Politikáról gondolkodom – indulatokkal…Igaz, amit Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja, természettudós oly bölcsen megfogalmazott 1753-ban, amikor a francia akadémia tagjai közé választotta, hogy „le style soit l’homme”, vagyis a stílus maga az ember.

Nem kevésbé igaz, ha átformálom a mondást: a stílus maga a politika. Mifelénk mostanság különösképpen az.

Ugyanis: maga a politika az, annak legszínvonaltalanabb megtestesülésében, ami stílusa napjaink közbeszédének és közírásának. Napról-napra mélyebbre süllyedő színvonalon, tisztességgel véleményt formáló emberhez mind méltatlanabb módon és eszközökkel az –  immár a parlament üléstermétől a nyomtatott média „sztárjaiig”.

Épp ezért – megértést kérve – nem kívánok idézni senkit, semmit a mai magyar dühbeszéd-politizálás egyik oldaláról sem.

Inkább anekdotázom egyet – a stílusról.
(MTI székház madártávlatból)

Történetem főszereplője legendás alakja az 1881 óta működő Magyar Távirati Irodának úgy, hogy talán életében nem járt a Buda fölé magasodó Naphegyen, Európa egyik legnagyobb múltú hírügynökségének székházában.

Rácz Dezső Károly –  évtizedeken át mindenki rdk-ja, aki dolgozott az MTI külpolitikai szerkesztőségének környékén – osztrák–magyar diplomataként kezdte: a Ferenc József-i monarchia londoni követségének sajtóattaséjaként. Ott érte 1914-ben az első „nagy háború” kitörése, s akkor ragadt ott Angliában, egész életre szólóan, hivatásos újságírásra adva a fejét. 

Amikor pedig a század viharos története lehetővé tette számára, s nem dörögtek éppen a világháborúk fegyverei, a londoni Fleet Streetről tudósította a magyar sajtót. Ezt tette 1945 után is – amíg képes volt a munkára. Az interneten most rábukkantam egy 1964-ben keltezett tudósítására is a brit parlament üléséről.

Rácz Dezső Károly maga volt a megtestesült magyar–angol gentleman. Ezt ifjú újságíróként – bár személyesen nem, telefonon viszont igen – magam is megtapasztalhattam. De hogy ingerült is tudott lenni, azt Barcs Sándortól tudom, aki 35 éven át vezette az MTI-t. Hitelessé az tette számomra a hallottakat, hogy maga Barcs a forrásom. Íme:

Londonban járt Rácz Dezső Károlynál, amikor megkérdezte az akkor már nem éppen fiatal tudósító:

– Dezső bácsi, szokott-e dühös is lenni?

Mire ő:

– De mennyire. Főként akkor, amikor a telefonos kisasszonyok itt vagy Budapesten tehetetlenkednek, pedig sürgős volna, hogy bejelentkezzem a szerkesztőségbe. Ilyenkor keményen káromkodom.

Barcs visszakérdezte:

– És mit mond, amikor káromkodik?

– Csúnyát, nagyon csúnyát, fiam. Azt mondom: a teringettét! És ismétlem, amíg nem kapcsolnak. Azt se bánom, hogy a magyar hölgyek értik, amit kiabálok.

Merthogy: a stílus maga az ember. A politika pedig – sokkalta inkább.

Ezért mondom, írom, ismétlem és ismétlem most és itt, hátha meghallják:

A teringettét, a teringettét! 

Ezúttal a személyes érintettség is magyarázza, hogy – első ízben – az Infovilág olvasói számára közzé teszi azt, amit dr. Haynal Imre (a képen) professzorról írt: a nemzetközi orvostudomány halhatatlanjai közé számító magyar kardiológust éppen 65 éve, 1945-ben választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia, egy évvel később (1946-ban) pedig teljes jogú akadémikus lett.  A szerző ugyancsak újságíró édesapja, Dernői Kocsis László pedig 40 éve hunyt el a  tudós  kezei között, otthonában.  

 Haynal Imrét (1892–1979) a családomhoz kötődő drága barátok egyik legbecsesebb tagjaként ismertem meg már gyerekként, s ez a rangja sosem változott. A legendáriumunkban nem csupán páratlanul nagy tudású orvosként, hanem apám életre szóló barátjaként is szerepel. „A prof” nem csupán számomra minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája, aki „biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít”. A nagy fajsúlyú vélemény a magyar medicina egy másik óriásától, Babics Antal urológus professzortól származik, akit a 60-as évek elején, az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet riportereként faggattam a hazai gyógyítás állapotairól.

 Tény: Haynal doktor Kossuth-díjat is csak 1956 után kapott. Holott már 1931-ben egyetemi magántanár volt, a két világháború között is jegyezte munkásságát a nemzetközi orvostudomány, s A szív és vérerek betegségei című, 1938-ban megjelent monográfiája e témakörben úttörő munkának számított. A háború után pedig senki sem vitathatta érdemeit itthon a belgyógyászat, mindenekelőtt a pesti, Szentkirályi utcai klinika talpra állításában.

Viszont – így szólt az azóta dokumentumokkal bizonyított pesti szóbeszéd – Rákosinak még 1954–55-ben is elég hatalma volt, hogy lesöpörje a sokadszor megismételt kitüntetési javaslatot. S tette/tehette ezt annak ellenére, hogy közismert volt: Haynal professzor a II. világháború éveiben kiállt az üldözöttek mellett, és 1944 őszén például megtagadta a kolozsvári orvosi kar nyugatra telepítését. Igaz később, a legkényesebbnek számító években, nem egyszer mondta nyilvánosság előtt is – nevén nevezve magát a jogtiprót – jogtiprásnak azt, amit a  történelemkutatás csak később mert annak nevezni.
 
Apám 1940-ben, 37 évesesen Kolozsvárott kapott először szívrohamot, s ott került mindnyájunk szerencséjére a már akkor nagy tudásáról ismert Haynal kezébe: a szó legszorosabb értelmében ő hozta vissza őt az életbe. Ebből lett a családi barátság, s az, hogy a mind nagyobb tekintélyű kardiológus apám szervi szívizom-elfajulásának kezelőorvosa maradt élete végéig, 1970-ig.Ott voltam (Belgrádból jöttem haza néhány napra, ahol  akkor az MTI tudósítójaként dolgoztam),    amikor utoljára feküdt nála a Szentkirályi utcában, a klinikán. A már ugyancsak nem egészséges orvos-akadémikus megfogta az öregem kezét és elmerengett.

