Kállai Gyula (1910-1996) morcos kis emberként került be életem emlékezetes figurái közé, és így is marad meg most már halálomig az emlékeimben. Keveset érintkeztünk akkor is, amikor miniszterelnök volt (1965-67), s akkor különösen szigorúan a szakma keretei között: õ mindig politikusként, én újságíróként itthon és külföldön egyaránt. Pedig a magyar módi ősi szabályai szerint szegről-végre rokonságba is keveredtünk akkor, a Rákosi-rendszerben letöltött börtönévei után (többször ült persze Horthy idejében is, ahogyan ez nálunk már szokásban volt az áldásos huszadik században). Most bonyolult kapcsolat következik, de valós: édesapám bátyja feleségének keresztlányával kötötte meg második házasságát. Az én családom a nejt csak „Nagyasszonyként” emlegette, vélt vagy valódi rangja okán, sajnos nem ok nélkül. De ezt a rokonságfélét még csak nem is említettük egymásnak soha, s úgy magázódtunk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz a pillanatnyi hivatalos témán kívül.

Egyetlen kivétellel.

1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztője lettem, ahogyan illik, tisztelgő látogatásra jelentkeztem be nála a Belgrád rakparton, a Hazafias Népfront központjában, mivel - akkor gyakorlatilag ugyan már teljes politikai visszavonultságban (már említettem, 1975-től már nem volt tagja a Politikai Bizottságnak) - még mindig, ahogyan a rendszerváltozásig, õ volt a mozgalom elnöke, s így akkor igencsak népszerű hetilapom névleges politikai gazdája. Ezt a tisztet „a hagyományosság jogán” töltötte be, mert, ha volt ilyen - és volt - az MSZMP-ben õ töltötte be a mindenkori népfrontos szerepét - joggal. Már 1939-ben szerepelt letartóztatásának indokai között, hogy „szimpatizált a nemzetközi népfrontos eszmékkel”, s tény, ezt érzékeltette cikkeiben és más nyilvános fórumokon is: elég, ha példaként a Történelmi Emlékbizottságot említem. Ettől kezdve pedig mindenütt ott volt a háború elsõ pillanatától kezdve 5 évtizeden át, ahol a népfront szó felbukkanhatott.

Ezért tartották a szociáldemokraták kommunistának már 1941-ben is - ami igaz volt, ezt fél Budapest tudta, még én is, gyerekként. (Számomra két kommunista létezett abban az időben: Buzik Pali bácsi, a festő szakmunkás, aki házunk szuterénjában lakott, s mert az első világháború után a Vági-féle - egy időre legális -, kommunistának tekintett párt tagja volt, rendszeresen elvitte a rendőrség ezért-amazért, egyébként 1945 után is; meg a mindenki által “Gyufának” nevezett Kállai Gyula, akit a Népszava újságírójaként, vagyis apám kollégájaként ismertem meg). Ugyanezért a kommunisták minden kényes pillanatban szociáldemokratát láttak benne, ami a legfélreérthetetlenebbül akkor derült ki, amikor 1951-ben lecsukták. Révai József mellett nem ok nélkül érezte magát “másodhegedűsnek” az akkori kultúrpolitikában, ahogyan ugyanez volt a helyzete Aczél György árnyékában később, Kádár idején (ma már világos, „jobb híján” lett még miniszterelnök is). Így szorult vissza élete alkonyán teljesen a “népfrontosságba”, sőt Pozsgay Imre főtitkárkodása alatt, vagyis a rendszerváltozást megelőző zavarosban, a láthatatlanságba.

Ezért hiszem, hogy volt oka, magyarázata a mindenkori morcosságának, a mindenkivel szembeni gyanakvásának.
Ezen a bizonyos napon, a 80-as évek végén aligha volt más programja, mint az, hogy engem fogadjon. Egy biztos: ráért. És számomra életében először, - megnyílt, úgy éreztem, amolyan most már minden mindegy alapon.

- Tudja - mondta minden érdemi bevezetés nélkül, derült égből villámcsapásként, de ekkor is magázva -, nemcsak az a baj, hogy mindent elrontottunk. A legnagyobb gond, hogy most már nincs időnk még egyszer javítani. Minden pótvizsgán megbuktunk, legutóbb 1956 óta. Most így azt is a nyakunkba varrják, amit pedig nem mi toltunk el, hanem a világ kényszerített ránk, de ez is érthető. Kis ország voltunk Horthy Miklós korában, utána is, és most sem vagyunk mások. A világ sodrásában igyekeztünk talpon maradni, de a legjobb éveinkben sem tudtuk, mertük ezt úgy megtenni, hogy az emberek zömének a szívéig eljutottunk volna. Ez a század magyar történelme: nem érdemelte ezt ez a nemzet. S attól félek, hogy azt sem, amiben ezután lesz része...

Aztán, a meghökkentően keserű önvallomást követően megajándékozott akkor megjelent könyvével, amely a „Megkésett börtönnapló” címet viselte. Azt dedikálva írta le először életében számomra azt, hogy “barátsággal, őszinte tisztelettel és szeretettel”.

Majd az ajtóban váratlanul megölelt és azt mondta - tegezve:

- Csókoltatom a feleségedet. És minden jót kívánok az egész famíliádnak, azoknak, akiket ismerek, s azoknak is akiket nem.
Meg is lepődtem, meg nem is. Így feleltem a későn jött szívélyességre, ami azért csak megérkezett:

- Én is üdvözlöm a tieidet. Mindenkit, akik közel áll hozzád...
S ezen egyaránt értettem a feleségét, akivel emlékeim szerint soha egyetlen szót sem váltottam, és a nevelt lányát
, Berkes Zsuzsát, aki viszont esténként rendszeresen beszélt hozzám (is), hiszen ez volt a dolga: a tv ismert bemondónője volt, aki a „Nagyasszonyban” tisztelhette az édesanyját.

