Ma talán el se hisszük: voltak békés napok is a Szentföldön. Sőt, 1994-ben Simón Peresz és Jichák Rabin volt izraeli kormányfőkkel együtt Jasszer Arafat, a Palesztin Autonóm Hatóság elnöke, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője, a Fatah alapítója Nobel-békedíjat kapott. És volt olyan karácsony, amikor nem hadijelentések szóltak Betlehemről, hanem Arafat a feleségével a szentestén díszvendége volt a Jézus születését ünneplő misének. 

Életem különlegesen szép ajándéka, hogy hosszú újságírói pályámon egy viszonylag békés Szentföldre juthattam el, -  két évtizede. És az éppen a karácsonyt ünneplő Betlehembe is. 

Ballag a szamár a betlehemi úton. Amint az elődje is tette, úgy két évezrede. Annak a hátán Mária ült Júda törzséből és Dávid családjából. Áldott állapotban Jézussal, akit – amint Gábriel arkangyal az Úr nevében az asszonynak megfogalmazta – „a Magasságbeli Fiának fognak hívni”. Mellette József, az asztalos gyalogolt, akit a népszámlálás parancsolt názáreti otthonából Betlehembe, az ősi törzsi lakóhelyre, ahonnét a családja származott.

A legújabb kori szamár hátára ezúttal székeket kötöztek. Balján arab férfi poroszkál sötét burnuszban, a fején hagyományos fejfedővel, fekete-fehér kefijával, jelezve, hogy az egyszerű parasztok körébe tartozik. De itt és most, ezen a helyen – amit hivatalosan az "Izrael által katonailag megszállt terület” határának neveznek – ez kimondva, kimondatlanul azt is jelzi, hogy viselője igaz palesztinnak vallja magát. A szamár pedig még erősíti gazdája hitvallását, amolyan „hivatalos” jelleget is adva közös ballagásuknak: az egyik széklábhoz palesztin zászlót kötöztek, amit csak nehezen kifogásolhat az izraeli katonaság, ha nincs egyéb ok a közbeavatkozásra. Egyéb ok pedig pillanatnyilag nincs. 

Itt a józanul gondolkodó emberek hitüktől és származásuktól függetlenül egyébként általában is érdekeltek a békességben – bár többnyire nem erről az oldaláról ismeri a világ a Földnek ezt a sajátos pontját –, karácsony idején meg különösképpen. Hiszen Jézus palesztin autonóm kormányzás alatt álló jászlához várják a nemzetközi vendégsereget. Hogy jönnek vagy sem, az pedig maga a megélhetés. A betlehemiek zömmel arabok, s akár muzulmánok, akár keresztények, egyetlen megbízható jövedelmi forrással rendelkeznek, azzal, amit a Megváltó szülőhelyét látogató turisták költenek. Főként karácsonykor. 

A szamárral legközelebb a város közepén, a Jászol téren találkozom. Vallási hovatartozásra való tekintet nélkül arabok pakolják le róla éppen a „törzs Izraelből" származó székeket és cipelik be őket a Születés templomába, a többi mellé. E helyet a kereszténység kibontakozásának legelső éveitől kezdve tisztelik. A templomban, mint mindig, áhítatos csend uralkodik. Az erődítményszerű építmény – amelynek három bejáratából az oldalsó kettőt réges-régen befalazták, s a megmaradt egyet is kisebbre alakították, nehogy bárki rossz szándékkal lovon próbálkozzék a bejutással, amire századokon át többször volt példa – belül ma is az eredetinek számító állapotot, a VI. század nyugodt monumentalitását tükrözi. A szentély karácsony tiszteletére – mint ilyenkor mindig – parádés fényárban úszik. 

A déli szárny – ahonnan a keresztesek által épített finom művű csúcsíves kapun túl lépcsők vezetnek le a Születés barlangjába – most a keresztényi türelem igazi vizsgatétele. Meg-megtorpanva, s csak ritkán felgyorsulva lépeget előre a hívő zarándokok és kíváncsiak sora a 12,3 méter hosszú és 3,15 méter széles barlangban, ahol sok évszázados ezüst csillag jelzi Jézus születésének helyét, latin felirattal: „Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est” (itt szülte meg Szűz Mária Jézus Krisztust). A csillagot mindenki legalább megérinti, üreges közepének a pereme évszázadok alatt eltorzult a hívők kezétől, ajkától. A zarándokok – akik közül sokak számára egy élet álma valósul meg, amikor e helyre lép – szinte mind térdre borulnak, érződik: méltatlan volna bárkire rászólni, hogy induljon végre tovább, odakint még ezrek várnak. Inkább halkan mindenki együtt énekli a „Csendes éj”-t, elmenők és újonnan érkezők… 

Utána pedig, aki akar, a templom bejáratánál vásárolhat Betlehemben készült jászlat, feszületet – szép pénzért valóban emlékezetes szépségűeket és a templomban megszentelteket is. A készítő mesterek faja és vallása iránt sosem illett érdeklődni, mostanság meg a legkevésbé: hisz' Jézus nemcsak a keresztények Megváltója, hanem a zsidó Dávid király egyenes leszármazottja, s a muzulmánok Mohamedet megelőző utolsó prófétája. Betlehem is három vallás szent helye. 

Magát a templomot ortodoxok, katolikusok és más keresztény egyházak hagyományosan közösen kezelik ugyan, de a Kisded világra jöttének betlehemi négyzetméterén, a Születés barlangjában történetesen a görög ortodoxok számítanak birtokon belül lévőknek. 

Kívül pedig a politikai hatalom – palesztin, izraeli? 

Betlehem, a szent hely „földrajzilag” most még megosztottabb - mint maga a világ. 2017 karácsonyán is. És a betlehemi Születés Temploma, amely 2012-ben került fel az UNESCO világörökségi listájára, - a legveszélyeztetettebb örökségek egyike… 

Azt vallotta rólunk, magyarokról: „Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.” S azt tanácsolta mindannyiunknak: „Életed útját magad választod. Válassz hát úgy, ha egyszer elindulsz, nincs már visszaút!” Ugye, hogy Kodály Zoltán – a maga bölcs emberségével - „homo politicus” is volt?!

Kodály Zoltán 2017 december 16-én lenne 135 éves, ha élne.  De meghalt már fél évszázada, 1967 március 6.án. Már akkor is – halhatatlanként…

Mi a titka? Nem gondolom, hogy azok közé tartozom, akiknek tisztje, hivatása, hogy megfejtsék, miért képes Kodály Zoltán muzsikája állandóan hódítani. Én csak azok közé tartozom, akik egyszerűen – szeretik. S mert nagyon sokan vagyunk ilyenek, ezért nincs olyan napja az évnek, amikor ne játszanák műveit a világ koncerttermeiben, rádióiban, televízióiban. És ne emlegetnék a nevét gyerekeknek zenét oktató iskolákban Tokiótól Dél-Amerika legalsóbb csücskéig. És ráadásképp 2017 Kodály Zoltán emlékév a „Tanár úr” zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából itthon és a világban. Méltán, hiszen – ki tagadhatná -  minden idők legnagyobb, legismertebb magyarjainak egyike, akinél kevesen tettek annyit valaha is a magyar kultúra hagyományainak feltárásáért, tanításáért, ápolásáért, fejlesztéséért, hazai és nemzetközi terjesztéséért, mint amennyit ő tett mind ezekért, – és nem csak a zeneművészetben.

Ma már alig kételkedik benne valaki is: a zenéje élni fog, amig ember lesz a Földön. Talán mert a magyarság lelkének egy-egy darabkáját varázsolta kottafejeibe a Háry Jánostól és a Székelyfonótól aFölszállott a páván és a Galántai táncokon át a Psalmus Hungaricusig, vagy akár a Kállai kettősig.

Ezért is szomorkodom itt és most azokkal, akik úgy érzik, mégis van miért aggódniuk.  Éppen azért, amit Kodály maga fontosabbnak tartott az általa komponált muzsikánál is. Hogy ugyanis…

„Nem termel profitot” – olvasom itt és most a Magyar Nemzetben.  Részletesebben: „A Kodály módszer közösséget épít, a mai gondolkodás pedig indivídumot. Ezért nem divat. Továbbá gyanítom, az is baj, hogy nehéz belőle üzletet csinálni.” Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános iskola énektanára, az évad művészeti együttesévé választott   Cantemos kóruscsalád vezetője, nem utolsó sorban ezzel magyarázza nem titkolt keserűséggel, hogy Magyarországon már alig ismerik a Kodály módszert, holott az UNESCO éppen tavaly vette azt fel a világ szellemi örökségének listájára, az idén pedig itthon látványosan hungarikummá nyilvánították.