– Emlékszel, mit mondtam neked majdnem harminc éve? Azt, hogy még egy ilyen szívroham, mint a mostani, elvisz, tehát nincs más megoldás, csak a nyugalmas környezet, a nyugodt élet. És mi lett belőle? Neked azóta annyi rohamod volt, hogy egy kisváros kipusztulhatott volna ennyitől. Mégis élsz, és azért, mert szerencsédre az emberi test és a lélek sokkal többet elvisel, mint mi, orvosok hinnénk.Az előbbiek kiegészítését meg a Magyar Nemzet munkatársaként hallhattam tőle amikor, szinte ugyanakkor, mint Babics professzorral, vele is riportot készítettem. 

„Egész életemben nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerem azt az  embert, akit az Isten megalkotott, én pedig újra és újra barkácsolok vele. Mindenkivel azt teszem. Amikor megkezdtem a szakmát, 1915-ben, nem is sejtettem, hogy mindenki másnak teremtetett, mint amilyennek én első látásra elképzelem. De a barkácsolásban talán végül vittem valamire..."

Azóta rájöttem, hogy Haynal Imréből különleges erő sugárzott, amikor rátette a kezét a betegen háborgó szívre, s azt mondta (mindig azt mondta): „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik”. Sokaktól hallottam évtizedek alatt, hogy a betegei bízni tudtak Haynalban, s a gyógyszerek csak a ráadást voltak. Persze, nála jobban kevesen tudták, tudják mindmáig a világon, hogyan lehet “barkácsolni” a tablettákkal.

Meg az emberi szóval, jóérzéssel.

A klinikai rendelőjében ültünk néhány évvel a háború után, akkor, amikor hazatérőben volt a hadifoglyok zöme a szovjetektől. Haynal kinézett az ablakon, és meglátott egy rongyos, tántorgó embert. Más talán részegnek gondolta volna, akivel nem kell törődni. Ő viszont leküldte az asszisztensnőjét és felhozatta vele a férfit. Ott derült ki róla, hogy az nem beteg, hanem az éhségtől támolygó fogoly volt, úton hazafelé, Zalába. Haynal megvizsgálta, majd lekísértette a zuhanyozóba, megebédeltette, s végül előkotort a zsebéből némi pénzt, a vonatjegy és útravaló árát. Az adjunktusa, Sellei Camilló, aki később az ország egyik legismertebb vezető onkológusa lett, semmit sem tudott az előzményekről, csak a búcsújelenetre érkezett, és csodálkozva, némán bámult.

Haynal Imre meg ott és akkor ennyit mondott neki: "Nem arra esküdtünk, amikor orvosok lettünk, hogy sokat keresünk, hanem arra, hogy segítünk az embereken. S ez a néhány forint most többet használt minden gyógyszernél..."

(Ez látszik az alkalmas helynek arra, hogy megjegyezzem, és utólag – tán a mennyekben olvassa e sorokat – megköszönjem neki: akaratlanul ugyan, de végül is ő, Sellei doktor indított el nemzetközi újságírói pályámon, mert 12 évesen rádöbbentett, hogy az iskolában rosszul tanítanak angolra. Ezért kierőszakoltam apámtól az otthoni, nem éppen olcsó nyelvtanulás lehetőségét, ami minden további életcélom realitását megalapozta).

Amikor ezeket a sorokat írtam, az interneten – ahogyan szokás, véletlenül – rábukkantam egy Haynal-tanítvány, dr. Barabás András soraira. Azt írja: „Az Üllői út villamosain izgalommal utaztunk az előadásaira, és sokszor az előadóterem zsúfoltsága miatt a lépcsőkön is ültünk. Mégis, egyszer elaludt egy hallgató, méghozzá az első sorban. A professzor súgott valamit az egyik tanársegédjenek, aki egy pár perc múlva két csésze gőzölgő kávéval tért vissza. Haynal felébresztette a hallgatót, és azt mondta: Kedves kolléga úr, úgy látszik mind a kettőnknek nehéz éjszakája volt, tehát jót fog nekünk tenni egy erős fekete.”

 Az orvosi tudásán túl ezért a gondolkodásért külön megérdemelte, hogy 1993-ban egyetemet neveztek el róla Budapesten. Remélem, nem örökre vették vissza tőle ezt a megtisztetést éppen az ezredfordulón – racionálisnak mondott átszervezések, integrálódás címén...

Jászi Oszkár e fontos mondatát akkor fogalmazta meg, amikor 1918-ban világossá vált: elkerülhetetlen Magyarország új Mohácsa, Világosa – ami végül a magyarságot máig égető Trianonba torkollt. Amikor Clemanceu és George Lloyd nyomán és nyomására az Atlanti-óceán túlsó partján Thomas Wilson is visszavonhatatlanul azok mellé állt, akik nemzetállamokban látták a 20. század folytatását Közép-Európában. Így az, ami még 1848-49-ben, sőt 1867-ben is lehetőség volt, hogy a történelmi Magyarország „keleti Svájcként” a progresszió előharcosa legyen Európában, reménytelen próbálkozássá törpült az első világháborús vereség, a nagyromán, a cseh-szlovák és délszláv ambíciók árnyékában.
A történelem kemény tényei mondatják a reálisan gondolkozó kritikus utókorral: Jászi az „őszirózsás” Károlyi Mihály minisztereként és annak legfőbb külpolitikai tanácsadójaként kilátástalan helyzetben azt csinálta, amit tenni lehetett, és amit tenni tudott. Mindent lehetségest megtett a magyarságért, hogy megmentsen annyit, amennyi megőrzésében a realitások által gúzsba kötve akkor egyáltalán reménykedhetett. S tette ezt meggyőződéses európaiként, aki még a véres „nagy háború” után is bizakodott abban, lehet közösen Közép-Európát, sőt Európát építeni, s benne magyarnak lenni. Hibásan látta? Nem rajta múlott! Ezért jelképes is, hogy a mostani gazdag tartalmú konferencia egyik előadója éppen Jászi Oszkár kései utóda, Jeszenszky Géza, a rendszerváltó Antall-kormány konzervatív történész külügyminisztere, aki ezzel a címmel lép 2015-ös hallgatósága elé: „Két elvetélt alkalom a dunai államok kiegyezésére: az első világháború vége és a hidegháború vége”
Hogy áll most – a harmadik alkalom? Reméljük legalább, hogy a ma Európai Uniója holnap még válhat azzá, amiről Jászi tegnap álmodott! De ahhoz megint - előre kell dolgozni a jövőnek! 
Ezért - úgy érzem - idekívánkozik még egy mondat: „A történelem nem több, és soha nem kell, hogy több legyen, mint a jövőt szolgáló számvetés“.
Az idézet H.G. Wells 1920-ból származó, két kötetes könyvének angol nyelvű kiadásából való. A könyv címe: „The Outline of History”. Némileg szabad magyar fordításban: a történelem fővonalakban, egy kicsit még szabadabban, történelmi vázlatok. Ez a második kötet utolsó fejezetének első mondata. A fejezet azzal foglalkozott: mit hoz a jövő? Azóta tudjuk: mit hozott a 20. században.
Aki másutt nem találja a könyvet, Antall József egykori miniszterelnök hagyatékában valószínűleg rábukkanhat. A rendszerváltó miniszterelnök gyerekként vetette meg édesapjával - a második világháborúban Magyarországra menekült lengyelek sorsának intézésével ugyancsak ismertté vált id. Antall Józseffel - a könyvet, mert megragadta az előbbi idézet.
A wellsi mondatot e sorok írója - mint túl sokat átélt túlélő - úgy értelmezi: aki a történelemmel foglalkozik, annak feltétel nélkül a jövőt kell szolgálnia. A múltat tudatosan félremagyarázni pedig épp ezért – halálos bűn, amit vélt jó szándékok sem tehetnek bocsánatossá! 
Ahogyan egykor – úgy ma és holnap sem…