Ezen a találkozásunkon láttam utoljára Kállai Gyulát…

 (Hazafias Népfront: a népfront kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió által is erőteljesen támogatott mozgalom célja az volt, hogy megfékezze a nácizmust. Lényege, hogy minden párt - világnézettől és politikai beállítottságtól függetlenül -, amely elutasítja a német nácizmust vagy az olasz fasizmust, fogjon össze és tömörüljön a népfrontba, hogy együttesen vehesse fel a harcot a közös veszély ellen. Magyarországon ennek szellemében alakult meg 1944 decemberében a kommunisták uralta Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a Független Kisgazdapártot, a Magyar Kommunista Pártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Nemzeti Parasztpártot foglalta magába. A népfront ezen pártjai alkottak kormánykoalíciót a következő négy évben. Az 1949-es választások előtt a Magyar Dolgozók Pártja létrehozott egy új népfrontot (Magyar Függetlenségi Népfront, elnöke Rákosi Mátyás), amelybe beterelte a létükben és működésükben teljesen ellehetetlenített polgári és parasztpártok maradványait. A népfront csak arra kellett, hogy a színjátékká lealacsonyított parlamenti "választások" kereteit biztosítsa. Ez először 1949-ben történt meg, amikor is egy mandátumért csak egy jelölt "versengett", akit a népfront választott ki; a legfőbb kritérium a kommunista párt iránti hűség és annak politikájával való azonosulás volt. 1954 őszén Nagy Imre miniszterelnök létrehozta a Hazafias Népfrontot, amellyel az volt a célja, hogy saját politikai irányvonalához tömegtámogatást - egyfajta bázist - nyerjen. Minden olyan szervezetre és emberre számított, amely és aki nem volt feltétlenül kommunista, de segítséget kívánt nyújtani a rendszer kirívó durvaságainak felszámolásához és "emberarcúvá" formálásához. Mivel Nagy Imrét 1955-ben leváltották és háttérbe szorították, az általa életre hívott népfront igazán érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni. 1957-től kezdve a Kádár-kormány a Hazafias Népfront működését a régi, 1949-es alapelvekre helyezte vissza, és ez a bábszerep volt a népfrontra jellemző egészen az 1980-as évek végéig.) /MEK.OSZK. Kislexikon/

Kalandozásairól, életviteléről, autóiról, szerelmeiről és házasságairól nem érdemes vitatkozni, bár vannak, akik kedvvel főként életének ezeket a cifraságait emlegetik. 

Szégyen, hogy festő kollégái közül is néhányan ezt teszik, rejtett vagy nem is annyira titkolt irigységből. Pedig rá is elsősorban az illik, amit a telibe találó népi szólás Mátyás király állítólagos nőügyeiről fogalmazott meg: „Nem ezért szeretjük”.

Nehéz elhinnem… Szász Endre (Csíkszereda, 1926. január 7. – Mosdós, 2003. augusztus 18.) már 14 éve halott... 

Szászt sem az előbbiek miatt kell szeretni: sokkalta inkább azért, mert talán ő az egyetlen magyar képzőművész (Amerigo Totot, azaz Tóth Imrét, illetve Victor Vasarelyt, tehát Vásárhelyi Viktort természetesen nem számolom ide), aki a huszadik század második felében – ha első lépésben kényszerűségből is, hiszen fegyverrejtegetés ürügyén 1950-ben elítélt börtönviseltként hagyta el 1956 után az országot –, túl harmincadik évén (1926-ban született, s már az új évezredben halt meg) úgy törte át az ismertség hegyeshalmi kényszerhatárát, hogy utána, még a rendszerváltás előtt, már Európán kívül is ismerten visszajött.

Torontóig, Los Angelesig lett divatos festő, s élt jómódban, sőt gazdagon (a mi normáink szerint mindenképp), majd világhírtől övezve. Méltán, mert ki az igazi művész, ha nem az, akinek a munkájára csak rá kell nézni, legyen festmény, grafika vagy porcelán, és tudod: csakis Szász Endre készíthette? (Ezzel a megbízható mércével én csak Kovács Margit kerámiáit tudom mellé helyezni). Az életművén persze lehet vitatkozni, éppen mert minden alkotása egyéni, egyedi. A legnehezebben éppen ő viselte, ha éppen senki sem mondott, írt róla és a művészetéről rosszakat, bármikor is történt ez így (ritkán) életének nem egészen nyolc évtizedében.

Pályája zenitjén túl, soproni éveiben – vagyis hazatérése és Hollóháza után, Várda előtt – ismertem meg, 1987-ben. Hárs György, a joggal becsült költő, és velem öregedett egyetemi és pályatárs hozott össze vele a „hűség városában” csodálatos  ízléssel és értékekkel berendezett  műemlék házában. Akkor azért ott, mert „valamiből csak élni kell”. S elmagyarázta az életrendjét.

– Művész vagyok 12 napon át, itt Sopronban. Aztán két napra átalakulok divatos portréfestővé, átautózom Bécsbe, ami nincs messze és megrendeléseket teljesítek: főként urak jó pénzéért általában hölgyeket rajzolok, leginkább olajfestményeket, mert az a legkifizetődőbb. S az ottani rezidenciámon vállalok ékszer-, sőt bútortervezést is. Mert ezt is rendelnek; volt, aki Tokióból ajánlott egy osztrák műgyűjtőnek. Most szégyenkezzem ezért?

Büszke vagyok rá, hogy a Képes 7 főszerkesztő-kiadójaként az általa festett címlappal és rajzolt illusztrációkkal jelentethettem meg Pietro Aretini 1536-ban született, „A hetérák tudománya”című könyvét, s a számozott kiadvány 001. példányát nekem dedikálta. Egy ábrándosan szép női fejet ábrázoló rajzot pedig egyetlen bravúros tollvonással úgy készített el nekem, hogy közben nem emelte fel a papírról a kezét, s ebbe a különleges teljesítménybe belefért még a nevemre szóló szeretetteli ajánlása is. 