            Már évtizedek óta az egész világ legtiszteltebb magyar művészei közé számított, amikor - immár több, mint 7 évtizede - alig tíz évesen elé állhattam. Csak néhány évvel később vált világosssá számomra: ezt a lehetőséget újságíró apámnak, Dernői Kocsis Lászlónak köszönhettem, aki gyerekként tudatosan hozott össze sokakkal, akiről úgy gondolta, megismerésüket felnőttként gyümölcsöztethetem.
            1945 őszén a háborút követő első parlamenti választásokra készülő Független Kisgazdapárt első számú vezetője, Tildy Zoltán megbízásából járt apám Kodálynál az azóta róla elnevezett Köröndön levő lakásán: az lett volna a feladata, hogy rábeszélje a mestert, valamilyen módon érzékeltesse a nyilvánossággal, hogy támogatja a kisgazdákat a választásokon. A megbízás nem sikerült. Kodály mondta, már a kommunista Révai is járt nála Rákosi Mátyás küldöttjeként, s arra emlékeztette, hogy 1919-ben szerepet vállalt a Tanácsköztársaság alatt.
(Lakóház Emlék-lakás- Kodály Körönd)

Tildy Zoltán kitünteti Kodály Zoltánt.

            - Azt feleltem neki, ez igaz, zeneit.  A muzsikát most is vállalom, mert az nemzeti kincs, amit épp a nép javára kell ápolni. Ez a politikám, ezért mindig kiállok.  Ezt üzenem az általam nagyon tisztelt Tildy Zoltánnak is.

            Ezzel be is fejeződött a hivatalos küldetés. Kodály ezt azzal is jelezte, hogy átfogta a vállamat és félreérthetetlenül témát váltott.

            - Kis Kocsis, téged mire tanít az apád? - kérdezett rám.

            - Arra - válaszoltam -, hogy most már nyugodjak meg, vége a háborúnak. Nekem ezentúl csak mindig jobb lehet.

            - Remélem, igaza lesz, de ki tudja ezt megígérni - felelte rá. Aztán hozzátette a maga “kodályságával”. - Nekünk mindenesetre az a dolgunk, hogy biztassuk az embereket, okuk van a bizakodásra. Erre vállalkozom is.  Mert ilyen szörnyűségek után, amiket végig éltünk, joguk van rá, hogy legalább bízzanak.               

            Édesapámtól tudtam meg később, hogyan is zajlott le ez a beszélgetés, hiszen kicsi voltam ahhoz, hogy értsem az öregebbek szavait, így akkor nem is jegyeztem meg azokat. De - feleségem a tanúm rá a mai napig -, hogy apám mindhalálig Kodályt emlegetve bíztatott engem, bennünket: velünk már csak jobb dolgok történhetnek, mint amiket megéltünk.

            Hát: én is ezzel bátorítom a gyerekeimet, unokáimat - váltakozó meggyőződéssel, de abban a nem változó tudatban, hogy most ez én kötelességem bíztatni őket, ha kételkednek.  Hogy rossz időkben, jobb időkben egyaránt higgyünk, higgyenek abban, ami Kodály Zoltánnak örök hittétele volt: „A szabadság és szépség felé visz az út”!

Kodály Zoltán: Esti Dal - hang-video

Kodály Zoltán : Háry János - Intermezzo  (video - tánc)

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése Kodály Zoltánra.) 

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”:  Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker 1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Ha élne Barcs Sándor, mindenekelőtt arról faggatnám: mit tenne ma? El is várná. Mert amíg bírta erővel, olyan soha sem volt, hogy nem tett semmit…

Olyan volt, amilyen! De hogy az olyan milyen volt, azt mindenki, aki ismerte, maga fogalmazta meg hajszálpontosan némán vagy hangosan, akár pro akár kontra! És sokan ismerték, politikában, újságírásban, sportban: külföldön   -  sajátos módon főként a Lajtától nyugatra – talán még többen, mint itthon.

Barcs Sándorral - aki november 10.-én 105 éve született -  egyet biztosan nem tehet az utókor: nem csinálhat úgy, mintha nem lett volna a 20 század közepétől a rendszerváltozásig a magyar történelem egyik legviharosabb korszakának színes közszereplője. Egyben – sportnyelven szólva -  biztos dobogósként a legvitatottabbak között. Mert kevesen vannak azok, akiknek egyes tetteit és akár egész életútját is egyszerre lehet elismerni és mélyen elítélni, ha valakinek éppen ehhez van kedve; s hogy ezt tegye, nem is kell feltétlenül iránta érzett politikai szimpátia vagy ellenszenv…

Elég, ha átlapozzuk, mit tett és mikor: 1945 előtt, a koalíciós években, Rákosi rendszerében és a Kádár Jánoshoz kötődő korszakban. Vagyis csaknem egy fél évszázad legkülönbözőbb napjaiban és helyzeteiben.  

A politizáló újságíróról önmagáért beszél az, amit a Wikipédia ma, 2017.-ben felsorol a neve alatt. 1929-től jelentek meg ez első írásai; újságíróként 1940-ben cikksorozatokat írt a fasiszta sporthatóságoktól üldözött MTK érdekében, segítette az egyesületet politikai harcában. A Független Kisgazda Pártba (FKGP) 1943-ban lépett be. 1944-ben a Gestapo letartóztatta. 1945 után a Szabadság című lap szerkesztője, a Magyar Távirati Iroda felelős szerkesztője (1945-1946), majd 1950-ig a Magyar Rádió elnöke. Ezzel egyidőben - már hivatalosan is politikusként - a FKGP (1948-1949) alelnöke a párt gyakorlati megszűnéséig. 1950-től kerek három évtizeden át volt a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója. 1947-1990 között (43 éven át) országgyűlési képviselő. 1953-1975-ben és 1980–1989 között az Elnöki Tanács tagja. 1966-1990 között az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának elnöke, egyben az Interparlamentáris Unió Tanácsának tagja. S – megint csak újságíró szakmájából következően - 1965-1974 között a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) elnöke.

A sport -  ez a haláláig – mindenkor ráadás volt az életében.  1925–1955 között igazolt labdarúgóként játszott Nagyváradon, majd Budapesten, a labda szerelmeseként, amatőr csapatokban. 1945-ben a foci repítette be Legfelső Ötös Sporttanácsba. 1947-1948-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az aranycsapat nagy éveiben, 1948-1950 között a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) alelnöke, 1950–1963-ben pedig elnöke volt. Ő javasolta az Európai Labdarúgó Szövetségnek (UEFA) a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) megszervezését; ennek jogfolytonos utóda mindmáig az Európa Liga. Előbb a KEK szervező bizottságának, majd 1962-től az UEFA végrehajtó bizottságának tagja, az európai válogatott csapat felelőse volt. Több technikai tanfolyamot vezetett. 1966-tól az UEFA alelnöke, 1970-től első alelnöke, majd Gustav Wiederkehr elnök halála után, 1972–1973-ban megbízott elnöke volt. Artemio Franchi (Olaszország) megválasztott elnöknek adta át vezetői pozícióját. Ekkor viszont megválasztották a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) alelnökévé, s a világbajnokságok szervező bizottság szűkebb vezetőségének tagja, valamint négy évre a Játékvezető Bizottság elnöke lett.

Ez így, együtt Barcs Sándor életpályája: újságírás, politika, sport, itthon és a nemzetközi porondon.

És az az esemény, ami a legkritikusabb lett az életében, és most, halála után is kísért, amikor politizáló környezetben elhangzik, vagy leíródik a neve: Barcs Sándor népi ülnök volt 1949-ben a Rajk László és társai elleni tragikus végű koncepciós perben. Ezt egész életét végig kísérő teherként hordozta a vállán. Halála előtt néhány évvel mondta el, nem titkolt szomorúsággal a hangjában, amikor a kertjében beszélgettünk:

            - Rákosi maga közölte, hogy kijelöltek a bíróságba. Én azt tudtam: Rajk sorsán semmit sem változtat, hogy én vagyok-e az egyik statiszta vagy más, nekem és a családomnak viszont az élet a tét. Lehet, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, de ott és akkor erősebb volt bennem a félsz, mint a Gestapó fogdájában...

Barcs újságíró volt hivatásból, egyszerre elismert és sokat bírált politikus elkötelezettségből; és nemzetközileg a legrangosabbak között jegyzett futballvezető szenvedélyből.  Mindebből legfőbb sikerének azt tartotta - az ezredforduló után, túl a 90. életévén ismerte be, egy csendes otthoni beszélgetésünk közben -,  hogy a   hidegháború nem akármilyen  éveiben az európai, sőt a világ labdarúgásának legfőbb vezetői közé választották - magyarként (egyébként az londoni 6-3 idején is ő  az MLSZ elnöke, s egyike azoknak, aki merte vállalni a felelősséget a hazai politikai vezetés előtt, amikor a meccs lekötését készítették elé az angolokkal, hogy „Puskásék biztosan nem égnek  le”. S ha már: Puskás Öcsi 1997-ben, - amikor ebből számára biztosan semmi jót sem remélt -  azt írta róla, hogy a szomorú 1954-es berni vereség, „a vb utáni nehéz helyzetben Barcs jött elénk Tatára, s úgy tudom, ő szervezte meg a hazatérésünket is”.)

            -  Akkora volt a magyar futball tekintélye a világban, hogy minden alkalommal azok is megszavaztak, akiknek a politika logikájával ellenem kellett volna szavazniuk.