Kim Ir Szen születésének 105. évordulója

Koreai kézfogások -

„Sub-rosa – avagy megíratlan megírandók” című kéziratgyűjteményem alábbi részlete azzal a félszigetnyi, ketté osztott országgal, Koreával foglalkozik, amelyik a világpolitika kényes vihargócainak egyikeként ma jóformán mindennapi szereplője a nemzetközi médiának. Ez akkor sem volt másként, amikor – a hatvanas évek közepén – pekingi székhellyel a Magyar Távirati Iroda távol-keleti tudósítójaként a helyszínen figyeltem a térség eseményeit. Ebben a minőségében kerestem folyamatosan a válaszokat az „Ázsia Németországának” tekintett, a II. világháború győztes hatalmai által ott északira és délire kettéosztott Koreai-félsziget – úgy tűnik föl – egyfolytában bonyolult, szinte mindig egyszerre történelmi és aktuális okokból fakadó kérdőjeleire is.

.A krónikás koreai kézfogásainak története előbb kezdődött, - Budapesten. Amikor először találkoztam vele, Kim Ir Szen, Észak-Korea szocialistaként hirdetett államának alapító vezére, számunkra nem akármilyen fontosságú évben, 1956-ban – tavasz végén – látogatott hozzánk.

Az ELTE újságíró-szakos hallgatójaként kísértem az egyetlen helyre, ahová tanszékünk lapja, a „Toll” képviseletében odaengedtek: a budai fogaskerekűnél lévő, mindmáig jól ismert erdei iskolába. Abban működött akkor azoknak a koreai gyerekeknek az iskolája, akiket jó szerencséjük Magyarországra vezérelt az 1950–53-ig tartott, a III. világháború próbájának tekintet szörnyű koreai háború idején, s engedélyt kaptak arra is, hogy itt fejezhessék be megkezdett tanulmányaikat.

Kim Ir Szen úgy vonult be kíséretével az iskolába, ahogyan addig még senkitől sem láttam. Minden egyes lépése, lassú mozgásának összehangoltsága, a tanároknak és a gyerekeknek szánt mosolyok pillanatonkénti váltogatása, főként pedig szemei szünetet nem ismerő villanásainak szinte követhetetlen száguldása maga volt a tökéletesen megtanult mesterség. Teljesítményét taníthatták volna akár a pesti színiakadémián is.

Velem is kezet fogott. Megkísérlem hitelesen leírni hogyan, nem ok nélkül. Ami történt: feltűnően komótosan, amint mozgott is, megemelte a karját, centiről centire előrenyújtotta, s amikor célhoz, vagyis hozzám ért, azt éreztem, hogy vastag, szokatlanul puha ujjaival, éppen csak megérintett, s nem fogta meg igazán a kezemet. De közben mindvégig kutatóan figyelte a szememet. Aztán odébb lépett, s láttam, a szomszédomnál – az iskola egyik magyar tanáránál – tökéletesen megismétlődött az, ami nálam.

S ezzel nem záródott le a történet, sőt… Csak most következett az, amiért mindez egy életre belevésődött az emlékezetembe: azok a körülöttem álló koreaiak, gyerekek és felnőttek, akiknek nem jutott kézfogás – a kezemet bámulták. Voltak, akik hosszú perceken át. Nagyon nehezen jutott el az agyamig, mivel érdemeltem ki ezeket a tekinteteket: mert olyan kéz az enyém, amelyet megérintett Kim Ir Szené...

Másodízben Phenjanban lettem részese e megtiszteltetésnek. Ott 1965 októberében fogott velem kezet, immár kétségkívül politikai tartalommal. Fock Jenő miniszterelnök-helyettes delegációját kísértem, Pekingből jövet, tudósítói feladatokkal. Ez amolyan se hideg, se meleg időszaka volt a magyar–KNDK viszonynak, amikor a valós értékeket kifejező együttműködést mindkét részről halvány mosolyokkal és barátságos kézszorításokkal helyettesítették: nem utolsósorban a világ – főként az egymásra mind vadabbul gerjedő, éppen a kulturális forradalom poklának kapujában álló Kína és a Kremlből már Brezsnyev által irányított szovjetek – számára. Ezt szolgálta Fock utazása is, aki, bár komoly sarzsi volt Magyarországon, miniszterelnök csak később, 1967 tavaszán lett.

Ahogyan a tárgyalásokra, úgy Kim és Fock hivatalos találkozójára is a Koreai Munkapárt központjában került sor. A szervezők engem is beállítottak a legfőbb koreai méltóságra várakozó magyar vendégek közé, persze a sor vége táján. De ez is elég volt arra, hogy – legalább néhány napra – megkülönböztetett rang birtokosa legyek Phenjan szép folyója, a Tedong partján. Koreában ugyanis kétfajta elvtársi cím dukált: a “domu” mindenkinek, a ”tondzi” meg a fejeseknek, én az utóbbit ”excellenciás elvtársként” fordítottam magyarra, önmagamnak.

Amikor Kim Ir Szen belépett, az első gondolatom az volt: nem egészen tíz év alatt 15 esztendőt öregedett. Elsősorban az arca, második pillantásra a mozgása korosodott, a szeme vesét vizslató ereje viszont semmit sem gyengült. Ekkor értettem meg, hogy hatalmának egyik titka pillantásának a bűvölete: ezzel kelti azt az érzést, hogy olvas annak a fejében, akinek a szemébe néz.