Aligha mernék vállalkozni Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészetének méltatására: mindannyiunk szerencséje, hogy oly hosszú évtizedeken át élt és alkotott (1884-1975), s egyike lett azoknak a magyaroknak, akik a huszadik században kivívták maguknak a világhírt.

(1947-ben a Szabadság szobor avatásán. Filmhiradó online felvétele)

A Magyar Nemzeti Galéria mellett külföldi gyűjtemények sora – köztük a British Museum, az Ermitázs, a Puskin Múzeum őrzi az alkotásait. Hamilton tábornokot ábrázoló szobra a skóciai Aberdeenben, a „Vénusz születése” című műve a kaliforniai Santa Barbarában áll.

Amit soha senki sem vitatott: minden munkájában kitűnően érvényesítette technikai tudását. Nagyméretű kompozícióktól apró porcelán figurákig minden munkáját együtt és egyszerre jellemeze a lendület és elegancia.

Mindig büszke volt rá, hogy nem akárkik voltak a tanítói. Maga mondta így, amikor úgy hozta a véletlen, hogy
mellém ült az ötvenes évek végén egy ünnepségen a Parlament parádés Vadásztermében. Ő természetesen önmagát képviselte, én a Magyar Nemzet című napilapot. Hamar kiderült: kevéssé foglalkoztatott minket az, ami a helyszínen zajlott, s ezért ő titkos időtöltésként suttogva megismertetett a mestereivel. Egy cédulára írta fel sorban, hogy az Iparművészeti Iskolán 1901–04 között Mátrai Lajos és Loránfi Antal tanítványa volt. Azt szóban mondta el néhány perccel később az Országháza kupolatermében, alig méternyire attól a helytől, ahol most a magyar korona díszeleg, hogy eközben Stróbl Alajos irányításával („Stróbl hosszú ó betűvel, én csak röviddel”, figyelmeztetett, „Loránfi viszont rövid o-val, mint én”) két akttanulmányt készített (1904, illetve 1905 nyarán). Ezután Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult. Hazatérése után Radnai Béla és Székely Bertalan volt a tanára a Mintarajziskolában (1904–08). 

Itt teszem hozzá: ő maga évtizedeken és rendszereken át, 1924–60 között volt a Képzőművészeti Főiskola közmegbecsülésben álló tanára. Első gyűjteményes kiállítását 1909-ben rendezték: akkor 25 éves volt. Első köztéri megbízását pedig 1913-ban kapta: a történész Horváth Mihály szobrát Szentesen állították fel. Alkotásai közül ötvennél több díszít hazai köztereket. Az 1930-as években több utazást tett Angliában, ahol 75 portrét alkotott (pl. G. B. Shaw, 1932, Erzsébet angol trónörökös, 1937).

A második világháború után az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrász volt. 1947-ben állították fel Budapesten a gellérthegyi szobrot, mai nevén a Szabadság-szobrot. A Parlament előtti Kossuth-emlékmű főalakját 1952-ben mintázta, majd egy év múlva a Millenniumi emlékmű új Rákóczi- és Kossuth-figuráját. Már nyolcvanéves elmúlt, amikor elkészült a Végvári vitézek (1968) című, Egerben felállított köztéri szobra. Visszaemlékezései 1969-ben jelentek meg „Emberek és szobrok” címen.

Az én igazi történetem róla és vele túl a 80. születésnapja tájékáról való: akkor gyönyörködhetett újból Budapest augusztus 20-án a tűzijátékban.  S hogy ez miért fontos? Kiderül.

A népfront Belgrád rakparti központjából jöttünk ki együtt az esti parádé után: nem neki, a mozgalomnak adott rangot, hogy az országos vezető testület a tagjai között tisztelhette. Az épület előtt megállt, megfogta a karomat, és a járda szélére vezetett. Átnézett a Dunán és felmutatott a Gellért-hegy tetején álló emlékműre.

„Tudja fiatalember, miért olyan gyönyörű?  A lányt nézze, a szobor minden más részét arra építettem, hogy a lányra vonzza az emberek szemét. A lány csodaszép, az adja meg az egésznek a fényét.”

Hallgatott egy sort, aztán csendesen folytatta.

„Még nem voltam harminc éves, amikor díjat nyertem egy hármas aktot ábrázoló szobrommal. „Finale” volt a neve. Akkor határoztam el, hogy mindig csak olyan női alakokat készítek, akikkel nem szégyenkeznék, ha életre kelnének, és végig kellene mennem velük az Váci utcán. Azzal a lánnyal, ott a hegytetőn, például büszkén sétálgatnék karonfogva most is, biztos megfiatalodnék tőle 10–20 évet. Csak ő hajlandó lenne-e velem, a vénemberrel szégyenkezni?

(A szerk. megj.: Kisfaludi Stróbl Zsigmond modelljéről tudható, hogy a Zalából származott, soproni illetőségű Thuránszkyné Gaál Erzsébet, egészségügyi asszisztens volt. Megadatott, hogy évtizedekkel ezelőtt beszélhessek vele, írtam is róla valamelyik évforduló alkalmával. De az már egy másik történet.)

