A történelem hivatásos tudósainak sem könnyű hiteles pontossággal megfogalmazni, mi volt Dobi István (Szőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tényleges helye, valóságos szerepe a nemzet közös múlt évszázadának azokban az évtizedeiben, amelyek kiírhatatlan részét alkotják nemzedékek történetének. Magam pedig, aki csak élete morzsáinak voltam a tanúja, meg sem próbálkoznék ezzel…  

Ami tény: csaknem négy évig (1948 - 52) az ország miniszterelnöke volt, másfél évtizeden át (1952 - 1967) pedig az Elnöki Tanács elnökekének, államfőként az ő nevével kezdődött a mindenkori hivatalos protokoll lista. De főként: cselekvő részese lett mindannak, amit a 2. világháborút követő legújabb kor – finoman posztján szólva is zűrzavaros - magyar történelmének nevezünk, benne 1956-ot is. Még hadifogságban volt, amikor abban a reményben, hogy hazakerül, távollétében beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjai közé.

Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem. Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kis termetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

        Különböző időpontokban megtett politikai lépései indítékainak, következményeinek megítélésében gyakran igen; emberi jó szándékában, elkötelezettségeinek hitelességében, köztük életre szóló parasztsághoz kötődésében viszont sose kételkedtem.

Ebben azok a lépései játszották nálam a döntő szerepet, amelyekkel akkor, amikor megtette azokat, biztosan nem juthatott előnyökhöz. Azzal például aligha, hogy 1937-ben – ő mondta így – „balra” átlépett a szociáldemokratáktól a Kisgazda Pártba, mert úgy látta, ott többet próbálnak tenni a szegényparasztokért. 1944-ben pedig azt, hogy  behívott katonaként keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett, lehetőségként használta fel arra, hogy annyi embert menekítsen el büntetőszázadokból, amennyit csak tudott; ezt a tényt azok is csak bizonytalankodva kérdőjelezgették meg, akik nem szerették vagy lenézték, -  holott sokan voltak ilyenek.

    Mit tartott saját szerepéről, azt az ELTE újságíró szakos hallgatójaként az államfői ZISZ-ben hallottam, a hazai politikai összevisszaságok egyik jellegzetes évében, 1954-ben. Talán nem is tudta, de ha tudta, nem zavarta, hogy odafigyelek a nagy kocsi pótülésén, amikor erről beszélt. Az országosan ismert kisbéri tsz-ben, s annak nem kevésbé híres, erre a tisztre szokatlan külsejű, kistermetű, púpos elnökénél, Hodek Józsefnél vendégeskedett, aki -  talán, hogy kárpótlást szerezzen a testi hátrányokért - legalább kétszer járult az Úr elé, amikor az észért lehetett nála sorba állni.  Apám a „friss levegő miatt” vitt magával az útra, amire Dobi – a háború előtti időkig visszanyúló barátságuk okán -  őt is elhívta. Jutott is a vidék frissességéből bőven, amikor megnéztük a szövetkezet ménesét, amihez egy szürke csacsi is tartozott. Hodek elmagyarázta, mire kell a szamár a lovak között.

            -  Mert a lovak szeretik. Ha meglódul a ménes és rohanni kezd, a szamár is megy velük. De mert gyorsabban elfárad, mert rövidek a lábai, egy idő múlva megáll. Amikor ezt a ménes észreveszi, a lovak is lefékeznek, majd visszaballagnak a csacsihoz.

            Dobi erre emlékeztetett hazafelé az autóban.

            - Azt hiszem, én vagyok a magyar politikában az elfáradásra hajlamos szamár. Igaz, nem mindenki van rám tekintettel, aki észreveszi, ha értelmetlennek tartom a rohanást. De azért próbálkozom.

Dobi jelentkezései újságíró apámnál, Dernői Kocsis Lászlónál sajátos módon mindig valami olyat jeleztek, ami fontos volt az országnak.