Az én esetemben viszont a magyar politika megkülönböztetett szerepére hivatkozva bíztatott nemzetközi filatelista szerepvállalásra, a 80-as évek második felében. Tanácsát kértem - bár addigra már félig-meddig visszavonult a napi munkáktól -, mit válaszoljak a magyar bélyeggyűjtők, a MABÉOSZ elnökeként egy brit kezdeményezésre, hogy alakítsuk meg az európai filatelista szervezetek szövetségét. 
Feltétlen igent javasolt, azzal, hivatkozzam Gorbacsov akkor sokat emlegetett „európai házára”, s ezt egészítsem ki azzal, hogy „ebben létesítsünk filatelista klubot is”. Hallgattam rá: 1989-ben megalakult az azóta nagy tekintélyű szervezetté nőtt FEPA, amelynek alapító alelnökévé választottak -  azok szavazataival is, akik a Európa nyugati felét képviselték. Ők voltak többen.  

            Az véletlen, hogy Barcs 1912-ben született, ugyanabban az évben, mint Kádár.  De biztosan nem ezért érezte kötelességének, hogy röviddel az után, hogy Kádár János 1954-ben kiszabadult a börtönből, a feleségét, Máriát, amint lehetősége volt rá, nem titokban, „arra akkor illetékesek egyetértésével”, de a maga kezdeményezésre „belopta” az MTI-be dolgozni.  Az ok (ezt is tőle tudom): a 40-es években ismerkedtek meg, a legnehezebb próbákat élték át, bár nem egy pártban, de egy oldalon, hát „bíztam benne és ennyivel tartoztam neki.” Tegező viszonyban voltak, amiért sokan irigyelték.  De még többen szapulták, mert joggal érezhették, Kádár mindezért bízik benne, Barcs bármikor bemehet hozzá, s be is megy, ha kell, „hiszen mindent megtehet, mert tudja, hogy az Öreg megvédi”.

Ezen a pontos tanulságos idézni Dlusztus Imre Barcs Sándorral készített, több mint 250 oldalas portré-interjú kötetéből, amelyben több helyen válaszol az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdésekre, és viszonyára Kádár Jánossal.

Kádárról azt mondta: „Zárkózott ember volt, és meggyőződéses kommunista, (nála) az egyéni szimpátia is csak olyan szerepet játszott, hogy hasznos vagy káros az illető személy a párt számára.” 

1956 október-novemberére emlékezve pedig felidézett valamit, amit azóta sem cáfolt meg senki, holott nyilván tehette volna. A könyv 75. oldalán panaszkodott, egész éjjel azon ette magát, elmondja-e a könyv szerzőjének titkos történetét ezekről a napokról.

„- Tudod te ki aludt nálam az ötvenhat november 4.-i orosz bevonulás utáni napon? Szabó bácsi, a Moszkva téri parancsnok…  Az októberi napok egyikén beállított hozzánk Dudás és Szabó bácsi nevében egy pisztolyos fiatalember Szőnyi néven mutatkozott be, és pisztolyát letette az asztalra. Azért jött, hogy megszervezze az MTI védelmét. Nem kellett, saját testőrségünk volt. Ő azonban ott maradt, és engem kísérgetett haza, amikor meg-meglátogattam a családomat, mert különben éjjel-nappal az MTI-ben voltam. Egy ízben még mennyasszonyát is magával hozta, odahaza együtt ebédeltünk. Nagyon valószínű, hogy Szabó bácsi tőle kapta a címemet. Hát eljöttek volna egy sztálinistához? A család - három generáció - összehúzta magát egy szobában. A lakásban, a földön a harcosok. Szabó bácsi reggel a borotvámmal borotválkozott. Minden ajtónál két géppisztolyos hasalt, az utcán őrség volt… Reggel elmentek, késő délután lövöldözést hallottam Hidegkút irányából. Később megtudtam, hogy Szabó bácsit elfogták. Felakasztották.

- Ezt most mondod először?

- Ilyesmivel nem dicsekedett az ember. Csak Bognár József, meg Nagy Lajos kollégám tudott róla.”

1989-ben tudtam meg egy újságcikkből (addig nem szólt róla egyetlen szót sem): volt az életemnek egy pillanata, amikor az tartott meg az igazán még el sem kezdett   újságíró pályán, hogy Barcs akkor is éppen „mindent megtett” - sokakért.
Kiderült: az újságíró szövetség 1956 utáni ujjászervezésekor valakik javasolták, hogy egy cikkem miatt, ami 1956 október végén készült, tiltsanak ki - egy hosszú lista alighanem legkisebb szereplőjeként -  örökre a pályáról. Ő győzte meg a többséget a túlzók szándékainak túlzásairól.  Az külön megtiszteltetés, hogy olyanokkal szerepeltem egy névsorban, mint Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Pethő Tibor, Mátrai-Betegh Béla és hozzájuk hasonló „nagyágyúk”.

            Barcs   - ma már tudom, hogy az előbbiek ismeretében – „gyűjtött be” (és nem én voltam az egyetlen, akivel ezt tette, hogy ezzel elindítsa a külpolitikai újságírói pályán), 1957-ben nyelveket tudó újságíró szakos egyetemista gyakornokként a Naphegyre, az MTI-be.  Az év őszén – egy rövid tudósítói „próba bevetésem” után a moszkvai VIT-en – azért „kölcsönzött” Mihályfi Ernőnek, az újra indult Magyar Nemzet főszerkesztőjének, hogy a hírügynökségi újságírás érdekében tanuljak lapcsinálást is. Mert kiszemelt külföldi tudósítója voltam, tudtam angolul, németül és oroszul, s - barcsi megfogalmazásban - európaiul.

            Tőle hallottam először azt a szópárost, hogy „magyarként európai, európaiként magyar”. Vagyis: európai távlatokban gondolkozott politikában, újságírásban, futballban abban a hosszú időszakban, amikor a meghatározó választóvonal a világban a kelet és nyugat volt. Nehezem vitatható, hogy ennek a jegyében kormányozta be az MTI-t az Európai Hírügynökségek Nemzetközi Szövetségébe (European Alliance of News Agencies, EANA). 
Ő kezdeményezte, - és egyébként Kádár János személyes hozzájárulásával -, hogy 1967.január 3-án az MTI keretében megjelent a világ addig egyetlen angol-német nyelvű napilapja a „Daily News - Neueste Nachrichten”, amely (1994-ig) túlélte a rendszerváltozást is. A cél az volt, hogy a hazánkban tartózkodó külföldieket tájékoztassa politikáról, gazdaság, kultúráról, sportról: az olvasók elsősorban az itt dolgozó diplomaták, Magyarországon dolgozó és ide látogató üzletemberek lettek (érdemleges turizmus akkor még a jövő zenéje volt), egy olyan időszakban, amikor a „legnyugatibb” újságokként a nagy szállodákba is csak az angol, francia és osztrák KP napilapjai kerültek. 1981-87-ben - Barcs akkor már visszavonult - a lap főszerkesztőjeként dolgoztam. Szomorúan írom le: a média mai helyzetének ismeretében egyre inkább érzem, mekkora szerkesztői szabadságot engedtek nekem, nekünk az akkori idők vitathatatlanul szorító korlátjai, a kormány félhivatalos hírügynökségének napilapjánál.

Barcs 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

            - Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

            Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.   Végül a Margit-híd pesti oldalán, a Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

            Barcs  Sándor egyetlen dolgot nem bocsátott meg nekem: azt, hogy a fiamat öt évesen még nem avattam be a magyar fociba. Belgrádban dolgoztam MTI tudósítóként, amikor családostól fogadott az irodájában. Fiam meg büszkélkedett:

            - Nézd, milyen szép az új kardigánom.

            Barcs törzsszurkolói elfogódottsággal ragyogott a kék-fehér színek láttán.    

            - Gyönyörű, MTK! - kiáltott fel boldogan. A fiam meg csak a szemét meresztette:

            - Dehogy, tudhatnád, hogy ez op-art. És mi az az MTK?

95. születésnapján, fiatalokat megszégyenítően tiszta fejjel, egyetlen mondatban összegezte egész pályáját.

            - Az ember úgy őrzi meg a nyugalmát öreg korában, hogy egyaránt számon tartja azt, amit az életében jól és rosszul tett, s igyekszik valóságos mérleget vonni mindenről, legalább saját magának.

            Aztán egyetlen derűs mondattal még kiegészítette a hirtelen jött vallomást:

            - Csak azt ki tudtam volna hagyni, hogy vénségemre megbetegedtem: ha többet sétálók a kelleténél, ma már fáj a rúgó lábam.

            Mert, hogy még csaknem ötven évesen is igazolt focistaként bajnoki meccseken játszott az MTI csapatában. 98. éves korában halt meg 2010-ben. Pedig szerette volna megélni a 100 évet. Halála előtt gyermekei útján azt kérte: a neki szánt virágok, koszorúk árát adományozzák a Magyar Gyermek Labdarúgó Szövetségnek…

            Az MLSZ saját halottjaként temette el a Fiumei úton a szövetség történetének leghosszabb ideig regnáló elnökét s haláláig tiszteletbeli elnökét. A gyászszertartáson Barcs Sándort az MTI nevében a barát-kolléga Nagy Lajos búcsúztatta; és Lakatos Ernő – a mindmáig emlegetett „APO” - aki vezetőtársa majd utóda volt a Magyar Távirati Irodában a vezérigazgatói székben. Az „aranycsapat” nevében Buzánszky Jenő siratta el a ravatalnál.  Az UEFA részéről Michel Platini elnök, minden idők egyik legnagyobb futballsztárja, a FIFA  megbízásából pedig Joseph Sepp Blatter elnök nyilvánított részvétet.