Aczél György (1917. augusztus 31.–1991. december 6.) 100 éve született és bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. – A Kádár János nevével fémjelzett annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”, még pontosabban az, hogy ő személy szerint mit támogatott, tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt. Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett.  Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, sajátos megfogalmazásban, hogy törvényszerűnek érezte, azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

KB-titkár volt az első években, amikor a Fehér Házban (pártközpontban, ma képviselői irodaház) dolgoztam, s megmozdult a gyomrom, amikor délidőben csörrent a telefonom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „Aczél megint megebédelte Bernáth Lacit”. Bernáth László – egykori egyetemi évfolyamtársam – az Esti Hírlap kulturális szerkesztőjeként sokat írt, s valamiért ritkán úgy, hogy az Aczélnak is tetszett. Ebéd közben viszont következetesen elolvasta az aznapi cikkét, begurult tőle és – bár nem volt a főnököm, ahogyan soha sem, bárhol dolgoztam – felhívott, mint a napilapok referensét:

„Mondja meg a barátjának, hogy egy szörnyeteg! Sosem fogja megtanulni, hogy egy film nem egyszerűen film, hanem ma bemutatott film, amiből az emberek mai következtetéseket vonnak le” – mondta már első alkalmak egyikén, s lényegében ezt ismételgette hetenként legalább egyszer. Aztán rájött, hogy sosem továbbítottam a kirohanásait Bernáth Lacinak.

„Tegnap találkoztam vele az újságíró-szövetségben, és úgy mosolygott rám, mint aki azt hiszi, imádom a cikkeit – közölte Aczél Bernáthról. – Szóval én hiába teszem ki a lelkemet? Hát majd meglátja” – döngölt a padlóba „3T elvtárs”, ezúttal a saját irodájában.

De nem volt mit meglátnom. Továbbra is telefonált, szidta Bernáthot –, de ennél többet nem tett. Sem vele, sem velem. Ilyen volt: reális határok között tiszteletben tartotta azok véleményét is, többnyire azokét is, akik a legkevésbé sem tisztelték az övét és őt.

Aczél humorának a cinizmusa is alighanem szellemi és emberi nyitottságából fakadt. Egy vígszínházi premier szünetében magyarázta meg, miért nem kínált meg pezsgővel, miközben éppen vidáman kortyolgatott egy pohárral.

– Rendnek kell lenni – mondta nagy komolyan. – Ebből következik, hogy a KB-titkárnak balerina jár, Mercedes és pezsgő. Ez vagyok én. Az osztályvezetőnek konyak jut, Lada és titkárnő, a helyetteseknek meg szódavíz és a kedves feleségük. A munkatársaknak pedig az előbbi – szódavíz nélkül. Maga meg munkatárs, vagy nem?”

És a mellettem álló (a kultúrakirályi monológot elhűlten hallgató) feleségem egészségére megitta a maga pezsgőjét.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a KB-titkárságból utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Jó néhány olyan embernek volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, aki azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapta a kosztpénzt, és alkothatott.) Még KB titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat a világon akkor egyedülálló angol–német nyelvű napilapunk, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol akkor dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó –  töprengését.

"Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki."

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”, ami azért is vaskosan „aczélosabb” volt.

Ez is jelzi, szerintem is helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. Én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna, de többnyire az volt.

Nem tekintettem sértésnek, hogy a Kurír című napilap azok között közölte a fényképemet, akik 1991. december 18-án – tehát már a rendszerváltozás után – ott voltak a Farkasréti temetőben Aczél György temetésén. „Bandukoltam” négyszáz más emberrel együtt, ahogyan a Magyar Hírlap írta.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemezik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet...”

 A képen Ruttkai Évát köszönti kitüntetése alkalmából Aczél György. (Foto: mult-kor.hu)

Szinetár Miklós rendező i26 évig őrizte szekrényében az Aczél Györggyel készített interjú-videótekercset, amelyet végül 2017.augusztus 27-én  bemutatott a magyar ATV

Szűrös Mátyás (*1933 ) olyan számomra, mint a csúszós, pikkelyes hal a vízben: akárhonnan próbálom megfogni, kicsúszik. Évtizedek óta hiába próbálom megérteni, mi jár valójában az agyában, nem sikerül. Egy ideig azt hittem, bennem van a hiba. De amióta tudom, hogy sokan küszködnek vele kapcsolatban hasonló gondokkal, megértettem: ő maga akarta, akarja így. Bár abban változatlanul nem vagyok biztos, hogy ez vitathatatlan okossága-e esetleg a ravaszsága, vagy valami más? Viszont bizonyos, hogy ez a lényege, ilyen a lénye, a személyisége. S ez már egyedi, „szűrösi” jellegzetesség.

            Véletlenek sorozata sodort minket újra és újra egymás közelébe. 1975-ben, a KB osztályvezető-helyetteseként véletlenül ő kapta egyik búcsúfeladatként, hogy felajánljon nekem egy felelős moszkvai diplomata posztot.

Nem fogadtam el, mindig csak és kizárólag újságíróként reméltem leélni az életemet. A sajtóirányításban eltöltött éveket csak kitérőnek tartottam: engem mindig a sajtó oldaláról érdekelt a politika, de ha már megkaptam a lehetőséget, látni akartam a sajtót a politika oldaláról is. Ezt megkaptam, ennyi történt, és nem kívántam többet. Visszavágytam az újságírói munkába.

            Így lett az a második számú közös véletlenünk, hogy 1975-ben őt berlini nagykövetté, 1976-ban pedig engem az MTI berlini tudósítójává neveztek ki. Ott tanultam ki, hogy képtelen vagyok kiismerni Szűrös Mátyást. Minden hetet együtt kezdtünk hétfőnként, de tőle csak tényeket és mások véleményét hallhattam - ez hasznos volt, ahogyan nyilván ő is szükségét látta a tőlem hallottaknak.  De azt, hogy ő mit gondol ezekről, és hogyan látja a világot általában, ott és akkor  igazában sohasem árulta el. Pedig éreztem, hogy mindenről volt véleménye (és nemcsak Berlinben) - saját maga számára biztosan.