Széles mosollyal kísért kézfogása Fock Jenővel soká tartott, ez szólt a filmeseknek és fotósoknak, tehát a népnek és a világnak. A sorban második Pullai Árpádnak – akkor az MSZMP KB osztályvezetője volt, később lett KB-titkár, majd miniszter – jóval kevesebb idő jutott, de ugyanolyan méretű mosolygás. Nálam már csak néhány másodpercre állt meg. Mosolytalanul, viszont a kézfogáshoz biccentett, s – ahogyan az Budapesten is történt – nem hagyta ki a szemem vizsgálatát. Számomra az igazi újdonság a férfias kézszorítás volt. Elkönyveltem: közben rájött, ez is szükséges tartozéka a kemény, céltudatos, szembeszegülést semmiben sem tűrő vezérnek. Főként, amikor egyesek azt hihetik, korosodik…

.Holott akkorra már mindenki számára félreérthetetlenné tette: senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Korea északi fele – Kim Ir Szen Koreája. Ha valaki, ő valóban mondhatta volna, amit egykoron a francia Napkirály, XIV. Lajos csak hitt magáról, mégis hirdetett: „Az állam (meg a párt és főként a hadsereg) én vagyok.” Nem is titkolta, hogy hatalmának legfőbb támasza a hadsereg, s ennek javára – nem kevés elemző szerint – feláldozta a Távol-Kelet természeti kincsekben rendkivül gazdag, első potenciális "kis tigrisének" háború utáni gyarapodási lehetőségeit a fegyverekért, amelyek között halálakor már ott voltak az atomrakéták is.

Fiának, Kim Dzsong Il-nek pedig – már saját tulajdonának tekintett, és dinasztikus jogon örökre megvédendő latifundiumként adta át országát, a Koreai-félsziget északi felét.

Aa dinasztia immár harmadik tagja az államalapító unokája: Kim Dzsong Un. Ő az, akinek ma halljuk szinte naponta a nevét...

Több, mint hat évtized újságírói emlékei gyűltek össze „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” című kézirat archívumomban. Ebből született - az ünnep alkalmából – ez a húsvéti jeruzsálemi jegyzet.


A keresztre feszített Jézus Krisztushoz a 18-as busz jár Jeruzsálemben.
Az újváros északnyugati részéről, a történetesen budapesti születésű Herzl Tivadar emlékét őrző Herzl Boulvard felől a Jaffa Streeten (pesti hasonlattal: a helyi Rákóczi úton) jut el az ember az Óvároshoz, aminek több, mint három évezredes története drámák végtelen sorozata – mind a mai napig. Ezekben a világ kevés városa vetekedhet Jeruzsálemmel.
A legutóbbi évtizedek történeteinek egy része pedig éppen a 18-as buszhoz kötődik. Így az is, amikor éppen ott jártamkor egy fanatikus merénylő reggel 6-kor erre a járatra szállt fel az új városházánál, s felrobbantotta a buszt, önmagát az utasokkal együtt. Egy héttel később ugyanitt, ugyanígy megismétlődött a szörnyűség. A két alkalommal összesen 42-en haltak meg: s ahogyan ez itt szinte kivétel nélkül mindig így történik, az áldozatok vegyesen zsidók, muzulmánok és keresztények, helyiek és külföldiek voltak.
Mert Jeruzsálemet együtt lakják elsősorban, de korántsem csak zsidók és palesztinok, s nincs olyan napja az évnek, amikor elsősorban az Óvárosban ne tipornák egymás sarkát a külföldiek, turisták, akik jó része hívő zarándoknak is vallja magát. Nincs rá statisztika, mennyien járnak itt közülük a zsidók világot teremtő Istenének, mennyien a mohamedánok Allahjának, s mennyien a keresztények Jézus Krisztusának nyomdokaiban. S hány országból hányan – köztük Magyarországról – jöttek, jönnek az örök közöset keresve a Földnek ezen az egyedülállóan különleges pontján: eredetét tekintve három, elválaszthatatlan világvallás közös metropolisában.
A buszt fegyveres őrök kísérik, s Avi Peretz, a sofőr bevallja, amikor rákérdezek: ennek ellenére sem szívesen vállalta a szolgálatot ezen a mindig vegyes nemzetiségű, vallású utasokat szállító vonalon. Mert a helyzet még a látszatnál is bonyolultabb: amikor a fel-, leszállókat nézi, egyetlen pillanatra sem feledkezik el arról, hogy az arab utasok között is sok a zsidó és keresztény. De neki mégis csak élni, pontosan megélni kell, nem mondhatott hát nemet a beosztásra. Ahogyan a biztonságiak sem.
A húsvét mindannyiuké. A zsidók a pészahot, az egyiptomi szolgaságból való szabadulást ünneplik, a keresztények a Megváltónak örvendenek, a mohamedánok pedig hitük Mohamed előtti utolsó prófétáját tisztelik Jézusban, aki nagypénteken kereszten lelte a halálát.
Itt mindenki tudja, hogy a Szent Sír bazilikának – ahol Krisztus megkínoztatásának 14 stációjából öt található – arab neve is van, magyarra fordítva „A feltámadás temploma”. A többi kilenc pedig a Via Dolorosán (Fájdalmak útja) található, az Antónia-erődtől a bazilikáig, s ez éppen az óváros mai, zömmel mohamedánok által benépesült negyede.
S egyben Jeruzsálem bazárja, ahol péntekenként Allah, szombaton Jahve hívei, vasárnapokon pedig a keresztények tartják zárva a boltjaikat. Kivéve újabban a vegyes tulajdonban lévőket: manapság ugyanis divat a zsidó–muzulmán, keresztény–muzulmán vagy zsidó–keresztény közös tulajdonban lévő üzlet, amely így a hét minden napján nyitva tarthat. Ily módon megadatik Istennek, ami az övé, és a turistáknak, zarándokoknak is az, amiért jól fizetnek. Mert a vallási élet itt hagyományosan kiegyezik a mindennapok életével, ha nem akadályozzák éppen fanatikusok. Húsvétkor meg különösen fontos az ésszerű kompromisszum, amikor valóban mozdulni is alig lehet az Óvárosban.
Csak ilyenkor éppen több az izraeli rendőr és a felfegyverzett katona Jeruzsálem minden részében. A Via Dolorosa mohamedán szakaszán pedig – ha hivatalosan nem is – palesztinok biztonsági emberei is őrzik a krisztusi stációk békéjét. Mert ez közös érdek.
Hisz például az I. állomás egyértelműen iszlám hely is: ahol Pilátus halára ítélte Jézust, ott létesült később az El-Omarije iskola. A II. stáció viszont katolikus sziget a mohamedán tengerben: az Isten fia az Ítélkezés kápolna bejáratánál vette vállára a keresztet. A III. stáció a zsidó Salamon királyról elnevezett út torkolata: itt esett el Krisztus először a kereszt súlya alatt. Egy fordulóval odébb, a IV. stációnál találkozott Jézus az anyjával, Máriával, s közvetlenül mellette, az V. stációnál segítette Cirénei Simon Krisztusnak cipelni a keresztet. A következő kereszteződésnél, a VI. stációnál nyújtotta Veronika Jézusnak a kendőjét, a VII. állomásnál pedig, közeledve a Golgotához, Jézus Krisztus másodszor is elesett. Néhány méterrel odébb, a VIII. stációnál az ő sorsán kesergő jeruzsálemi lányokat vigasztalta a halálraítélt. A IX. stáció az utolsó, amelyik kívül esik a bazilikán: itt harmadszor esett el a kereszt súlya alatt Jézus.
A bazilika rendje bonyolult: a templomon – amit Konstantin római császár keresztény anyja, a későbbi Szent Ilona építtetett fel 326–335-ben, azóta többször elpusztult, s folyamatosan restaurálják – ma hat vallási közösség osztozik: görög ortodoxok, katolikusok, örmény keresztények, szírek, koptok és a abesszinok. Meg is látszik rajta a sok gazda. Több mint fél évszázada, 1958 óta nem tudnak megegyezni, hogyan tüntessék el végre az 1927-i földrengés rombolásait.
A Golgota X–XIII. stációját – a szent helyeket, ahol Jézust megfosztották a ruháitól, keresztre feszítették, meghalt és a Megváltó testét levették a keresztről – különböző vallások papjai gondozzák. A XIV. stációnak számító Szent Sír azonban közös: mai formáját az 1808-i tűzvész után Kalfa Komneosz szmirnai művész alakította ki cifra görög ízléssel. A fölötte lévő rotunda motívumairól viszont évek óta vitáznak. A sziklát pedig, ahol a legenda szerint Jézus keresztje állt, immár hosszú évek óta a modern világ nélkülözhetetlen kelléke, golyóálló üveg védi a merénylők ellen.
Az idén a terrorizmus megszűnéséért könyörögnek mindenütt Jeruzsálemben: keresztény hívők, zsidók és muzulmánok egyaránt.