A sporttörténelemnek mindenesetre könnyebb vele a dolga, mint a politika történészeinek[E1] .   

Ma úgy összegezem: Barcs Sándor ember próbált maradni egy történelmi korban, amely nagyon szűkre határok közé szorította őt is.  Azt tette, amit tehetett, ritkán jól láthatón, sokkal többször - „sub rosa”.  Így lett Barcs Sándor élete, pályája, sokfajta teljesítménye – ahogyan az a csöpp híján teljes évszázad, amit végigélt – tele olyan ellentmondásokkal, amelyeket (maga sem tagadta!) ki így, ki úgy, mindmáig okkal, joggal emleget fel.  De visszavonhatatlan tény: elnyerte a „hiteles magyar” hírét a politika, a hírügynökségek és a sport vezető nemzetközi köreiben – valahogyan úgy, mint az ugyancsak agyonvitatott bankár, Fekete János a pénz világában.  

Ritka teljesítmény volt ez a hidegháború évtizedeiben…

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek a része emlékezése Barcs Sándorra.)  http://rozsalatt.blog.hu/

Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később

Világifjúsági Találkozót tartanak most,  2017-ben – Szocsiban.  De 60 éve is volt egy VIT, történetesen Moszkvában....

Ez - a még élő részvevők közül -   rajtam kívül talán Kulcsár  Istvánnak is megmaradt az emlékezetében. Jelszó:  záróünnepség utáni zárópiálás  a moszkvai rádiós Sismonyin elvtárs vendégeiként és  Butyirszkaja ulica. Én az asztal alatt fejeztem be és István lakásán ébredtem fel, majd Kis Csabától úgy diktáltam le az MTI-nek  Berlinguernek  a külföldi szervezők nevében  elmondott beszédét, hogy képtelen voltam olvasni a TASZSZ slejfnijét (telex-jelentését). Emlékezetből diktáltam, amire emlékeztem. Képzelhetitek...

Berlinguer is  a tanúm rá! 

Az alábbi részlet "Sub Rosa avagy megíratlan megírandók" cím alatt megírt  kéziratként kezelt  és csak töredékesen  publikált visszaemlékezéseimből

Szégyen ide, szégyen oda Enrico BERLINGUER (1922–1984) egyik, történetesen moszkvai beszédét -  meghamisítottam. Ami önmagában is súlyos bűn, azért meg különösen, mert arról az olasz politikusról és ideológusról van szó, akiről  ma jól tudjuk: egyike volt azoknak, akik meghatározó személyiségei lettek a legújabb kor Európájának. Az „eurokommunizmus atyjaként” (függetlenül attól, ki, hogyan értékelte vagy értelmezi ma azt, amit ez a két szó kifejez) olyanokhoz mérhető, mint - a magam mércéje szerint -  Helmut Kohl, Willy Brandt, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, hogy csak néhány nevet emlegessek viharos korunk különböző irányzatokat képviselő „nehézsúlyú” államférfiai közül.  Amit ugyanis az általa 1972-től kezdve vezetett olasz kommunisták 1975-ben meghirdettek - vagyis mindössze három évvel azt követően, hogy ő vette át a főtitkári posztot -  ma már történelmileg bizonyíthatóan olyan folyamatokat indítottak el, amelyek nélkül például Mihail Gorbacsov aligha kerülhetett volna egy évtizeddel később a szovjet párt és állam élére. A folytatást meg ismerjük, s az is mindenkinek szíve joga, hogy a történteket maga értékelje. Így Berlinguer szerepét is a startvonal közelében...

            Az én történetem korábbról való, de - magam is csak fokozatosan jöttem rá - nem független a későbbiektől.

            Hogyan is esett, ami megesett? 1957-ben nyarán kaptam az MTI-től első külföldi megbízásomat: az akkor még csak rövid ideje állandó moszkvai tudósítóként dolgozó (lépésről-lépésre a magyar külpolitikai újságírók egyik fejedelme lett, sajnos azóta meghalt) Kis Csabának segíthettem a szovjet fővárosban megrendezett Világifjúsági Találkozón. A VIT végén pedig „a Sismonyin”, a moszkvai rádió magyar adásainak vezetője (2006-ban kellett megtudnom a moszkvai rádió akkori magyar nyelvű bemondójától, Kis Csaba feleségétől, akinek „holt merev” főnöke volt, hogy a férfi keresztnevét alig néhányan ismerték a beosztottjai közül) a Vörös-tér sarkán lévő Moszkva Szállóban vacsorát adott az eseményről tudósító magyar újságíróknak.

            Nem vagyok ivós: ez egyszerűen bejelentés, nem dicsekvés, s ehhez tartottam magam ezen az estén is. Illetve kitartottam, míg Sismonyin ki nem szúrta, hogy vodka helyett folyamatosan a híres orosz Narzan kristályvízzel koccintgattam. Ekkor felállt és bejelentette:

            - Ezért büntetés jár – közölte és megtöltött vodkával egy 2 decis poharat. Majd rám parancsolt:
 - Egyszerre leönteni!

            Megtettem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy becsúsztam az asztal alá. A következő pedig, hogy másnap reggel Kulcsár István, a Magyar Rádió állandó moszkvai krónikása (azt hiszem, az ő nevét is még mindig többen ismerik, mint nem Magyarországon) ébresztgetett a saját lakása kanapéján.

            - Csaba már adja haza az anyagát. Siess, mert rögtön te folytatod - mondta, s már lökdösött is át a szemben lévő lakásba, ami egyben az MTI irodája volt.  Odaát Kis - pontosan annak megfelelően, ahogyan erről előző nap megállapodtunk - a kezembe nyomott egy hosszú papírtekercset, amelynek cirill betűit kiolvasni is alig tudtam. Az eljutott az agyamig, hogy ez Berlinguernek a nemzetközi szervezők nevében a VIT záróünnepségén elmondott beszéde, de ennél több egy szó sem. Fogalmam sem volt az orosz szöveg tartalmáról, a súlyos másnaposságtól egyszerűen képtelen voltam elolvasni. Csaba viszont befejezte a maga részét, és szó nélkül a kezembe nyomta a telefont. Én meg csak annyit tudtam, hogy beszélnem kell, mert a vonal hazai végén ott ül egy gyorsírólány. Hát lélegzetet vettem, és „nyomtam a szöveget”: mármint azt, amiről én azt gondoltam, úgy emlékszem, hogy ezt mondhatta a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség képviseletében az olasz, aki - egyébként, hogy kerek legyen a labda - éveken át az éppen Budapesten székelő DIVSZ elnöke volt. (Alapítva 1947, székház Bp. Frangepán u 16.  - Wikiképia) (a szerk)

            Moszkvában nem szóltam senkinek, hogy azt diktáltam le, amire emlékezni reméltem az elhangzottakból. Hazaérkezésünk után pedig vártam, hogy lebukom.  De - ez is bizonyság rá, hogy csodák pedig vannak - nem történt semmi. Persze, hiszen itthon mindenki számára ez volt az egyetlen és hiteles szöveg, amit én hazatelefonáltan...

            Végül én tettem „vallomást”, magának Berlinguernek, 1960-ban. Koppenhágában magyar küldöttként részt vettem az UNESCO ifjúsági tagozatának éves ülésszakán, Berlinguer pedig az olasz delegáció kommunista tagja volt. S ami a legszebb: a szocialista országokból rajtam kívül csak jugoszlávok voltak jelen. Máig sincs fogalmam róla, miért, miért nem, de a magyar Külügyminisztérium elfelejtett konzultálni a „testvérekkel” a konferenciáról, és nem értesült róla, hogy különféle ENSZ határozatok miatt mi, a Varsói Szerzõdéshez tartozó országok éppen megsértődtünk, s ezt koppenhágai távolmaradással is kifejeztük volna. Így csak a dán parlament épületében, akkreditálásom után tudtam meg, hogy egyedül vagyok keletről, amire - nyilván jobb híján - a Bem-rakparton úgy reagáltak, hogy most már maradjak, de kerüljem a feltűnést. Tehát maradtam - és anélkül, hogy erről bárki előre konzultált volna velem, megkaptam a konferencia egyik főszerepét. Beválasztottak a tanácskozás alelnökei közé – nyilván nem véletlenül...
            Ilyen előzmények után futottam össze egy délután Berlinguerrel, uzsonnaidőben a turistáknak is kedvenc Christiansborg palota barokk kávézójában.
            - Üljünk le egy kávéra és szmőrbrődre (a híres dán édes szendvicsre) - invitált angolul.  Ez volt a tanácskozás fő nyelve, én is így elnökösködtem tíz perccel korábban. Egy dolog érdekelte:

            - Miért vagy egyedül odaátról?