            Az a hír járta Berlinben, hogy Erich Honecker főtitkár, aki persze hivatalból megismerte az addigi karrierjét, amikor átvette tőle a megbízólevelét, alaposan megnézte magának, s azt mondta: „Én már többször láttam magát korábban is”. Amire Szűrös a fáma szerint azt felelte: „Természetesen, én szoktam Kádár elvtárs mellett ülni a pártvezetők krimi találkozóin”. Utóbb kiderült: az NSZEP „főisteneinek” szokásos közös napi munkaebédjén az államfő-pártfőtitkár elmesélte találkozóját az új magyar nagykövettel, s ez megerősítette a többiek számára is: Kádár közvetlen bizalmasa érkezett az NDK-ba. Így is kezelték, annak minden előnyével, majd - annak mértékében, ahogyan hidegült a színfalak mögött Berlin és Budapest viszonya -  hátrányaival is. Kádár János döntésében nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy a szokásos idő letelte előtt, már 1978-ban a moszkvai nagykövetség irányítását bízta rá.    

Az viszonyunkban csak a „véletlen lett volna” kategóriájába került, hogy ha 1975-ben elfogadom az éppen általa közvetített moszkvai megbízatást, ott beosztott diplomatájaként kellett volna vele dolgoznom - ezt Berlinben partnerként szerzett tapasztalataim csak megerősítették -,   ami aligha lett volna könnyű lecke számomra, aki újságírólént önálló gondolatalkotáshoz és közléshez szokott.

            Arra viszont semmi okom kételkednem, valóban szívesen tette, hogy amikor nagykövetsége idején Moszkvában jártam, megértette a kíváncsiságomat, és személyesen járt közbe az illetékeseknél, hogy a Kreml legbelsőbb termeibe is belátogathattam. Sőt egy magyar diplomata kíséretével fényképezhettem is az MTI számára, ami különös kegy volt, és a maga módján jelezte Szűrös elismertségét a szovjet vezetés legfelsőbb köreiben. Az Szűrös Mátyás személyes véletlene, hogy 1989. október 23-án ő kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot, s az „újszülöttnek” néhány hónapra - az 1990 tavaszán megválasztott parlament megalakulásáig - egyúttal első, igaz ideiglenes elnöke lett, s ezzel feljebb jutott, mint amilyen magasra bármikor számíthatott.

Moszkvai szolgálata után ugyanis 1983-89 elejéig a KB külügyi titkára volt, és úgy „repült fel” az országgyűlés elnöki székébe, hogy a Fehér Házban már tarthatatlanná vált a helyzete a felgyorsult politikai sodrásban. Legendaként terjedt akkor - azóta sem hallottam a cáfolatát -, hogy ezzel is Kádár János egyik utolsó politikai kívánságát teljesítették, aki többeket „a pártközpontba betört farkasok torkából mentett ki” az utolsó lehetséges pillanatban, állami megbízatásokkal.  Bár - sajátos módon – már akkor mind gyakrabban emlegették egymás mellett Pozsgay Imrével, főként nemzetpolitikai kérdésekben, nyilvános (és még inkább nem nyilvános) fórumokon elhangzott megfogalmazásai alapján.

            S a Szűrös - Pozsgay „tandem” politikai „ikresítése” most, az utóbbi halála után sem szűnt meg. Szűrös a rendszerváltozást követően – a „régi átkos” egyik meghatározó vezető politikusaként -  úgy járta végig a másokkal kapcsolatban is emlegetett „damaszkuszi utat”, hogy maga fogalmazta meg 2009 tavaszán, mit értett akkor „széles körű nemzeti összetartáson": Fidesz-KDNP-MIÉP-Munkáspárt szövetséget. „A jobboldalon itt van egy plebejus, tisztán nép-nemzeti elkötelezettségű és szociálisan érzékeny párt, a MIÉP, amely már bizonyította rátermettségét." 2015-ben pedig azt idézte tőle az Origó, hogy „belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra”.

Lehet töprengeni, milyen nemzetrontó erőkre gondolt. Végső soron mégis érthető, hogy „kényes” politikai elitünknek az az oldala most sem tekinti igazán a sajátjai közül valónak, amelyikhez mintha szívesen tartozónak tekintené magát. Mert életútjának egésze, meghökkentő politikai lépéseinek sokasága együtt mindmáig azt tanúsítják, hogy „csúszós pikkelyek” mindig leválaszthatatlanok voltak és lesznek   Szűrös Mátyásról.

De ez sem lehet igazolása annak, hogy a ma hatalmon lévők mintha nem szívesen emlékeznének rá, hogy - tetszik vagy sem -, ő volt   a legelső „első embere” az új köztársaságnak.  
   Ha már a történelem nem tudta megkerülni Szűröst, az utódok számára méltatlan, hogy ők próbálják „kiírni” korunk történelemkönyvéből (nem is beszélve a rendszerváltás eseményeihez kötődő ünnepségek és más események kiemelt meghívottjainak névsorairól). Hiszen Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, a „doktortalanított” Schmitt Pál és Áder János mellett - Szűrös Mátyás is magyar államfő volt, még ha „ideiglenes” jelzővel is. Ahogyan – ki emlékszik erre – Kövér László is az volt 2012. április 2.  - 2012. május 9. között, a Schmitt és Áder közötti interregnum heteiben…    

            Az egyébként alighanem személyes közös véletlenjeink záró fejezete, hogy Szűrös Mátyás második házasságából született kislánya Budán több éven át egy iskolába járt a lányom egyik gyerekével…

Horn Gyula 2017. július 5-én lehetett volna 85 éves, de már 2013. június 19-én meghalt, a rendszerváltozást követő korszak Róbert Károly úti „döblingi betegeként”

Lehet, sőt kell vitázni mindarról, mikor, mit tett, s hogy amikor azt tette, amit tett, miért éppen azt tette. De ellenfelei, sőt ellenségei sem vitathatják – ha szívesen nem ismerik is el –, hogy Horn Gyula neve és személye kiírhatatlan a legújabb kor magyar és európai történeleméből. Az viszont jellegzetesen magyar kór, hogy ezt többször és többen ismerték és ismerik el szóban, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a kort elemző tanulmányokban határainkon kívül, mint itthon. Most talán a legidőszerűbb a frissen eltemetett Helmut Kohl német kancellárra és az 1989-i nyugati határnyitásra emlékeztetnem…

Őszintén gondolom: nem kis részben talán azért is, mert – magam is megerősíthetem – „nehéz emberként” járta végig nem akármilyen próbatételekkel teletűzdelt pályáját, egy nem akármilyen korban, minden poszton, a kezdetektől a végéig, az ilyen fajta ember minden tulajdonságával. Gyakran azok számára is önuralmat követelő lehetett vele dolgozni, akikkel egy cél vezérelte, sőt barátoknak tekintették egymást.