A legszebb képsor, amit valaha láttam a Szentföldről:

Hiteles a tény és az első időpont: Alfred Jodl, a Wehrmacht vezérkari főnöke 1945. május 7-én hajnalban, 2 óra 41 perckor, a franciaországi Reims egyik iskolaépületében, amely már hónapok óta  a szövetségesek főhadiszállása és Eisenhower tábornok harcálláspontja volt, aláírta a feltétel nélkül kapitulációt rögzítő okmányt.

Ehhez képest mégis arról vitázik a világ – rangos történészek és befolyásos politikusok is –, hogy május 8-án vagy 9-én fejeződött-e be Európában a 2. világháború?

Nem indokolatlanul.

Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig sem látott harcot, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát. 

Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én viszont a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok már elérte Pilzent, a szovjet csapatok még messze jártak onnan. Eisenhower azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért –, nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is. Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a szovjetek mentették meg a németektől, de árulók, nem pedig a szovjet hadsereg. A Vörös Hadsereg alakulatai ugyanis csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).

Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem  is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót. A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem is alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit a szovjet nép viselte. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés.       

E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.    

Egy drámai részlet:

„A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a „túsza”. Sztálin igyekezvén elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett. A mai történészek azonban úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg. De a „legkevesebb” nélkül is azt kapjuk, hogy Szovjet-Oroszország 9–10 millióval több embert veszített, mint Európa többi országa együttvéve, beleértve Németországot a háborúban. Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a győzelemért: van, aki 32 milliót, más 42 milliót is emleget. De ha csak a 26–27 milliót vesszük, akkor is érvényes az ijesztő megállapítás: ilyen hatalmas veszteség nem ért még egy országot, egy népet sem.

Valószínűleg csak Oroszországban léteznek özvegyfalvak. Így nevezik azokat a településeket, ahová a frontra behívott férfiak közül egyetlen egy sem tért vissza. Egyetlen egy sem!”                    

Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst. Május 8-án reggel Berlinbe érkezett Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte. A szöveg hat pontjából legalább kettő feltétlenül ide kívánkozik.

„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt…

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.”

Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik.  

A NÉMET KAPITULÁCIÓ OKMÁNYA

1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. Ajelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderő-főparancsnokság részéről:

Von Friedeburg               Keitel                    Stumpff

Jelen volt:

a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:

A. W. Tedder, légimarsall

a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:

G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen volt:

J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka

Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka

A dokumentum keltezése 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.

És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután… 

A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háborúbeli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte. A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatását és  egyben tudományos feldolgozását tekinti.

Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.

Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:

1. Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.

2. Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.

3. Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti „felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s őt nem büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra kész állapotban voltak.

4. Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a „második aktus” a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.    

5. Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.

Azt a Keitelt kisérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.

A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarsschall) Keitellel megszámlálhatatlan példányban találkoztam – képek sorozataként a karlshorsti épület különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon, kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.

Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott.

Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.

Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. (Azonnal nem szerettem! Itt bukkantak fel elmaradhatatlan relikviákként újra és újra Keitel fotói.)

A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlanul népi orosz vodkával zárult. A szovjet házigazda oldottságának köszönhetően a fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül. A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.         

Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.        

Most 2015-öt írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emlék volna.

A II. világháború – 1939. szeptember 1–1945. szeptember 2. között – legalább 56 millió emberáldozatot követelt. Ennyien estek el a harcokban, haltak meg a hadi cselekmények (bombázások), továbbá mindenekelőtt a náci Németország haláltáboraiban és a polgári lakosság elleni tömeges kivégzések következtében.

2020 – az európai béke 75. évfordulója – talán jobb év lesz a világ számára…

 * * *

Az orosz Zvezda tévécsatorna friss híre szerint a többi között magyar fegyveres alakulatok is harcoltak a Vörös Hadseregben a második világháború idején. A hadi levéltárban őrzött, magyar vonatkozású dokumentumok itt megtekinthetők, tessék kattintani! A megsárgult fóliánsok között olvasható (a különös pályát befutott és leglátványosabban dekorált) Vörös János vezérezredes 1944. november 5-i felhívása, amelyben a német ellenében az oroszokhoz átállására szólította föl a magyar honvédséget, és a demokratikus Magyarországot élteti - Horthy Miklós kormányzó vezetése alatt.