            Elmondtam, hisz úgy gondoltam -   ahogy mondani szokás - hogy „egy kutya kölykei vagyunk”, minek tagadjam az előzményeket.
            - Tipikus. Az oroszok a slendriánságukkal mindenkit elrontanak. Észrevettem, hogy már a németek sem a régiek, ha pontosságról és precizitásról van szó. Az SZKP-tól persze nekünk sem szólt senki.
            Őszintesége bátorított fel, hogy emlegetni merjem a magam   1957-es „Berlinguer esetemet”. Úgy felkacagott, hogy a szomszédos asztaloktól is ránk figyeltek.
            - Most, hogy mondod, emlékszem, megkaptam a DIVSZ-tõl a budapesti sajtószemlét. Akkor azt hittem, politikai okokból maradtak ki egyes részek a beszédemből, még érteni is véltem, hogy miért..
Ez volt az a pillanat, amikor én vágtam magam hátra a széken. Mert megtudtam, mit nem jelentettem az MTI-nek...

Például azt, hogy békés úton, parlamentáris eszközökkel többet tehetünk a forradalmi célokért, mint magunk is reméltük; hogy Európában, sőt az egész világon végső soron mindenki kisebbség, hiszen egyetlen nemzet sincs, amely ne volna kisebb, mint a többiek együtt; s a felelős politikának mindig tartania kell magát ahhoz, ami az emberek többségének az akarata. S hozzátette: mindezeket éppen az 1956-os magyar október-november miatt tartotta elmondandónak a Leninről elnevezett stadionban.

            - Ezekre valahogy nem emlékeztem Sismonyin vodkájának hatására - mentegetőztem ott és akkor. S most teszem hozzá, mert már tudom: ilyenfajta mondatok kerültek másfél évtized múlva a Berlinguer nevéhez szorosan kötődő eurokommunizmus kulcsgondolatai közé. Akkor meg nem is ragadtak meg az agyamban. 

            Ez úton kérek elnézést Berlinguertől, minden érdekelttől - és a történelemtől.

V. Putyin megnyitja a Találkozót!

 Amerigo Tot (1909-1984) a magam mércéje szerint azért Tóth Imre is, mert így írta alá azt a levelét, amelyet röviddel a halála előtt kaptam tőle, s egyedülálló ritkaságként maradt meg személyes kincseim között. Ha így írta, biztosan azért tette, mert magyar művésznek érezte magát, amikor az MTI egyik vezetőjeként tett római látogatásom előtt fotografálási céllal összeállított számomra egy listát, „Magyar nyomok Rómában” címmel. Ismétlem, magyar szobrásznak tekintem, - úgy hiszem a legnagyobbnak a huszadik századiak közül -, nem pedig magyar származásúnak, ahogyan mások oly szívesen emlegetik őt és önmagukat, ami másfajta kötődés az otthonhoz a világban, (nemcsak) Tamási Áron szemüvegén át („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”). Pedig 1937-ben lett az olasz művészeti élet egyik legmarkánsabb tartóoszlopa, s   élete végéig nem szakadt el Rómától. Így méltán került be a világ immár klasszikusnak számító képzőművészeinek névsorárába Amerigo TOT néven, bár a kozmopolitáknak fáradozniuk kell valamennyit, ha egyáltalán rá akarnak jönni, hogy ez az „Amerikai“ keresztnevet viselő „Tót” vezetéknevű olasz -  bizony ízig-vérig  Fejér megyei magyar,  aki a szép nevű Fehércsurgón született.

            Nekem az élet kis fintorocskája, hogy az előbb emlegetett, tőle kapott listán ott szerepel az 1760-ban alapított Caffe Greco is (pontosan az emblematikus „Spanyol-lépcső” lábával szemben nyíló kis utcácska elején áll), amely ma is az „Örök város” legpatinásabb kávézója (legutóbb 2006 szeptemberéből  tanúsíthattam), amelyik a nevét  egy XVI. századi külfölditől, egy másik kor “Amerigo Tot”-jától kapta. A krétai származású halhatatlan festő, El Greco a névadó (eredetileg a Domenikosz nevet viselte, de ki emlékezik erre, hiszen naggyá „A görögként” vált a világ számára), akit talán épp úgy olvasztott magába akkor Róma, mint utóbb a magyar szobrászt. Ő, mint sajátos művészettörténeti lábjegyzet keveredett bele az emlékeimbe: “Ez volt Liszt Ferenc kávézója is, mert a közelben lakott a lánya”.

A Hotel Imperial, a Via Veneto elején két okból is felkiáltójelet kapott Tóth alias Tottól: főként persze, mert itt lakott 1911-ben Ady Endre, s ezt most is emléktábla hirdeti (igaz, a harmadik évezredben már csak a főrecepciós tudott róla, az ifjabb akkor ébredt rá, amikor főnöke parancsára megmutatta „az ajtó mellett, jobbra felül” a táblát feleségemnek és nekem, de ezek után talán ő is megtudakolta, kiről árulkodik a felirat). A másik ok sem mellékes, a szomjas magyar vándornak semmiképp: „A szomszéd bárban adják a legjobb jéghideg vizet a kávé mellé.” A Tóth-Tot-listát nem idézhetem a végtelenségig, de kiderül belőle, hogy van Rómában emlékhelye Hunyadi Jánosnak épp úgy, mint az egykor pápaságra áhítozó Bakócz Tamásnak, vagy Rákóczinak és Széchenyi Istvánnak; Zrínyi-villa is bujkál az elpusztíthatatlan házak között, s joggal lehetünk büszkék Garibaldi magyar tábornokának, Türr Istvánnak a valakik által a harmadik évezredben is gondozott szobrára, úton a Vatikán felé. Ott meg, a Szent Péter-tér alatt a Bazilikában, 1980 óta, a magyar kápolna oltár mögötti zárófalat Amerigo Tot magyar történelmi jeleneteket felidéző varázslatos domborműve díszíti. Saját listáján önmagát nem említi, csak annyit írt erről: „Magyarok Nagyasszonya-kápolna. Varga Imre szobrai csodálatosak”. Csak remélem: a lista segítségével készült képek legalább egy része túlélte az MTI fotó archívumában az utóbbi évtizedeket.

            A ma a menekültek táborozásáról is ismert Termini pályaudvarhoz írt megjegyzése pedig: „Itt még a taxis is ért magyarul”. És - ezt már én teszem hozzá - minden buszvezető tudja, hogy a főbejárat feletti fém dombormű alkotója Amerigo Tot. Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet. De itt döbbentem rá: ha van olyan képzőművészeti alkotás, amely csak eredetiben és a maga helyén csodálható, akkor rátaláltam. Csak a térről magáról és kizárólag olyan távolból élvezhető igazán, ahol az egész művet egyszerre tudja átfogni az emberi szem. Minden más - fénykép, rajz, bármi egyéb a Termini homlokzatáról - eleve torzó. Így akarta az alkotó? Talán, de    ez nem csak a művész, a művészet egyik megfejthetetlen titka is.

            És Tóth Imre alias Amerigo Tot halhatatlanságáé -  a magyaré, akinek már biztosan ott a helye a világ örök nagyjai között...

 Mi a zsenialitása? Nem vállalom rá a feleletet.. ( Nemes Péter bevezetőjével és Bereczky Lóránt tanulmányával)

A legismertebb, a legnagyobb

A mag apoteózisa

Amerigo Tot alkotásai

Őfelsége, a Kilowatt (1969)

Eredeti helyén ------- és ma 



Múzeum Budapesten

Elődök sorát követően, lányom, unokáim jóvoltából berobbant az életünkbe egy aprócska kutya.  Ahogyan illik, napok alatt szeretetre késztette a család apraját, nagyját. Amikor éppen nem alszik örökmozgó, kávé-fehér keverék a színe, olyan a fajtája, hogy soha sem lesz belőle óriás.

„Típusára” nézve havannai pincs(i) vagy ha jobban tetszik:Bichon havanese, Havanese, Bichon Havanais, Havana Silk Dog. Tehát kubai eredetű. S éppen, mert latin-amerikai az eredete – a hivatalos iratokon szereplő néven, Domoszlói Vadász Szimba mellett – hamisítatlan kubai nevet keresett számára a gazdanép. De: nehogy már kölyökebként politikai konfliktusokba keveredjen, a Fidel nem kívánatosnak mondatott, hát lett belőle – mindnyájunk Pablo-ja. Feleségem személyes felfedezéseként pedig egyben a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda névrokona, akinek -  Somlyó György fordításában – „Szonáta néhány fenyővel” címmel verse is született a tengert szerető kutyáról:

„Nincs is jobb mint reggeli nyolckor

a tajtékok közé merülni

egy kutya szaglássza a tengert

nincs túl nagy bizalma a vízhez

miközben a habok zuhognak…”

 Mivel, hogy Pablo – első heteiben szárszói lakosként -  rajong a vízért: csak éppen neki, hisz mégis csak magyar eb, a Balaton a Riviéra. S   úszik azóta is szárazon és vízen a vidámságban, ismerkedik a számára csupa meglepetés, öröm, derű világgal. Ahogyan ezt tették összes családunkba keveredett elődei is, - amikor tehették…

Mert nálunk a történelemről szóló igazság az: nem könnyű a mi famíliánkban kutyának lenni.