           Egy ritkán publikált kép: A képen: (ülnek) Dobi István, Zsedényi Béla, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, (állnak) Gyöngyösi János, Ries István, Bán Antal, Keresztury Dezső, Rónai Sándor, Nagy Imre, Gerő Ernő. 
1948 decemberében  - ez  "hivatalosan" a fordulat éve (mások szerint  valójában már 1947 annak volt tekinthető) - azzal hívta apámat, hogy „baj van”: Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter disszidált, és Rákosi sürgősen találkozni akar vele, s ő ezért aggódik. Kiderült, joggal: a már akkor is miniszter Dobit arról tájékoztatta, hogy „egyetértésben a szovjetekkel” le kell váltani „az egyébként rendes, de gyenge” Dinnyés Lajos miniszterelnököt, „mert ez nemzetközileg így szokás”, és nem látnak más lehetőséget, mint azt, hogy Dobi kerüljön a kormány élére. „Így nincs szükség különösebb magyarázkodásokra”.

            1952-ben szinte kísértetiesen ugyanez történt. Akkor közölték vele, hogy Rákosi átveszi a miniszterelnöki posztot is, s „ugyebár kormányfője csak egy van az országnak”.  Ekkor ajánlották fel neki az Elnöki Tanács elnöki tisztét.                       

            Kiderült, 1953 augusztusában azért akart azonnal találkozni apámmal, mert Nagy Imre közölte vele, friss miniszterelnökként nyaralni hívták a Krimbe, és ő úgy gondolta, nem tehet mást, elmegy. Dobi István lebeszélte őt, - de elutazott. Ma tudjuk: az invitálás   mögött Rákosi újra kezdődő moszkvai intrikái álltak, s a pártfőtitkár abban a pillanatban megkezdte itthon a júliusban megválasztott új kormányfő és programja fúrását - eredménnyel.

            De közben is voltak sürgős megbeszélnivalóik, hol sorozatos letartóztatások és politikai perek miatt, hol tsz-ügyekben, vagy Dobi által általa tapasztalt gazdasági és nemzetközi gondok megvitatására. Ilyenkor apám vagy leült az írógép mellé és írt, vagy megvárta, míg érte jött az elnöki nagy autó, hogy aztán órákon át beszélgessenek. Ezekről, hol mesélt valamit, hol nem: azt, hogy Dobi miniszterelnök lesz, például előbb hallottam, mint a felmentésére váró Dinnyés. Ahogyan én például tudtam, mivel fenyegette meg Rákosit Beríja 1953-ban, míg az MDP Központi Vezetőségét „elfelejtették” tájékoztatni erről.

Rákosi Mátyás (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében egyébként leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült, amikor Sztálin halálát követően, 1953 júniusában a   küldöttség tagjaként Dobit is meghívták Moszkvába, oda, ahol az új vezetés „megtáncoltatta” Rákosit. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani...”

            Ma már bevallhatom: Rákosinak ez esetben igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja, a KGB-főnök a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi ugyan keresztbe tett, a gerincét viszont  Beríja nem törte ketté: mire meg kellett volna ezt tennie, őt már kivégezték árulás vádjával. Igaz, mintha akkorra Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mit ígértek Rákosinak.

            És jött 1956…

November 2.-án este szólt nálunk a telefon, s a kialakult „válság házirendnek” megfelelően én vettem fel a kagylót. Köszöntem, és bemondtam, ki vagyok. 

            - Tildy Zoltán beszél. Apádat szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol van Kádár János?

            Nem tudta.

     Ahogyan akkor sem, amikor pontosan 24 órával később, november 3.-án este ugyanezen a telefonon Dobi István kérdezte ugyanezt:

            - Nem tud apád valamit Kádár Jánosról?

            De azt javasolta az elnöknek, maradjon benn a Parlamentben, mert az biztonságosabb, mint otthon...

    Dobi István újságírói munkámban egyszer segített. 70. születésnapja alkalmából kitüntették az 1887-ben született Grősz József kalocsai érseket, aki Mindszentyt követte a katolikus püspöki konferencia elnöki posztján. Ezt a Vatikán sem kifogásolta.  (Grősz korábban az ötvenes évek  egyik legnagyobb koncepciós perének  vádlottja volt.) Én a Magyar Nemzet képviseletében vettem részt a ceremónián az Országház Munkácsy-termében, azzal a feladattal, hogy készítsek vele interjút. A kitüntetés átvétele után Dobival és másokkal illendően leültek egy pohár borra. Ekkor lépett hozzájuk Vágó Tibor, MTI tudósítója, s jó napot kívánva, minden teketóriázás nélkül nyilatkozatot kért az „érsek úrtól”. Az felnézett a megszólításra, de csak annyit felelt:

            - Nem.