És hozzáteszem – maga vallotta be nekem egy együtt töltött belgrádi este, a 60-as évek végén, még fiatalon, beosztott diplomata korában –, hogy „örök háborúságban állok önmagammal”. Nincs okom kételkednem a szavaiban…

Ha ismertségről van szó, igazán nem panaszkodhatott. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét – legfeljebb éppen fideszes utódjáról terjedt és terjed szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla. Így Horn Gyula portréjához csak néhány ecsetvonással tudok hozzájárulni, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amelyekről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.

1967 nyarán úgy kezdtem MTI-tudósítói pályafutásomat Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet. S a második – Marjai József nagykövet mellett – Horn Gyula volt, akkor egy ideig még csak követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet: abban a pillanatban, ahogyan első alkalommal – és éhesen, fáradtan az éjszakai Budapest–Belgrád vonatzötyögés után – kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – ez volt az első kérdése. S én rögtön elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Nem vigasztal különösebben, hogy ezt azóta nagyon sokan megerősíthetik. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült, ha valamit fontosnak tart; s ilyenkor talán észre sem veszi, mennyire nincs tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére.

Még nem töltöttem el 24 órát Jugoszláviában, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg rá, ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatot valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

„Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniok a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják. Ez a verseny – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet.

Az általa ott és akkor levont elvi következtetés pedig mindebből logikusan következett.

„Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a félmegoldás nem megoldás – mondta Horn nekem 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem jut eszembe, hogy valami olyat gondolt és (nem) mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben vallott és tett akkor és utána, amíg módja volt rá. De Marjai József – szerintem – ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indította őt útnak azon a pályán, ami végül a politikusság élvonalába torkollott.

Eszembe jut néhány későbbi közös munkánk is. Ma már én is tudom (annakidején persze fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták között Kádár János és politikája iránt. Én csak annyit tanúsíthatok, hogy elénk került szövegtervezetekben szorgalmasan igazította át az „SZKP vezető szerepét” a „Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére”; javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre” és – ne felejtsem – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen „marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Munkaügyben utoljára 1989. szeptember 10-én találkoztunk a Bem rakparton, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 főszerkesztőjeként, miközben Pesten javában állt a cirkusz az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért.

„Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én se tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire holnap Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.

Így teljes és hamisítatlan a Horn Gyula-portré. Tetszik vagy nem, a tény tény marad: egyike lett hazánkfiai közül azoknak a keveseknek, aki a rendszerfordítás mindmáig tartó korszakában bátran és valóban magyar, európai, sőt világtörténelmet cselekedtek…

A korábbi cikk a témában (Infovilág)

Sokak kérdésére: ki látható mellettem a Facebook portrémon? 
A válasz Scheiber Hugó..
Mert hogy Scheiber Hugó (1873-1950) önarcképe nélkülünk, a Kocsis család nélkül sohasem lett volna a művész leghíresebb képe.
Az akkoriban mindig éhes, egyben üres zsebeiről inkább, mint képeiről híres, viszont a jövőben reménytelenül reménykedő festő az Est-lapok újságíróinak is kedvence volt: ebédért, vacsoráért árulta frissen alkotott képeit. Az Önarckép ennek jegyében jutott éppen apám, a budapesti Rákóczi út 54. alatti székházban szerkesztősködő Dernői Kocsis László birtokába, édesanyám rémületére, ami a „bőrtelenített” portrét látva, nem volt meglepő. Én gyerekként hasonló korú zuglói barátaimat riogattam vele, később megbékültem a sok vad színnel, legkevésbé a hegyes füllel.

1. Habsburg György 

HABSBURG GYÖRGY (1964- ), azaz a császári és királyi  Habsburg-család  egyik  rangidõse, apja, a legendás Ottó halála óta  vannak, akik úgy emlegetik, mint  aki elméletben akár az egyes számú igénylõje is  lehetne a nem létező magyar királyi trónnak. 

Persze, ha és amennyiben?...      

Szeretnék a fejébe látni, amikor az Országházban elnézi a Szent Koronát, amely nagyapja, IV. (Boldog) Károly fejét is ékesítette. Egyéb   szépszámú tisztségei mellett, többek között  sokáig elnöke  volt a Magyar Vöröskeresztnek. 1996 óta pedig  - történetesen Horn Gyula ötletébõl - a Magyar Köztársaságra felesküdött utazó nagykövet, tehát a nemzetközi jog alapján a mai   magyar alkotmány szerinti  kormányok miniszteri rangú megbízottja. Csaknem  fél év évezreddel  azután, hogy a dinasztia elsõ tagjaként I. Ferdinánd 1526-ban, a mohácsi vész után magyar király lett; s  egy évezreddel azt követõen, hogy a legrégibb ismert családi õs, Gundtram elszászi gróf  egyik unokája felépítette a svájci Aargu tartományban Habichtsburg várát, azaz “Héjavár”-at, s õk lettek Habsburgok, hercegek, királyok, császárok az Alpoktól és a Kárpátoktól,  Spanyolországon át Mexikóig. A húszadik század elejéig, az elsõ világháború végéig...