Az első kutyám, gyönyörű magyar vizslához illően az előkelő Royal nevet viselte. A kertben lakott, hivatalos rangja szerint a házat őrizte Zuglóban, abban az időben, amikor Eckhardt Tibor „ébredő” és „fajvédő” magyarból irányt változtatott, s 1932-ben - az első számú pártalapító, Gaál Gaszton hirtelen halálát követően - a maga módján akkor többé-kevésbé baloldalinak számító Független Kisgazdapárt elnöke lett. Ebben a minőségében vendégeskedett többször is nálunk, újságíró édesapámnál, s ebből támadt az a váratlan baj, hogy a derék politikus „beleszerelmesedett” a kutyámba, ami meglepően lángoló viszonzásra talált az ebnél. De az igazi meglepetést az okozta, hogy amikor Eckhardt - mint aki akkor már közismerten az angolszász irányzatot támogatta a németekkel szemben, - 1940-ben (5 éves sem voltam), elhagyta Magyarországot. A még semleges Amerikába távozott, Horthy és Teleki Pál egyetértésével, az utolsó előtti lehetséges pillanatban, s arra kérte apámat, adja neki Royalt, hogy magával vihesse „honvágy elleni gyógyszerként”. Megkapta a kutyát - és az egy Lady nevű hölggyel közösen dinasztiát alapított az Óperencián túl.

A második számú kutyát 1943-ban kaptam, fekete spániel volt, Tutyi névre hallgatott - és mindössze nem egészen két évig. 1944-45-ben kitanulta, hogyan viselkedjék bombázáskor, Budapest ostroma alatt kilövéskor és belövéskor, sőt akkor is, amikor németek katonák a szemben lévő házból egy álló éjszakán át lőtték a házunkban a szovjeteket (és a pincében minket). A békét azonban „elhibázta”. Korgó gyomorral megismerkedett egy hentessel az Amerikai út elején, túl a Thököly úton lévő síneken, s oda járt naponta oda-vissza enni. Csak éppen azt nem tudta, hogyan kellett volna körülnézni, amikor visszatértek a fegyvermentes idők. Az első napon elütötte az újra közlekedő villamos...

A következő ebtörténet derűsebbre sikerült. Bundi amolyan komondor-kuvasz keverék volt, s keresztapámékkal Jugoszláviából érkezett hozzánk, amikor a történelem már túllépett Tito „láncos kutya” korszakán. Rokonságunk hazaköltözésében 1960-ban váratlan szerep jutott a horgosi jugoszláv határőrök szabályokat is áthágó állatszeretetének.

A határállomáson ugyanis kiderült, hogy a Lukács házaspár és autójuk papírjai rendben voltak, arra azonban nem gondoltak, hogy Bundi sem hagyhatja el Jugoszláviát megfelelő iratok nélkül. Kibogozhatatlannak látszott a dolog - a család kutya nélkül nem volt hajlandó tovább hajtani -, amikor a parancsnokló tiszt nagyhírtelen „megvilágosodott”, és átvágta a csomót.

- Ha elindulnak, a kutya maguk után fut, ugye? - kérdezte váratlanul. János nagybátyám pillanatok alatt vette a lapot.

- Persze, jön majd mellettünk, szólni sem kell neki - felelte.

- Akkor tehetetlenek vagyunk vele szemben, nosza. Dovidzsényja, a viszontlátásra - intett a határőr.

Mi meg a határ innenső, röszkei oldalán csak azt láttuk, hogy Bundit kitessékelték a kocsiból, az autó nekilódult, a meglepett kutya pedig - mit tehetett volna mást - rohant mellettük Magyarországra - illegálisan...

Következő családi kutyánk hozzánk költözésébe is alaposan belejátszotta politika. Az MTI tudósítójaként az akkor két részre szakított Berlinben dolgoztam, amikor 1976-ban vacsorán vendégeskedett nálunk Kurt Blecha NDK tájékoztatási államtitkár, egyébként közismert „kutyaőrült“, aki többek között arról volt nevezetes, hogy tökéletes vadászebnek képezett ki egy német juhászkutyát, amit ép ésszel elképzelhetetlennek tartottak.
Kati lányom éppen ez időtájt lázongott  kutyáért (ahogyan most megismétlődött, Pablo-t kiimádkozva magának és kisebbik lányának): meg is kapta Blehától Peggyt, s mert ajándék volt a csöpp fekete „pudli”, a család „Staatspuddle”-nak (állami pudli) minősítette a hivatalosan fajtiszta – NDK-s létére Peggy von Czernowitz néven bejegyzett - csöppnyi törpeuszkárt.

Peggy jóval több, mint egy évtizeden át tartozott hozzánk. Akkorra volt a pici kutya „hatalma”, hogy egyszer, Berlinből hazafelé jövet, neki köszönhetően léptük át útlevél-ellenőrzés nélkül az NDK-csehszlovák határt. A német oldalon, Zinnwaldnál, ahogyan kell, beálltunk a kilépős személyautók sávjában és vártuk a határőrt. Mellettünk egy nagy teherautó állt, amely körül nyüzsögtek a határőrök és vámosok. Hölgy uszkárkánk viszont - akkor már több kutyagyermek tiszteletreméltó anyja - azt is észrevette, hogy a csapathoz egy, mint utóbb nyilvánvalóvá vált, hímnemű farkaskutya is tartozott. Peggy rávakkantott, az meg, meghallotta, hagyott hát csapot-papot, munkát, s jött inkább ismerkedni: gazdája, egy vámőr elképesztő bosszúságára. Az a kutyája után rohant, elkapta a nyakörvét, s visszarángatta a teherkocsihoz. Nekünk meg azt sziszegte be az ablakon:

- Nem látják, hogy kábítószert talált a kutyám? Tűnjenek el innen, de azonnal!

S hivatalos kiléptetés helyet egyetlen türelmetlen intéssel átzavart minket Csehszlovákiába. Gondolom, azóta sem érdekli, rendben volt-e például a kutyánk oltási igazolványa. A mi útleveleinkről nem is beszélve...

Peggynk – szomorúan véletlen egybeesés - éppen 1989. június 16-án távozott az élők sorából. Üres utakon vittük az állatkórházba, ahol elaltatták, Nagy Imre és társai újra temetése idején.

Peggy óta mostanáig nem volt kutyánk: családtagot nehéz lehet pótolni, akkor sem, ha az négy lábon jár...

-          .    -

1. ráadás.

1968 nyarán egy gyönyörűséges, nagy testű, hófehér komondor érkezett a belgrádi magyar nagykövetségre. Akkor az MTI jugoszláviai tudósítójaként éppen beálltam az autómmal a követség udvarára, amikor levezették a házból a kutyát.

- Kié? - kérdeztem a követi kocsit éppen tisztogató Dohány Józsefet, a nagykövet sofőrjét.

- Otthonról küldték, Titoé lesz - felelte. Rám szakadt a szemembe könnyeket termő nevetés.

- Hívd azonnal Marjait! De gyorsan - mondtam. A kemény, de csupa ész diplomata-politikus, Marjai József levágtatott. Tudta, épeszű „mezei” tudósító nem meri leszalajtani ok nélkül a nagykövetet az emeletről. Csak rámutattam arra, ami összekapcsolta a kutyát a kísérőjével. Egy lánc volt.

- Megjött Pestről a láncos komondor...

Tito persze már ékes bőrövvel kapta meg - Kádár János ajándékát.

2. ráadás.

Nagymamámnak egy Mimi nevű, őzike lábú kis fekete rattlerje volt, és ha felhangzott a rádióban (akkor még nem volt tv) a Bohémélet Mimi áriája, rohant a készülékhez. Újra és újra azt hitte, őt hívják...

Kína sokezer éves ismert történetéből nekem olyan esztendők jutottak, amelyekben porcelánok gyűjtögetése helyett - keserű újságírói köteleségként -   főként arról kellett beszámolnom naponta Pekingből Budapestre, hogyan rombolják a világ egyik legősibb kultúrájának kincseit

E tragédia csupán picinyke töredéke volt, hogy ifjú bandák e mozgalom hűséges katonáiként törték-zúzták azt is, amit a pekingi porcelánüzletekben és gyűjteményekben találtak. Nem is állt sokáig módomban -  csak egy rövidke esztendőn át, 1965 nyarától - Buddha szobrokat és híresen áttetsző, vékony tojáshéj porceláncsészéket, tányérokat vásárolnom abban a Pekingben. Akkor viszont merő takarékosság volt az életünk. Azzal utaztam ugyanis a Távol-Keletre, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója megjósolta, ami később bekövetkezett:

            - Arra készülj, hogy bármelyik órában akkorát rúghatnak rajtad, hogy hazáig repülsz, bármit írsz is. Mert ilyen a magyar-kínai viszony.