Az eredeti dokumentumok nagy terjedelemben foglalkoznak a francia Normandia légi ezreddel. A francia és a szovjet-orosz repülőegységek együttműködéséről és harcairól évtizedekkel ezelőtt filmet is forgattak Normandia Nyeman címmel. 

Pjotr ABRASZIMOV személyesítette meg számomra egy szuperhatalom diplomata politikusát. Amikor 1976-tól a Magyar Távirati Iroda „össz-berlini” tudósítójaként dolgoztam, már másodszor volt a Szovjetunió ottani nagykövete, aki egyben - a második világháború egyik győztes nagyhatalmának jogán - a Szovjetunió németországi főbiztosának címét is viselte. Az 1912-ben született “orosz agytröszt” (a személyesen neki címzett minősítés Helmut Schmidt egykori szociáldemokrata bonni kancellártól származik, akinek sűrűn volt alkalma szellemi párbajt vívni vele) politikusként magas pártfunkciókon át a belorusz miniszterelnök-helyettességig vitte, mielőtt “átnyergelt” külföldi munkára. Már elismert diplomataként 1962-ben első ízben nagykövet az NDK-ban, a legnagyobb létszámú szovjet külképviseleten, ső készítette elő és írta alá 1971 szeptember 3-án szovjet részről a kettős Berlin gyakorlati helyzetét és mindennapi életét szabályozó megállapodást a három nyugati nagyhatalommal. Még ugyanebben a hónapban - mint azt a bizonyos mórt, aki jól végezte el a dolgát - áthelyezték a párizsi nagykövetség élére. De már 1975 márciusában visszatért régi posztjára és irodájába a legendás berlini “orosz házba” az Unter den Linden-en (német nyelvű könyve a “házról” nevemre dedikált köteteim közt az egyik ritkaság). A követséget 1873-ban nyitották itt meg, cári ukázra hazai orosz földre építették, s az első épületek legfontosabb alapanyagait is otthonról szállították ide. Úgy hírlik, Putyin miniszterelnök utasítására most megújítják az egész terület orosz anyaföld bázisát. Mert rendszerek ugyan változnak Oroszhonban, más dolgok viszont mintha kevésbé..

A „suttogó fáma” szerint (én anno egy szovjet diplomatától hallottam) Abraszimov Brezsnyev személyes döntése alapján került vissza a Brandenburgi-kapu tőszomszédságába, mert “ő az egyetlen, aki kézben tudja tartani a németeket ideát és odaát egyaránt”. 

Az „ideátról”, vagyis az NDK-ról hallottam, sőt személyesen is tapasztaltam egy s mást Abraszimovval összefüggésben. 

„Újságíró nyelven” szólva “hiteles, de meg nem nevezhető forrásokra” hivatkozva írom le “sub rosa”, hogy Abraszimov rendszeresen bekérte és meg is kapta az NDK és az NSZEP legfelsőbb vezető testületeinek anyagait, sőt esetenként meghívás, bejelentés nélkül betoppant a német párt legbelsőbb tanácskozásaira. 

Saját kedvenc NDK-beli abraszimovi élményem is a nagykövet finoman szólva “birodalmi szemléletűnek“ mondható motívumait erősíti.

 Öt éves németországi küldetésem idejére esett a Varsói Szerződés egyik, az NDK területén megtartott összevont nagy hadgyakorlata. Ebbe csöppentem bele, számomra meglepő módon. Máig sem tudom, mennyire fér ez bele a katonai rendbe, de - mert ismertem a helyi viszonyokat - úgy lettem minden formális behívás mellőzésével a hadgyakorlatra kivezényelt magyar sajtós csoport vezetője hogy erről berlini nagykövetségünk tájékoztatott, egy otthonról érkezett távirat alapján.
Kiegészítésként közölték, hogy erről értesítették az NDK nemzetvédelmi minisztériumát is, amely felveszi velem a kapcsolatot.

Ez a kapcsolatfelvétel - az illendőség és (gondolom) az NDK-s nemzeti néphadsereg, s a VSZ szabályai szerint - meg is történt, a minisztérium központi épületében, Strausberg városkában, 30 kilométerre Berlintől keletre. Berlinben ugyanis (ez egyébként hivatalosan Kelet- és Nyugat-Berlinre egyaránt érvényesnek számított) - a város formálisan az újraegyesítésig érvényes, de a valóságban évtizedeken át be nem tartott különleges státusza miatt - tilos volt német katonai erőt tartani. Ebből a két német állam megalakulásáig, de jogi értelemben 1945-ig visszavezethető rendelkezésből az NDK - érdekes módon - betartotta, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériumának központját vidéken építette ki. Viszont rendszeresen katonai díszszemléket tartott a Karl-Marx-Allén, és a Szovjetunióval közösen minden alkalommal elutasította az ezért járó menetrend szerinti nyugati tiltakozásokat. A minisztériumban igencsak megbecsülve éreztem magam, mert az első perctől kezdve minden katona, függetlenül a rangjától, feszesen tisztelgett, úton, útfélen, folyosókon. A kísérő tiszt végül, sokadik kérdésemre kibökte:

- Önnek azért tiszteleg mindenki, mert civilben hozzánk csak nagyon fontos elvtársak járnak. 

Szinte beláthatatlanul hosszú tanácsteremben igazított el sokunkat egy NDK-s generális a tervekről és a speciális sajtós feladatokról. Rajtam kívül mindenki egyenruhát viselt, német, szovjet, lengyel stb. főtiszti uniformisokat véltem felismerni. Kiderült: mi voltunk a hadgyakorlat sajtócsapatának egységparancsnokai, mind katonák, kivéve engem, mivel Berlinben dolgozó civil külföldi tudósító kollégáim közül egyet sem láttam. De a kutya sem kérdezett katonai rangomról, beosztásomról. 

Uniformisról először a hadgyakorlatot megelőző héten - újabb budapesti utasítás nyomán - esett szó: követségünkön meg kellett adnom minden testi méretemet, a fejemtől a lábamig. Három nappal később pedig megjelent - pontosabban katonásan jelentkezett - nálam, az MTI irodájában, egy honvédtiszt, s átadott egy teljes tábori tiszti egyenruha készletet. Ő kérdezett rá először a rendfokozatomra: amikor közöltem magas tizedesi rangomat, meghökkent, majd elviharzott, de otthagyta az egyenruhát. (1956 után ugyanis néhány évig szünetelt nálunk az egyetemisták tartalékos tiszti képzése, így ragadtam le szerencsésen a két csont csillagocskánál). Egy órával később behívtak a követségre, ahol Nárai István altábornagy, a néphadsereg kiképzési főnöke közölte velem nagy derűsen a megoldást.