        Én úgy tettem, mintha a közelben sem lettem volna, és elosontam az óriási terem legtávolabbi sarkába. Néhány perccel később azt láttam, hogy az elnök magához intette Gálnét, a titkárnőjét, és valamit súgott a fülébe. Ő aztán odajött hozzám, és azt mondta:

            - Dobi elvtárs azt tanácsolja, most menjen oda Grősz érsekhez és úgy viselkedjen, ahogyan egy főpap elvárhatja.

            Gondolkoztam egy kicsit, az illemet tudom, meg Mindszenty meg is bérmált. Hát odaléptem az asztalhoz, mire csend támadt, Dobi meg felnézett rám. Így az érsek is.

        - Dicsértessék, excellenciás uram - szóltam igen tisztességtudóan, mire ő:

            - Mindörökké. Mit szeretnél, fiam?

      - Azt a feladatot kaptam Mihályfi főszerkesztő úrtól, hogy átadjam szívből jövő gratulációját és jókívánságait.  

        Itt szünetet tartottam, ő barátságosan megköszönte és viszonozta a jókívánságokat. Mély lélegzetet vettem és megkockáztattam a folytatást.

            - Arra is kéri főtisztelendőségedet, hogy mondjon néhány szót a Magyar Nemzet olvasóinak. Nagy megtiszteltetés volna számukra.

            Ezen elgondolkozott, nyilván tudta, kik olvassák ezt a lapot. Meg is született a nyilatkozat, egyébként a háttérben jegyzetelő munkatársa jóvoltából, az MTI is közölte. Én megköszöntem, Grősz bólogatott, Dobi meg egy szikrányi kacsintással - a helyzethez illően szólva -  kegyelemben elbocsátott.

Őszintén sajnálom, hogy  Dobi István sértett emberként halt meg 1968-ban, röviddel azután, hogy (1967) államfőként nyugdíjazták. Nyílt titok volt, miért: mezőgazdasági ügyekben rendszeresen vitázott Kádárral, akiről úgy érezte, félreismerte a parasztságot.          

Akkor találkoztam vele utoljára, amikor nyugdíjasként, már szinte mindenkivel és alighanem önmagával is haragban állt.  Pekingi MTI tudósítói megbízásomból átutazóban voltam Belgrádba, az új posztomra. Betegen is érdekelte: mi történik a szemtanú szemével, a „kultúrforradalmi” Kínában.  A visszavonulása - visszavonultatása csak néhány mondatban került szóba. Akkor és ott fogalmazta meg, számomra teljesen váratlanul:

- Belül légy bátor mindig, amikor kell, mert az akkor is erőt ad neked, ha mások soha sem veszik észre.

S bár lemondóan legyintett hozzá, - mintha élete magában rejtett filozófiáját hallottam volna ott tőle…

A Magyar Nemzet - élő sajtótörténelem és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike, Pethő Sándor ordas veszélyektől terhes időben, az ezek tudatában gondolkodó emberek számára indította útjára 1938. augusztus 25.-én.  Ahogyan nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet -, épp úgy lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antiqua, amellyel a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast műhelyében az 1848-as forradalomban. Jelkép a cím is, a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit egy évszázaddal korábban versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett.

 Ez lett a Magyar Nemzet küldetése, akárhány éves és bármilyen a kor, amelyben éppen az olvasó kezébe kerül.

            Nekem a lap történetéből személyes, családi jogon az 1957-65-os időszak jutott. A politika nyelvén fogalmazva: ez volt az a korszak, amely az 1956-os pusztító országos tűzvészt közvetlenül követő korszakot, majd a kádári konszolidálás első éveit ölelte fel, amit persze ki, így, ki úgy értékelt akkor és minősíthet most is.  A felelős újságíró hivatás szemszögéből ezért – kimondatlanul persze - szükségszerűen újra és újra előbukkant az akkor Sajtópalotának nevezett New York palota második emeletén ekkor is a sorok közötti és sorok mögötti magas színvonalú újságírásnak a lap alapításakor bevezetett gyakorlata.
Aki itt dolgozott, azt nem kerülhette el ezekben az években sem a legendás múlt: itt akkor is mindenki álmából felriasztva tudta idézni – aztán hite, meggyőződése, tudása szerint alkalmazta vagy sem munkájában - az alapító atyák 1939. szeptember 10.-én (vagyis tíz nappal a Lengyelország elleni német támadás után) meghirdetett jelszavát: „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát!”.  S aki figyelt minden sort, így például azzal találhatta magát szembe 1961-ben egy egymás mellé tördelt vezércikk és a külpolitikai főcím egybeolvasásakor, hogy „Nagy szavak, kis emberek”, mellette pedig, hogy „Fontos beszédek az ENSZ közgyűlésén”. A kettő jelentés együtt pedig: szócséplés folyt a javából a világszervezetben, ne várj tőle semmi érdemlegeset, tisztelt olvasó! Érted, ugye?