             Sőt - kiderült - „még ilyenebb” volt. Ideológusok úgy fogalmazták meg, hogy „immár több az, ami elválaszt, mint ami összeköt bennünket”, mármint a kínai vezetést és Moszkvát, tehát az akkori olvasatban természetesen Pekinget és Budapestet is.  A gyakorlatban, odaérkezésem után ez azonnal félreérthetetlenül testet öltött. Amikor a külügyminisztériumban -  az akkreditálásomnak megfelelően, s ahogyan az korábban is működött -  úgy jelentkeztem be, mint a Magyar Távirati Iroda és a Népszabadság közös új tudósítója, a sajtóosztály diplomata tisztviselője széles mosollyal így válaszolt:

            - Üdvözlöm Pekingben az MTI tudósítóját.

         És ne hogy elszólásnak véljem a megfogalmazást, hamarosan meg is kaptam az állami hírügynökség újságírójának kiállított tudósítói igazolványt.  Néhány héttel később pedig a hivatalos tudósítói jegyzékben is ugyanez a titulus szerepelt, igaz soha, senki nem kifogásolta, hogy a névjegyemen olvasható volt a Népszabadság neve is.

            Bizonyított tény, hogy Kína az emberiség egyik legősibb civilizációja. A Sárga-folyó évenkénti áradásai során lerakott termékeny hordalékon már 8 ezer éve kialakult a földművelő életmód. A mondabeli első kínai császár Huang-ti Kr. e. 2100-ban alapította meg az első kínai államot a mai Peking környékén.  Lao Ce a nagy kínai filozófus pedig több, mint két és fel ezer éve írta le örök időkre szánt gondolkodási, magatartási útmutatásként népének és vezetőinek, hogy „a nagy nép olyan, mint a nagy ember. Ha hibát követ el, felismeri. Ha felismerte, beismeri. Ha beismerte, kijavítja. És aki rámutat a hibáira, azt a legjóságosabb tanárának tekinti.”

            Mondhatjuk akár: Kína története ennek máig létező bizonysága.  S ennek szerves része - ide illő szimbólummal élve -, hogy Kína XX. századának három kiemelkedően legtöbbet „hibázó, felismerő, kijavító” főszereplőit, legmesszebb látszó, „legmagasabb „hegycsúcsait” úgy hívták: Mao Ce-tung, Csou En-laj és Teng Hsziao-ping. Ez a valóság  olyan kitörölhetetlen ténye, ami - tetszik, nem tetszik - független attól, ki, hogyan ítéli meg e három ember tevékenységének egészét és részleteit,   a létező Kínát.

            Nekem mindhárman alaposan belejátszottak a személyes életembe, s most nem csak a nagypolitikáról beszélek.

Mao Ce-tung, a század kínai sorsfordulóinak vitathatatlanul alkotó vezére volt, s így öregen is megalapozott hivatkozási alapnak tekintette az addigi életét a mindenbe való döntés jogára. Az, hogy 73 éves, megroggyant állapotában, egy gyűlésen, a Mennyei Béke Kapujának (Tienanmen) terén teleobjektívval róla készült, nem éppen előnyösnek sikeredett fotóm bejárta a világsajtót, rosszallásra késztette a kulturális forradalom női   főszereplőjét: Mao színésznőnek indult, majd a politikai vezérkarba befurakodott hatalom sóvár feleségét, Csiang Csing-et.

Teng Hsziao-ping a felfordulások fő áldozatai közé tartozott, de végül mindent és mindenkit túlélt, s az ország legbefolyásosabb vezetőjeként ő vetett véget a zűrzavarnak, s hozta rendbe, amennyire tudta Kínát, majd indította el azon az úton, amelyen ma immár vitathatatlan világhatalomként jár.

            Rám ebből személy szerint annyi szakadt, hogy a pekingi stadionban lebonyolított megszégyenítésének és kínzásának részleteit jegyeztem le egy tacepaóról (nagybetűs plakát, amely a zavaros idők egyik alapvető tájékoztatási eszköze volt; csak néhány éve tudatosodott bennem, hogy a magyar elnevezést én vezettem be a nyelvünkbe). Ezért elkapott egy csapatnyi ifjonc, akik parancsolóiktól a hunvejpin (vörös gárdista) nevet kapták. S -  mert szerencse is kell az ember életében -   Csou En-laj ezt, pontosabban három külföldi letartóztatását látta meg hivatala, az Államtanács ablakából. A miniszterelnök - aki élete utolsó órájáig, így ebben a korszakban is nem titkoltan vállalta a mindenkori mentsd, ami menthető szerepét - leküldte tájékozódni az egyik emberét, aki jelentett, Csou pedig élt, a suhancok által is megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Parancsba adta, s ezt fülünk hallatára mondatta el a megbízottjával fogva tartóinknak, hogy engedjék szabadon a külföldieket. Azok pedig elengedtek minket: a moszkvai Izvesztyija, a belgrádi Tanjug hírügynökség és a budapesti MTI újságíróit.

            Ez a tudósítói hármas ugyanis rendszeresen együtt „tacepaózott” - azaz gyűjtötte a „nagybetűs plakátokról” a forradalmi híreket -  a városban. Jurij Koszjukov, az orosz, sinológus volt, vagyis tudott kínaiul. Mihail Saranovics montenegróinak született, így „hivatalból” 192 centi magasra nőtt, s messze körbelátott a körülöttünk nyüzsgő, többnyire kis termetű kínaiak felett: ha veszélyt jelzett, igyekeztünk eltűnni az autómmal. Az én kocsim ugyanis Volkswagen volt, s ez az „imperialista” járgány ott és akkor kisebb veszélyforrást jelentett, mint Jurij „revizionista”, sőt „szociálimperialista” Volgája. A “Ko-Sa-Ko klán” (magunkat hívtuk így) azzal a módszerrel gyűjtötte az információkat, hogy az orosz fiú olvasta és fordította nekem kínairól angolra és oroszra a szöveget, jugoszláv barátunk őrködött, majd az autóban én elmondtam, s mindhárman lejegyeztük az infókat. Dolgoztak így együtt más nemzetközi tudósító csoportok is, a legjobban a japánokat irigyeltük, mert ferde szemük és sárga bőrük jóvoltából nem volt messziről rájuk írva, hogy hová valók.  Amit gyűjtöttünk, összedobtuk, így tájékozódott a világ Kína belső háborújáról.  A kínai külügyminisztérium szorgos sajtósai pedig striguláztak. Én meg a tokiói NHK rádión keresztül tudtam meg naponta, hány óra alatt járták végig az MTI hírgyárának gépsorait a tudósításaim - és miért kaptam rossz pontokat Pekingben.   

            Saranovics ezúttal -  egyetlen alkalommal - nem vette észre időben, kik vettek körül minket...

            Másodízben - 1967 januárjában - Csou szerepe csak közvetett volt, de eredményes. Ezúttal a pekingi főpályaudvaron történt.

            Mongólia is tudósítói birodalmam része volt, ezért Ulan Batorban jártam, onnan érkeztem vissza szinte teljesen üres vonaton. A kínai-mongol viszony történetének mélypontján járt, s ezt hitelesen tükrözte a két főváros között utazók száma is. Odafelé akár különvonaton is érezhettem magamat, annyira kevesen voltunk: az étkezőkocsi konyháján csak nekem főztek. 

            Ulan Batorban - közösen Gosztonyi Jánossal, a Népszabadság akkori főszerkesztőjével -  többek között interjút készítettünk Jumzsagin Cedenballal, az első számú mongol vezetővel, amiben vastagon szerepelt Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Mire visszaértem Pekingbe, a nyilatkozat már megjelent itthon, a világsajtó is emlegette. Bár ezt aligha tudhatták, a magukat éppen „vörös lázadóknak” nevező, Csiang Csing parancsait végrehajtó    tizenéves randalírozók, előbb forradalmi sztrájk címén órákig feltartották a nemzetközi szerelvényt Peking „Kelenföldjén”, majd a főpályaudvaron, egyetlen érkező külföldiként engem tartóztattak le, talán biztos, ami biztos alapon. Gorombák éppen nem voltak, de amikor leszálltam, azonnal körbe fogtak, és minden további magyarázkodás nélkül végig kísértek az első vágány mellett, s betuszkoltak egy szépen berendezett terembe. Ott jutottam szóhoz: angolul tiltakoztam mert már megtanultam, hogy amint a kapitalista autó is előnyösebb a szovjetnél, úgy az angol is kevésbé rossz kategóriába tartozik, mint az orosz. Valaki biztosan megértett, mert miután nagy határozottsággal azt követeltem, hogy azonnal lépjenek érintkezésbe Csou En-lajjal, mondván, ő legutóbb is szabadlábra helyeztetett, meglepő gyorsasággal és szó nélkül valamennyien visszavonultak. Csak éppen rám zárták az ajtót: azt viszont észrevettem, hogy a kulcsot benne hagyták a zárban - kívülről. 