            Magyarul és  Habsburg Györgyként mutatkozott be  nekem 1990-ben, akkor még tört magyarsággal. Már  készülõdött a hazatelepedésre, 1993-ban költözött hivatalosan Budapestre, elsõ itteni lakásába a Szent István-parkba. Egy bélyegkiállítás megnyitásán találkoztunk, amelyet a közös magyar-osztrák bélyegkiadásoknak szenteltünk, a Magyar Bélyeggyûjtõk Országos Szövetségének székházában, a Vörösmarty utcában. Én a szövetség elnökeként házigazda voltam, õ “illetékes” Habsburgként - vendég. A ceremóniák és a kötelezõ mosolygások után - véletlenül -  egyszerre értünk a Bélyeggyûjtõk Házának kijáratáig.

            - Autóval? - kérdezte kedvesen.

            - Gyalog vagyok, csak a közelbe megyek, a Béke szállóba, uram. Nem is tudom hogyan szólítsam. Az édesapja azt szereti, ha elnök úrnak mondják...  - feleltem zavartan.

            - Akkor menjünk együtt, én is szeretek ballagni - mondta apjához hasonlóan “habsburgos” raccsolással.  Aztán váratlanul hozzátette:

            -  És tudod mit? Nevezz egyszerűen Gyurinak! Én nem vagyok elnöke a Pánerurópai Uniónak, mint az öregem.

            Ez volt az a pillanat, amikor tegező viszonyba kerültem a Habsburg-házzal. Csak késõbb jutott eszembe: meg kellett volna neki mondanom, hogy már a nagyapám, Dr. Klein József ottani fõrabbiként bejáratos volt a dédnagypapához, Ferenc Józsefhez, a gödöllõi nyári kastélyban... 

KOSSA ISTVÁN (1904-1965) villamoskalauzból 1957-ben a közlekedés- és postaügyi miniszterségig vitte: mennyi volt ebben a vele született tehetség, a megszerzett tudás, és mennyi a politikai szerencse, nem tudom. 

            Számomra (gyerekként kaptam rá a bélyeg-hobbira) õ   a magyar bélyeggyûjtés „mecénása” volt, - éppen miniszterként gyakorolt, filatelista tevékenységével. Kitalálta azt, amiért azóta is kijár neki hideg és meleg. Meghirdette, hogy „legyen a bélyeggyûjtés olyan, mint a tömegsport”. Így lett akkor hazánk „250 ezer bélyeggyûjtõ Magyarországa” - vagy legalább is negyed millió bélyegvásárlóé. Minden tõle telhetõt személyesen is megtett ennek érdekében, mindenekelõtt a bélyegkiadás mennyiségének növelésével, nem utolsó sorban azonban a színvonalas bélyegkiadás ösztönzésével: a magyar bélyegmûvészet - amire nem sajnálta a (persze állami) pénzt -  nemzetközi rangja nagyrészt neki köszönhetõen töretlen, ha sokan vannak is azok, akik ezt ma nehezen ismernék el. Pedig, ha tudnák, mennyit csatázott egy-egy modern bélyegért a képzõmûvészet szocialistának nevezett realistáival. De - ezt használta ki - a bélyeg politikailag nem a kultúrális, hanem a gazdasági terület hatáskörébe tartozott. Annak fõ illetékesei pedig pártban és kormányban egyaránt nemcsak a reformidõszakban hajoltak meg Kossa cáfolhatatlan érve elõtt:

            - Bélyegbõl termelhetünk a legolcsóbba dollárt...  

            - Miért kell a sok bélyeggyújtõ? - kérdeztem tõle még minisztersége elsõ évében, az ifjú filatelista újságíró ártatlanságával (a Filatelista Szemle alkalmankénti cikkírójaként léptem arra az útra, amelyet később a magyar bélyeggyûjtés elnökeként és az Európai Bélyeggyûjtó Szervezetek Szövetségének (FEPA) alapító alelnökeként jártam végig). Hármas választ adott, s felhatalmazott a nyilvánosságra hozatalára is (ami akkor nem volt éppen magától értetõdõ).

            - Egyrészt kell a pénz az államnak. Másrészt a sok bélyeggyûjtõ tagdíja és az általuk vásárolt bélyegek bevétele az alapja a minõségi bélyeggyûjtésnek, annak, hogy a legjobbjaink jók legyenek a nemzetközi kiállításokon és versenyeken. De a legfontosabb a harmadik érvem: hát nem jobb az mindenkinek, ha az emberek kocsma helyett bélyegre költik a pénzüket?

            Vagyis: sör helyett bélyeg! Ez lett Kossa védjegye a magyar filatéliában: már az apja is ezzel vette rá a bélyegek szeretetére.   Az más kérdés, hogy ennek az árát most fizetjük: a bélyegvásárlók örökösei évtizedek óta remélnek túladni az azóta elhunytak gyûjteményein - nehezen, de legalábbis ráfizetéssel. Rámenõsebb bélyegkereskedõk 60 fillért adnak minden a bélyegre rányomtatott 1 forintért. Az “ügyesek” a tömegbélyegeket így forintonként legalább 40 filléres haszonnal adják tovább, a jobbakon pedig szépen gazdagodnak...

            Nincs is ma már bélyeggyûjtõ “tömegsport”. Talán ezért tartunk a filatélia nemzetközi versenyében is valahol ott, mint a fociban. Annak ellenére, hogy a szép magyar bélyegek kiadásának hagyománya szerencsére változatlanul él. Éljen is!        

Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című, kéziratként őrzött gyűjteményének forrása családi háttere és jó fél évszázados újságírói munkája. Élményeiből ez alkalommal 1944 karácsonyának drámai emlékeit osztja meg az Infovilág olvasóival. A két főszereplő: Boldizsár Iván és Bajcsy-Zsilinszky Endre – a 65 évvel ezelőtt történtek időrendjében.

Boldizsár Ivánt, az írót, újságírót gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékaim közé számítom. Ő volt az első felnőtt, akiről megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, ő 23 évvel előbb, mint szerénységem (az 1912. évjáratból való volt), de négyéves koromtól, 1939-től haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált nekem ezen a napon: felnőtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelőzzem.