            Ott és akkor úgy éreztem, hogy az egyetemről, az ELTE újságíró szakáról egyszeriben a szakma Parnasszusába kerültem. Néhány év eltéréssel (ennyi évtized múltán ez annyit jelent, gyakorlatilag egyszerre) kettőnknek jutott a szerencse, hogy az egyetemről a Magyar Nemzet szerkesztőségébe kerültünk: a másik Kristóf Attila volt, aki ettől kezdve haláláig nem hagyta ez a szerkesztőséget. Nekem nyolc év jutott ebben a szakmai akadémiában, ahol akkor az újságíró hivatás, az „újságírói elmeállapot” olyan aranycsapata gyűlt össze, amelyet bátran felvállalhatott volna a magyar sajtótörténet bármelyik korának bármelyik lapjának redakciója. Volt kiktől tanulnunk…

            A teljesség igénye nélkül is hosszú volt a sora a hírlapírói tollforgatás akkor ide települt kimagasló szaktudású mestereinek, nem kis számban szárnyaló művészeinek. Van, aki akkor még fiatalnak számított, mások két nagy háborút is felnőttekként éltek meg A rájuk emlékezés egyetlen elfogadható útja számomra, hogy sorolom őket,  a teljesség  lehetetlen igénye nélkül.

            Íme, csak néhány feledhetetlen „magyarnemzetes” név ebből a sokak által és oly gyakran nem éppen dicsérettel emlegetett sajtó szakmából.

            A mindentudó Antallfy Gyula, a riportbűvész Baróti Géza, a varázsos mesemondó Illés Sándor, a magyar nyelvet oly csodásan művelő Ruffy Péter, a gazdaság titkairól mindent felkutató Balog János, a hétköznapok krónikásaként szolgáló Fehér Rózsa és Gárdonyi Jenő, a tökéleteset is nehezen elfogadó Csatár Imre,  a száguldva minden problémát megoldó Rajcsányi Károly, az irodalom és művészet felülmúlhatatlan ismerőjeként szelíd Mátrai-Betegh Béla, a minden gondolatában szarkazmust hordozó Komlós János, a szuperművelt Zay László, a sport úriembereként emlegetett Pataky Károly és a valódi sportolóból lett sportíró Zsolt Róbert, a világpolgárként  külpolitikai bölcs Paál Ferenc, a mindenkori nemzetközi helyzetet nem csak magyarázó de azóta is valóban  értő Várkonyi Tibor, a nyelvzsonglőr Csillag István,  a mindenkit jól sőt mindenkinél jobban ismerő Szabó József, a képzőművészeket csupa szívvel istápoló Dutka Mária,  és a lapalapító fiának súlyos terheit  méltó módon cipelő Pethő Tibor…

            No meg jó néhányan mások…

Nem utolsó sorban pedig az akkor a Magyar Nemzetnél főszerkesztőként szolgáló és parancsnokló Mihályfi Ernő.  Mindenki Misuja (1898-1972), aki egyszerre volt (politikai indítékokból szinte senki által sem vitatva) a magyar sajtó történetének egyik legkiválóbb szerkesztője, a Kisgazdapárt egyik alapítójaként haláláig (vitatott) politikus, s egy ideig a magyarországi evangélikus egyház (ugyancsak több felől kritizált) világi feje is. Polihisztornak is mondanám, s mai nyelven környezetvédőnek, aki valamilyen titokzatos módszerrel mindenről, mindent tudott, Derkovits Gyula képeinek zsenialitásáról (műgyűjtőként) épp úgy, mint a dísznövényekről (egykori kertje ma természetvédelmi terület) és a mindennapokról.