            Amikor egyedül maradtam, jobban körülnéztem. Tetszettek a kényelmes fotelek, de főként az íróasztalon sorakozó telefonok. Nagy bátran elkezdtem köztük válogatni.  S amikor úgy találtam, hogy az egyiknek a búgó hangja az általam is ismert városi vonal, villámgyorsan letárcsáztam a saját számunkat. Kiment a csöngés, és a vonal túlsó végén a feleségem hangját hallottam.

            - Szervusz, - mondtam -, de ne kérdezz semmit, csak azonnal intézkedj!

            Hadarva elmondtam, mi történt, hol találhat rám a pályaudvaron, és hogy az ajtón kívül ott a kulcs. Ha tehát elég gyors, lehet remény a szabadulásomra.

            Eta asszony húsz perccel később tűnt fel a várócsarnokban.  Óvatosan nézelődött, hiszen így is épp elég nagy feltűnést keltett egyértelműen európai vonásaival és öltözékével, karján kétéves, szőke Laci fiúnkkal, és ráadásként kerek pocakkal: áldott állapotának hetedik hónapjában járt   második gyerekünkkel.  Megkocogtattam az ajtó üvegét, halkan, mert persze én is tartottam a vágány mellett fel-le járkáló helyiektől. Ők ugyan - szerencsére - a meghirdetett forradalmi közlekedési sztrájk miatt viszonylag kevesen voltak, de a kínaiakból soha sem tud egy helyen olyan kevés tartózkodni, hogy ne lássék tömegnek. De a kutya sem törődött velünk. Az asszony elfordította a kulcsot, én kiballagtam, majd tüntető lassúsággal kiosontunk az épületből. A pályaudvar előtt a követség egyik kocsijába szálltunk: Hun bácsi, a kínai sofőr elnézést kért mindkettőnktől, hogy nem merte bekísérni a pályaudvarra a feleségemet. Tudtam, azzal is kockázatot vállalt, hogy eljött a pályaudvarra és ott megvárt minket. Õ közölte az általam elmondottak alapján: a főpályaudvar kormányvárójában ültem őrizetlen őrizetesként.

            Az esetről kínai részről a továbbiakban nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal interjú miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le Ezért itthonról – a követségen keresztül -  Barcs Sándor utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Pekingből a lehető leggyorsabban.  Ami nem ment könnyen: két követség orvosa is csak   egy fel-, leszállásos repülést engedélyezett a feleségemnek, az akkor már nyolcadik hónapos terhessége miatt. Két választási lehetőségünk maradt: Irkutszk, a Bajkál-tó partján és Phenjan. Mit csináltunk volna hetekig, talán több hónapig Szibériában, télen? Maradt tehát Észak-Korea. Megint szerencse a bajban: Phenjanban is akkreditálva voltam, de ami ennél fontosabb, ez volt az a néhány hónap, amikor a kulturális forradalmi maoistáknak Kim Ir Szen koreai vezér sem volt elég forradalmár. Így nem zavart bele a phenjani nagypolitikába a Pekingből kiutált magyar hírlapíró. Mellékesen: üresen állt egy kis lakás is az immár új, a koreai háború után épült ottani magyar nagykövetségen, ahol várhattuk a babát...

            1967 februárjában úgy indultam útnak, hogy mindenki számára azt hirdettük: elkísérem Phenjanba a kisfiúnkat, meg a szülni készülő asszonyt, s Juhász Ottó kultúrattasé feleségét, két gyerekével, aztán visszarepülök Kínába. Mivel bármi megtörténhetett: úgy csomagoltunk, hogy engem esetleg nem engednek ki az országból a kínai határőrök.

            Engedtek. Később derült ki: utolsóként a „pettyes” tudósítók közül. A következő, a brit Reuter tudósítója évekig háziőrizetben ült Pekingben, az utána bűnösnek ítélt japánokat pedig már börtönbe csukták. De gyűlölettüntetést azért szerveztek távozásomkor az erre szakosodott illetékesek a   pekingi repülőtér váróterme körül, majd ugyanennek a csoportnak a tagjai kiabálva, öklüket rázva kísértek minket az északkoreai repülőgépig.          

            Vagyis - igaz, „mikro kivitelben” - ugyanolyan „megtiszteltetésben” részesültem, mint korábban a Kínában dolgozó szovjet diplomaták, külkereskedők és újságírók feleségei és gyerekei: őket ugyanis több ezer odarendelt „kulturális forradalmár” búcsúztatta fenyegető hullámzással, irdatlan hangzavarral. A pekingi külföldiek többszázas kollektívája - világrendszerhez tartozástól és beosztástól függetlenül – ott és akkor sorfallal védte a testi bántódástól a Moszkvába menő repülőgéphez igyekvőket. Az én jobbkezemet Bakos Tibor, követségünk magyar sofőrje markolta (azóta is barátom, annak ellenére, hogy mindmáig nem bocsátom meg neki: soha életemben nem mosatta senki annyit az autómat, mint ő, mondván „olyan rendszámú autó, amiről a kínaiak tudják, hogy magyar, nem járhat koszosan a pekingi utcán”). A balomra pedig véletlenül Payee úr, a francia nagykövet jutott. S a nagy tömegnyomás hatására éppen nálunk átszakadt a sor, nem tudtam tartani   a francia fődiplomatát, aki bizony fenékre esett. Hogy miért írom ezt le? Mert utólag kiderült, ezzel „ diplomáciai történelmet” formáltam, a kínai-francia viszonyban mindenképp: az excellenciás nagykövet ugyanis de Gaulle elnök személyes barátja is volt, aki eddig védte a tábornoknál Maot és kulturálisnak nevezett forradalmát. A vele történtek alapján azonban - ilyen az élet, a politika -  gyökeresen megváltozott a véleménye, s ettől az órától váltak egyszeriben és bizonyíthatóan hűvössé hosszú időre Párizs és Peking kapcsolatai. Most már bevallhatom, mi volt a részem benne...    

            Nekünk csak néhány tucat tüntető jutott, igaz, a nagyon hangos és igen harcos fajtából.  De végül csak elgördültünk baj nélkül a betonon a repülőtér épülete elől, s utolsó képünk Pekingről - örökké sajnálom -  a tüntetők ökölrázása maradt. Amikor aztán a gép egy idő múlva elszállt egy folyó felett, odajött hozzám a kapitány és oroszul azt mondta:

            - Megnyugodhatnak. Amit lát, az a Jalu folyó, a határ. Ez itt már a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a nagy vezér, Kim Ir Szen országa.

            Ma sem tagadom: addig a pillanatig soha sem gondoltam volna, attól érzem egyszer magam biztonságban, hogy a Jalu folyó észak-koreai oldalán készül landolni a családommal a KNDK egy repülőgépe. Aznap délután pedig a pekingi külügyminisztériumban hivatalosan közölték sajtóattasénkkal: megvonták a tudósítói működési engedélyemet és nemkívánatos személynek nyilvánítottak a Kínai Népköztársaságban...

            Fél évszázad telte el azóta: a távolkeleti világ hosszú történelméhez képest csupán alig negyedóra, a Jalu mindkét oldalán…

Ma a folyótól délre, Kim Ir Szen unokájának országa az, amelyik nem is titkoltan rakétákkal, hidrogénbombákkal, a világ negyedik legnagyobb hadseregével fenyeget, és azt üzeni Phenjanból nyilván nem csak a megnevezett címzettnek, hogy „képes hamuvá változtatni a Japán-szigeteket”.  Ritka helyzet teremtődött: az ENSZ Biztonsági Tanácsa Kína, Oroszország és az USA együttes szavazataival hozott határozatokkal reméli elkerülni a felelőtlen pusztítást. Kína pedig eközben úton van, hogy gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt megelőzze az Egyesült Államokat is. Más szavakkal, így hirdeti és gyakorolja is, a 21. század óriás ázsiai sárkányként tör a világelsőségre – ahogyan valamikor Amerika tette.  Reménykedjünk, hogy - jó sárkányként. Hiszen a kínai mitológiában a sárkányok ősidők óta általában jók, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumai….

            A személyes érintettség okán oly emlékezetes számomra 2009-ben, a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 60. évfordulója.  A jubileum alkalmából tartott budapesti rendezvényen a fentebb már emlegetett Juhász Ottó -  ma neves sinológus, egyetemi tanár -  váratlanul felszólított: közös pekingi korszakunk „tettestársaként” mondjak én is köszöntőt.

            Megtettem. A kulturális forradalom kitörésének idejére emlékeztem, mint akire az MTI tudósítói közül „ez a kemény korszak jutott.” Elmondtam: „Örülünk, hogy utólag megtudtuk, nem véletlenül, éppen

Mao Ce-tung és Csou En- laj 1967-ben

Csou En-laj „suba alatti” utasítására megmenekült a vörös gárdistáktól a fantasztikus festő, Csi Paj-si (1860-1957) sírja, a Ming-sírokkal együtt, amiket együtt féltettünk és látogattunk meg ott és akkor, azóta nagykövetként nyugalomba vonult, s most itt elnöklő kulturális diplomata barátommal.” S így fejeztem be: „Egymás mellett ülünk most itt a feleségemmel. Lányunk, aki négy gyereket szült, két fiút és két lányt, Pekingben fogant. Ők együtt a mi családi részünk Kína történelmében.”