt: reális határok között tiszteletben tartotta azok véleményét is, többnyire azokét is, akik a legkevésbé sem tisztelték az övét és őt.

Aczél humorának a cinizmusa is alighanem szellemi és emberi nyitottságából fakadt. Egy vígszínházi premier szünetében magyarázta meg, miért nem kínált meg pezsgővel, miközben éppen vidáman kortyolgatott egy pohárral.

– Rendnek kell lenni – mondta nagy komolyan. – Ebből következik, hogy a KB-titkárnak balerina jár, Mercedes és pezsgő. Ez vagyok én. Az osztályvezetőnek konyak jut, Lada és titkárnő, a helyetteseknek meg szódavíz és a kedves feleségük. A munkatársaknak pedig az előbbi – szódavíz nélkül. Maga meg munkatárs, vagy nem?”

És a mellettem álló (a kultúrakirályi monológot elhűlten hallgató) feleségem egészségére megitta a maga pezsgőjét.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a KB-titkárságból utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Jó néhány olyan embernek volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, aki azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapta a kosztpénzt, és alkothatott.) Még KB titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat a világon akkor egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol akkor dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó –  töprengését.

"Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki."

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”, ami azért is vaskosan „aczélosabb” volt.

Ez is jelzi, szerintem is helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. Én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna, de többnyire az volt.

Nem tekintettem sértésnek, hogy a Kurír című napilap azok között közölte a fényképemet, akik 1991. december 18-án – tehát már a rendszerváltozás után – ott voltak a Farkasréti temetőben Aczél György temetésén. „Bandukoltam” négyszáz más emberrel együtt, ahogyan a Magyar Hírlap írta.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemezik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet...”

 A képen Ruttkai Évát köszönti kitüntetése alkalmából Aczél György. (Foto: mult-kor.hu)

Szinetár Miklós rendező i26 évig őrizte szekrényében az Aczél Györggyel készített interjú-videótekercset, amelyet végül 2017.augusztus 27-én  bemutatott a magyar ATV