 Az ötvenes évek első felében az ELTE újságíró szakának tanszékvezető professzoraként meglepő dolgokra tanított minket. Például arra, hogy az olvasót tisztelni kell, s ezért kötelességünk megírni minden igazat, amire lehetőségünk van. Tehát a tömörség nem válhat szűkszavúsággá, ha éppen a látszólagos bőbeszédűség ad módot arra, hogy azt is megértessük vele, amit nem írtunk le tömören. Mi volt ez más, mint sorok mögötti bíztatás „sorok mögött írásra”, amúgy eredendően Magyar Nemzet módra? Vagy: „Ne érezhesse soha senki, hogy te ennek vagy annak az embereként írsz, szerkesztesz” - mondta a katedrán 1955-ben. Nem akármikor...

            Főszerkesztőként is ilyeneket hirdetett értekezleteken, de főként a szerkesztőségi folyosón a Magyar Nemzetnél.

            - Értelmiségieknek is írunk, akikről tudjuk, hogy gondolkodnak és töprengenek, ne tekintsd hát őket értelmetlen lényeknek, akik bármit bevesznek... Ha valaki olyat akar megíratni veled, ami nem igaz, felejtsd el, amit mondott... Nem minden igazat lehet megírni, de amit leírsz, az legyen igaz... Hülyeségeket írni tilos...

            Nagyon gyakorlati dolgokra is előszeretettel figyelmeztette a szerkesztőséget.

            - Az is hozzátartozik az olvasó megbecsüléséhez, hogy tisztességesen felöltözünk a kedvéért. mert neki fontos, ha az újság képviselőjével találkozhat. Éreztesd tehát, hogy ő is fontos a lapnak, neked - mondta, s ezzel az indokkal ruhapénzzel segítette azt, akinek szüksége volt rá.  Ennek érdekében kicselezte a könyvelőket is.

            Engem - lényegében ugyanebben a témakörben –  ifjúként számomra meglepő ügyben oktatott ki. Mert, hogy egy ideig kis Puch mopeden jártam mindenhová, ahová csak út vezetett…

      - A Magyar Nemzet újságírója nem jelenik meg kismotoron a riport helyszínén, mert lejáratja a lapot. Villamoson mehetsz, két keréken sohasem, amíg itt dolgozol!

            Életem megkülönböztetetten szép ajándékaként néhány éven át éppen a Magyar Nemzetnél dolgozhattam együtt akkor már veterán újságíró apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval.  Azt pedig Mihályfi főszerkesztői parancsaként élhettem meg, hogy 1963-ban két nyomtatott oldal megtöltésével bízott meg éppen kettőnket: apáról és fiúról kellett írnia apának és fiúnak. Apámnak az apáról, Korbuly Józsefről, nekem a fiáról, az akkor éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Korbuly Jánosról. 

Apám úgy oldotta meg a feladatot, hogy a magyar ipar kibontakoztatásában meghatározó Korbuly család történetét foglalta össze, élén a nagy iparteremtő dinasztia megalapítójával, Józseffel, aki még a 19. században feltalálta és kidolgozta a Korbuly-féle csapágyat, amelynek titka, hogy „az alsó és felső csapágycsésze zárt tokban kapott helyet. A tok körüli házban tárolt olaj végezte a csapok kenését. A ház és a tengely közötti hézag, bőrös tömítéssel volt lezárva, hogy az olaj ne tudjon kifolyni, illetve az olajba ne kerülhessen szennyezés kívülről”. Ez a tömítés az elődje volt a jelenlegi Simmering- vagy Goetze-tömítéseknek, és az 1878-as párizsi világkiállítás kitüntetettjeként hódít mindmáig az Óperencián innen és túl. Egyébként pedig 10 gyermek apja volt, többek között Károlyé, aki Kandó Kálmánnal közösen készítette el az első villamos hajtású mozdonyt, majd a Weiss Manfréd gyár vezérigazgatója volt,

            Én János nevű gépészmérnök fiáról készítettem riportot, aki számos találmányáért és gyakorlati munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Az ő irányításával készült el a még Weiss Manfréd Csepelen az első hazai kétütemű motor az első Magyarországon gyártott személy- és tehergépkocsikhoz. 1933-tól az összkerék meghajtású terepjáró gépkocsi és a V4 jelű harckocsi prototípusának tervezését irányította. 1948 után pedig már Kispesten tervezett és gyártott főmérnökeként traktorokat, dömpereket, majd ő irányította az akkor világszínvonalat diktáló összkerék meghajtású traktortípusok tervezését.