Apámnak, az ugyanazt a hivatást gyakorló Dernői Kocsis Lászlónak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sűrűbben voltak együtt. 1944 karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

"Mit mondasz? Nem lehet igaz – figyeltem fel a fenyőfa mellől öregem izgatott hangjára. – Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?"

Azon az estén – ez is történelem – már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. S eközben Tolbuhin marsallnak a 3. Ukrán Frontban tömörített csapatai, ha akkor csak néhány órára is, eljutottak a budai János Kórházig: ezért kapta a háború után a később visszakeresztelt Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelső szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, s köze van az antifasiszta ellenálláshoz, holott akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

Gondolom, ilyen is ritkán és a világ kevés helyen történt: a budapesti telefon akkor és ott nekünk a világháborús frontvonal egyik, Boldizsár számára a másik oldalán működött. Mi a kezdődő ostrom elé néztünk, ő meg már elhatározta, nekifog a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezéséhez.

Később is makacsul találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban tagja volt a békeszerződésről tárgyaló magyar küldöttségnek Párizsban, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen Tildy Zoltánnak, meg a köztársasági elnök legközelebbi tanácsadói közé számító apámnak. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több, Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki 1955-ben a hatalomba mind erőszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. 1956 októbere után pedig történetesen ő és én kerültünk bele közösen egy időre abba a névsorba, akiket  némelyek (szerencsénkre, sikertelenül) el akartak tilta(t)ni az újságírástól.

Berlini MTI-tudósító koromban (1977–78 lehetett) Boldozsár Iván javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy írótalálkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát. Bevált: jegyeket kaptunk, meg mindketten dedikált lemezt a hangverseny után a névrokonomtól.

A nyolcvanas években a Daily News – Neuste Nachrichten című, a világon sajtótörténeti kuriózumnak számító, az MTI égisze alatt megjelent kétnyelvű napilapunk főszerkesztőjeként – micsoda megtiszteltés! – Boldizsár cikkeinek a szerkesztője lehettem. Akkorra már megkapott minden hazai szakmai címet, rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, mégis, minden szombati számunkba cikket írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, lediktáltatta a titkárnőjével, hogy legyen elég idő lefordítanunk a cikkét.

"Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés" – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

Könnyen megegyeztem vele: 1987–88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzője volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyomtatásban nyilvánosságra azt, amit szóbeszéd alapján egyébként már mindenki neki tulajdonított, aki ismerte Boldizsárt: ő találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeiből összerakott „lapajánlóját”: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi”.

Térjünk vissza 1944 karácsonyához!

Boldizsár frontvonali telefonját követően még rendben megünnepeltük lakásunkban a szentestét: bejglivel, karácsonyfával, ajándékokkal, bujkáló nagymamával és katonaszökevény keresztapával. De aztán újból megszólaltak az ágyuk, amelyek már délelőtt is többször dörögtek. Én meg újra és újra riadtan kérdezgettem: „Ez belövés volt vagy kilövés?” Apám végül ránk parancsolt: „Irány a pince!”
Számunkra ezzel a mondattal kezdődött meg Budapest ostroma. Alig 9 éves voltam, amikor lehurcolkodtunk a föld alá… 

…és amikor az akkor 58 éves Bajcsy-Zsilinszky Endre életem első, személyesen ismert halottja lett.      

 Gyerekként ismertem meg, a politikai pályafutásáról persze még semmit sem tudtam, csak később tanultam meg róla, hogy ”Bandi bácsi hős”. Amihez tartottam és tartom magam következetesen, függetlenül attól, mikor ül vagy áll éppen, és mikor nem – a ő szobra Budapesten. A mindig dupla adag gesztenyepüréket pedig, amiket a Hauernál 1942–44-ben a ”képviselő úr” (a felszolgáló kisasszonyok szólították így) nekem rendelt, amikor apámmal találkozgatott, mindig lelkesen behabzsoltam, miért is ne. Azt, hogy a felnőttek ott és akkor miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt."Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz" – mondta ott, a pesti Rákóczi út híres cukrászdájában, ahol minden alkalommal, amikor elbúcsúztunk, megsimogatta a kobakomat. Ezt is apám idézte az emlékezetembe, amikor 1966-ban könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.Maga, Bajcsy-Zsilinszky “Egyetlen út: a magyar paraszt” címmel 1938-ban jelentette meg egyik könyvét, amelyet “igaz barátsággal” dedikált nekünk. Néhány nappal e sorok írása előtt újból átlapoztam, s olyan gondolatotokra bukkantam, amelyeknek időszerűsége ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt, amikor megfogalmazta azokat, „Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást” emlegetve. Csak példaként idézek kettőt. Kapcsolódnak egymáshoz.

1. „Egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan un. vezető osztály, egészében szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet, és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól.”

2. „Gyarló középosztályunk a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak.”

            
Ma csak árnyalatnyit változtatnék az előző mondatokon: mostanság politikai osztályként (máskor politikai elitként) szokás emlegetni – nem ok nélkül – az olyanokat, akiket  több, mint hét évtizede Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga módján lefestett.        

A 80-as években egyszer Balatonrendesen nyaraltunk a feleségemmel. Egy öreg halász ott mutatta meg azt a parti házat, előtte a partszakaszt, ahol annakidején Bajcsy-Zsilinszky “pucéran fürdőzött egy-egy hölgybarátjával, persze nem tudta, hogy mi rendszeresen meglestük.”

Akkor lett számomra hősből, mártírból, politikusból és szoborból – hús-vér emberré is…    

         
…December 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”. A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém,  hogy a szerkesztőséggel szemben éppen  a Hauer cukrászda áll……

Emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor. 

És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több,  mint hat évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál. 
Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan  krisztusi olajfák a Getszemáni kertben…