 Tiszti egyenruhában, de rangjelzés nélkül veszel részt a gyakorlaton - mondta. - Elvégre annak idején Bugyonníj is mindig váll-lap nélkül vezényelte a katonákat. De azért megtudhattuk volna korábban is, hogy nem vagy tiszt. Czinege gond nélkül rád akasztott volna néhány aranycsillagot... 

Ez a váll-lap nélküli Bugyonnij példa - bevallom - nekem rendkívül tetszett. A hadgyakorlat főpróbáján belém is szállt a kisördög, s elhatároztam, kipróbálom, mennyit ér a katona, ha nem tudják, milyen rangot takar a tiszti uniformis. Kiderült: többet, mint valaha is álmodtam volna. 

A sajtótribünről lassan elindultam a szentek szentélye, a gyakorlat dísztribünje felé, meg-megálltam, szemlélődtem, megint tovább mentem, s csak vártam, hol és mikor állítanak meg. Az eredmény pedig: sehol és semmikor. Perceken belül ott álltam a legfelsőbb NDK és VSZ vezetés tagjai között. A magyar katonai sarzsikat mindenesetre óvatosan elkerültem, viszont véletlenül éppen Abraszimov háta mögött találtam magam. A szovjet nagykövet megfordult, rám nézett, észrevettem, hogy rájött, látta már az arcomat, de fogalma sem volt, hol. Váratlanul, mint ami a világ legtermészetesebb dolga, oroszul katonásan rám mordult (később utánanéztem, partizán volt a világháborúban):

Azonnal hívja ide Hoffmann hadseregtábornokot!

 Da - feleltem ugyanúgy oroszul és katonásan az igent. Hátraarcot csináltam, és mintha egész életemben ilyen parancsokat továbbítottam volna, odamasíroztam az Erich Honecker NSZEP pártfőtitkár és államfő mellett feszítő Heinz Hoffmann nemzetvédelmi miniszterhez, a német párt legszűkebb vezetésének tagjához.- Abraszimov elvtárs hívatja - mondtam nem éppen bőbeszédűen. Németül szóltam, azt látta, hogy magyar egyenruhát viselek (csak ismétlem magam, rangjelzés nélkül), mégis magától értetődőként fogadta, amit közöltem.
- Máris megyek - ennyi volt a válasza, s azonnal ment is a szovjet nagykövethez. Én meg végre

jobbnak láttam, ha feltűnés nélkül távozom. Sikerült...

 Most is meggyőződésem, hogy nem csak bebeszéltem magamnak: úgy ment a miniszter Abraszimovhoz, mint aki magától értetődő parancsot teljesít. Talán mert a “németországi főbiztos“ cím birtokosa hívatta? Vagy más volt az ok?
 Azt a már „odaátra” is vonatkozó „biztonsági eljárást” is Abraszimov ötleteként emlegették mindkét Berlinben, hogy a helyi szovjet autók szükség szerint akár óránként tudták váltogatni a rendszámaikat, a (minden érdekelt fél által tudatosan összekuszált) szabályok szigorú betartásával. Saját szememmel láttam olyan gépkocsit, amelyik különböző alkalmakkor szovjet katonai rendszámot, NDK-beli diplomata táblát, nyugat-berlini szovjet főkonzulátusi regisztrációt, sőt amerikai, angol vagy francia katonai rendszámtáblát viselt. Ugyanezeket a trükköket persze a három nyugati fél is alkalmazta pontosan ugyanolyan okokból, és – így „zörgött a haraszt”, az összes érdekelt fél (mármint az illetékes szovjetek, amerikaiak, angolok és franciák) persze nem hivatalos megállapodásával. A „négy nagy” járműveit ugyanis semelyik oldal német hatósága sem ellenőrizhette a két Berlin közötti határon, katonai rendszámokat viselő járműveket pedig az egyes szektorokban csak a szektorok hivatalos megszállói állíthattak meg, helyi hatóságok nem. Az utóbbi „megszállási jogot” az NDK-ban - bár hivatalosan ezt a szovjetek 1949-től kezdve folyamatosan cáfolták - a szovjet katonai hatóságok a valóságban a német újraegyesítésig gyakorolták, de nem volt más a gyakorlat Nyugat-Berlinben sem..

A rendszámtábla egyébként „szent tehén” volt civil külföldiek esetében is. Az NDK hatóságok például ragaszkodtak hozzá, hogy 1976-ban, érkezésem után a lehető legrövidebb időn belül felszerelhessék autómra a kék színű QA 03-01-es rendszámot: ez ugyanis „hiteles fordításban” minden hatósági ember számára azt jelentette: a kocsit magyar (03), újságíró használja (QA), és a hírügynökség irodavezetőjének birtokában van (01). Nyugat-Berlinben pedig ugyancsak rögtön tudhatta a rendőr, kivel áll szemben. Így történhetett meg velem, hogy amikor egyszer szabálytalanul jobbra fordultam a határátkelő, a legendás Checkpoint Charlie után, az első nyugati utcánál (az NDK-ban akkor még ugyanis jobbra, kis ívben pirosra is be lehetett fordulni, és hirtelenjében nem működött a másik oldalon érvényes KRESZ-reflexem), a helyi „szerv” leállított és zordan rám dörrent:

- Azért, mert odaát vörösre mindent szabad, az nem jelenti azt, hogy ideát is így van.

 A megjegyzéstől úgy meglepődtem, hogy hangosan elnevettem magam. A rendőr meg a derűmön lepődött meg, de vette a lapot, s ő is elmosolyodott.

- Megértett és nevet? Akkor ezzel megtakarított 10 márka büntetést...

 Azt viszont soha sem fogom megtudni, mit takarítottam meg magamnak mindenféle szempontból (pénz, egyéb büntetés, egyebek), amikor rádöbbentem, hogy ezen, a külföldiek által használt, minden forrás szerint szuperellenőrzött, híres-hírhedt kelet- nyugati határátkelőn négy napon át - véletlenül - a feleségem útlevelével közlekedtem oda-vissza. És ezt egyetlen, egymást váltogató, éber NDK-s határőr sem vette észre. Csak magamban emlegettem az NDK bukásáig: ha ezt a szegény (azóta elhunyt) Honecker akkor csak sejtette volna?