            Mihályfi azért íratott két cikket is a Korbulyokról, mert tudta, János Kossuth-díját az ominózus harckocsi és az egész família „pettyes” múltja miatt gáncsolták el hosszú éveken át. Sorok között megíratta velem ezt is.

            Ahogyan személyesen megtoldotta Germanus Gyuláról írt cikkemet azzal, hogy  világhírű orientalistánk „nem Kossuth-díjas”. S tette ezt arra hivatkozva, hogy „ami fontos, azt minél több embernek tudni kell, ha kényelmetlen, ha nem…”

            Mihályfi Ernővel kapcsolatos utolsó feladatomat a feleségétől kaptam; 1972-ben, a halálakor.

            - Talán nem is tudja, hogy elment. Lefeküdt miközben készült a másnapi szerkesztőségi értekezletre. Nem ébredt fel többé - mondta Filó, a kitűnő grafikusművész. - Te közöld azokkal, akikkel kell, hogy Mihályfi már nem él. Én nem tudom megtenni…

         1988-ban – tehát a „régi átkos” legvégén - emlékkönyv jelent meg az akkor 50 éves Magyar Nemzetről.  Abban leltem rá Kaján Tibor egy karikatúrájára. A rajzon a tisztelt olvasó a lapot nézve foglal össze az agyában öt évtizedet: ő is, az újság is átélte, túlélte Hitlert, Horthyt, Szálasit, Sztálint, Brezsnyevet…

 És azóta az 1989-90-es fordulatot, majd az azt követő immár több, mint negyedszázadot is. Szűken számolva hét rendszerváltáson van túl, immár a 81. évfolyamot jegyezve a Magyar Nemzet.  S mint mindig, ma is politikai gúzskötésekbe gyömöszölve gyakorolja az 1938-ban felvállalt kötelezettséget: a pörgő napok krónikásának szerepét.                                                                                                 

Ecce diurna! Súlyos ez a teher. De mikor volt könnyű a Magyar Nemzeté? És lesz-e valaha?

 Kádár vagány, realista fenegyereke – így jellemezte őt Mark Palmer, aki 1986-90-ben, a rendszerváltás idején volt az USA budapesti nagykövete. A Szovjetunió utolsó, az új Oroszország első magyarországi nagykövete, Ivan Aboimov pedig - még szovjetdiplomataként -  azt mondta nekem róla, hogy számára Marjai József személyesítette meg a kádári politikát a gazdaságpolitikában, s ezért sokan, mint az ördögtől, úgy tartottak tőle a KGST-ben. A világ másik felén, az IMF-nél és a Világbanknál meg gyorsan megtanultak figyelni a véleményére, amikor megismerték.

Marjai József december 18.-án lenne 94 éves.  De 2014 április 20.-án nem ébredt fel húsvét vasárnapjára. Nehéz volna vitatni, tartalmas életet fejezett be, túl a kilencvenen…

 Marjai József hosszú élete pályája, sokfajta teljesítménye sem volt híján ellentmondásoknak; hogyan is lehetett volna másként, hiszen a világtörténelem legviharosabb évtizedeinek lett alakító részese, kis ország politikusaként. Mindig tudta, mások előtt sem tagadta, hogy ritkán zavarta, ha ki ilyen, ki amolyan jelzőkkel emlegette. Tették ezt barátai, ellenfelei, ellenségei egyaránt. De vitathatatlan: gorombaságig nyers szókimondás ide vagy oda, mindenkori munkájával, teljesítményével, a legkritikusabb pillanatokban is megkérdőjelezhetetlen szavahihetőségével elnyerte és  haláláig – tehát a rendszerváltozást követően is -  őrizte a hiteles magyar hírét a nemzetközi világ elitjében.       

            Ritka teljesítmény…

              Ma is emlegetik, hogy „1977-ben, moszkvai nagykövetként lebuktatta a keményvonalas Biszku Béla áskálódását, aki Kádárt azért mártotta be Brezsnyevnél, mert szerinte túlságosan liberális volt”. 2006-os kitüntetésében pedig döntő szerepe volt annak: nem kis részben az ő tevékenységének lett köszönhető, hogy Magyarország előbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF), majd a Világbank tagjává vált. Miniszterelnök-helyettesként ő és Jacques de Groote, a Nemzetközi Valutaalap ügyvezető igazgatója írta alá 1982. május 6-án Washingtonban Magyarország csatlakozását az IMF-hez.