 Szegről-végről az Abraszimovhoz kötődő legtanulságosabb személyes világpolitikai élményem is a ”Chekpoint Charlie”-hez kapcsolódik. A 70-es évek végén a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti nemzetközi átlépő NDK-s oldalán bevezettek egy új technikai ellenőrző berendezést: ez a hőmérsékletet mérve megállapította, nincs-e rejtegetett élő személy a határon átmenő járművön? Egy amerikai katonákat Keletre szállító busznál az NDK határőrség ennek az eszköznek a jelzésére vette észre, hogy a padlón tucatnyian fekszenek elrejtőzve - egykori berlini kémfilmek ismeretében nem nehéz találgatni, vajon miért? A járművet - a szabályoknak megfelelően - a németek nem ellenőrizhették, csak megszámolták az ablakokon át látható egyenruhásokat. Riasztották viszont a szovjet katonai rendészetet, amelyik akkor állt a busz mellé, amikor abból az „amcsik“ sorban kiszálltak, az Alexander Platz parkolójában. Miután mindenki elhagyta a buszt, a KGB-s tiszti járőr - már a járdán, tehát egyértelműen az Egyesült Államok által hivatalosan szovjet szektorként kezelt területen - akcióba lépett, s azon a címen, hogy az utasok létszáma túllépte a határos hivatalosan bejegyzettekét, az egész csoportot őrizetbe vette.

 Lett is belőle diplomáciai, politikai botrány és kérészéletű sajtószenzáció. De csak ennyi, hisz Berlinben ez sem volt több, mint a mindennapos oda-vissza trükkök egyike, egymás bosszantására, emberek, áruk csempészésére, kémkedésre.

S maradt is volna minden ennyinél, ha Abraszimov nem éppen néhány nappal később tartott volna véletlenül - mi úgy neveztük – „nyilvánosságra nem hozható háttérbeszélgetést” a Nyugat-Berlinben dolgozó külföldi tudósítókkal. Ott kérdeztek rá nyugati kollégák, nem éppen barátságosan persze az Alexen történtekre, összefüggésbe hozva azokat az 1971-es berlini megállapodással is.

Ekkor értettem meg amúgy igazában: milyen egy szuperhatalmi súlyú kifakadás. Azt addig is

sejtettem, hogy nem keveset nyom a latban. De... 

- Az egy realitás - fejtette ki lassan, tagoltan Abraszimov,- hogy mi négyen még címet sem tudtunk adni az 1971-es megállapodásnak, de az mégis működik. Az a második realitás, hogy a Nyugat szerint mindaz, ami abban áll, az a háború után Berlint megszálló négy nagyhatalomnak az egész városra vonatkozó szerződése. Az a harmadik realitás, hogy vannak, akik azt szeretnék, ha a megállapodás hivatalosan németül nem is létező szövege Nyugat-Berlint az NSZK-hoz kötődő városnak tekintené. De a negyedik az, hogy a Szovjetunió Berlin keleti felét a megállapodás alapján is az NDK fővárosaként tiszteli, s egyben tudomásul veszi, hogy az amerikaiak, angolok és franciák számára viszont Nyugat-Berlin még mindig megszállt város, A négyoldalú - és nem a háborús győztesekre utaló négyhatalmi - megállapodás ennek a Nyugat-Berlinnek biztosítja a közlekedését és összeköttetését a külvilággal, beleértve az NSZK-t, de az NDK-t is, beleértve annak fővárosát. És mindezt egyberakva következik a legfontosabb: a Szovjetunió a béke megőrzése érdekében így értelmezi és teljesíti a négyoldalú megállapodást, így él a jogaival és teljesíti a kötelezettségeit, - például a határátlépéseknél is, ha elkerülhetetlen. Ez történt a legutóbb is. Mert senki se felejtse el soha: a szovjet álláspont Berlin esetében soha számításon kívül nem hagyható, a Szovjetunió szerepéből és súlyából fakadó - megkérdőjelezhetetlen realitás! 

 Ezt ott és akkor senki sem vitathatta, mert a nagykövet e mondatok elhangzása után ingerülten felpattant és távozott. De amit történetesen 1989-90-ben Németország újraegyesítése is teljes mértékben igazolt. Másként ugyan, mint ahogyan Abraszimov Nyugat-Berlinben gondolta…

„Az 1944. év nagyon rossz volt. Akkor kezdődött Magyarországon a háború. Hulltak-robbantak a bombák, fütyültek a gránátok.

Az emberek mindig féltek. A gyerekek még jobban. Az iskolákat is bezárták. Rettegtünk, amikor megszólaltak a szirénák és a fejünk felett zúgtak a repülők és zuhantak a bombák. Télen jött a legrosszabb, Budapest ostroma.

Ostrom után megörültek az emberek, mert végre megjött a béke. Az emberek mosolyogtak. Megkezdődött az újjáépítés. A munkások is szívesebben dolgoznak. Mi is örültünk, hogy megnyíltak az iskolák kapui és újra tanulhatunk. Már a hidakat is megkezdték újjáépíteni.

Boldog voltam, amikor először átmehettem a frissen épített Kossuth-hídon. Hányan dolgoztak érte s rajta éjjel-nappal, mire fölépült! Most kezdték újjáépíteni a Szabadság-hidat, a Ferenc József-híd mását. De még sok épületet kell újjáépíteni, amit a németek és a nyilasok leromboltak. Ezeket akarjuk felépíteni.

De nem csak a városiak dolgoznak, dolgoznak a falusiak is. Ők is segítik az országot felépíteni azzal, hogy élelmet adnak. Milyen szép volt május 1-e, a dolgozók ünnepe. Hogy éltették a békét. Nagyon örülünk neki. Sokkal jobb a béke, mint a háború.”

Budapest, 1946. május 22.

Kocsis Tamás IV. b oszt. tan.

Budapest, XIV., Amerikai út 45.”

* * *

Tízévesen írtam a dolgozatot. Gál Anna tanító néni ezt írta rá: „Kiváló munka”. És valamiért eltette magának, 30 évvel később pedig elvitte az édesanyámnak.

S ha már május 1-jét említettem a dolgozatban: 1945. május 1-jén a budapesti, Hermina úti elemi iskola III. b. osztálya, akkor Forró Zsófia tanító néni vezetésével, az állatkertben ünnepelt. Kiflit és papírpohárban tejet kaptunk: máig úgy emlegetem, mint életem legjobb ízű kiflijét és tejét. A kifli a béke első kiflije volt.

Ma 72 esztendeje történt.