Medgyessy Péter 2006 nyarán, néhány hónappal a kormányfői posztról való, nem éppen önkéntes távozása után megjelent könyvében közkinccsé tette, hogy éppen Marjai József volt az, aki a 80-as évek legelején „Kádár János jóváhagyásával... titkos tárgyalássorozatba kezdett az IMF-fel. Olyannyira titkos volt a kezdeményezés a Nemzetközi Valutaalappal való tárgyalások felvételére, hogy még azok sem ismerték a részleteket, akik aktívan részt vettek az előkészítésében”. Köztük Medgyessy sem, aki - mint tudjuk - ebben az ügyben került nagy vihart kavart, 2004-ben nyilvánosságra keveredett titkosszolgálati kapcsolatba. „Egészen fantasztikus módon konspirálva szervezte meg a tárgyalásokat, Nem is szivárgott ki semmi...  Marjai József óriási kockázatot vállalt a tárgyalások előkészítésével. Mégis minden működött, senki sem fecsegett, és csak az utolsó pillanatban, amikor a magyar delegáció már el is utazott aláírni a szerződést, csak akkor közölték a szovjetekkel a szerződés létrejöttének tényét” - tudtuk meg utóbb Medgyessytől.

              Utólag mondom, amikor könnyű bölcsnek lenni: ez is jellegzetes „marjaizmus” volt.        

            Emlékezhetünk rá: ugyancsak 2006-ban az is botránnyá dagadt és a világsajtót is bejárta, hogy Sólyom László államfő nem titkoltan csak viszolyogva írta az akkor 82 éves Marjai József kitüntetését, - de az aláírást végül csak nem tagadta meg…

            Személyes kapcsolatunk Belgrádban kezdődött.

            Mielőtt 1967 nyarán az MTI állandó tudósítójaként Jugoszláviába indultam, Darvasi István - aki akkor az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztályán osztályvezető-helyettesként a sajtóért felelt – hivatalos és kevésbé hivatalos jó tanácsokkal látott el. Tőle kaptam „használati utasítást” a nagykövethez is. Marjai Józsefnek hívták.

              - Nála jobbat nem kaphatnál, okos, célratörő, és ha harcol valamiért, nem ismer lehetetlent.  Nehéz ember, tudni kell vele bánni. Egyet javaslok: ha azt mondja, menj a francba (más kifejezést használt persze, durvábbat), a szemed se rebbenjen, és feleld, hogy menjen ő is ugyanoda.

              Kora reggel érkeztem vonaton, s már a pályaudvaron kiderült: Marjai azonnal vár, ezért jött értem követségi autó.  Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt. A második mondata így hangzott:

              - Mit beszélnek rólam Budapesten?

              Nekem a kérdés épp olyan váratlanul gyorsan jött, mint maga a találkozás, hiszen még odáig sem jutottunk, ha másért nem, udvariasságból, hogy érdeklődjék, van-e családom?

              Zavartam hümmögtem, s végül kiböktem.

              - Semmi különöset.

              - Nem igaz, olyan soha sincs, hogy rólam otthon ne mondjanak semmit. Ha csak ennyi a mondandója, végeztünk is. Egyébként, érezze jól magát Jugoszláviában - morogta harapós medveként, és keményen rám nézett. Éreztem, ez az a pillanat, amikor eldől, örülhetek-e annak, hogy a jelek szerint évekig egy fővárosban dolgozunk. Lélegzetet vettem, és eldöntöttem: lesz, ami lesz. Kiböktem, hogyan jellemezte őt Darvasi. Elnevette magát.

              - Valami ilyet vártam, de tudni akartam, el meri-e mondani.

              Első nap, első összecsapás, nem rossz eredmény, könyveltem el.

              A folytatás - egymás további kölcsönös próbálgatása - sem váratott sokáig.  Még egy hónapot sem töltöttem dedinyei irodámban, amikor kért, segítsek neki, készítsek összeállítást arról, mit ír a jugoszláv sajtó a gazdaság helyzetéről. Megismételte, a segítségemet kéri, tudja, hogy nem utasíthat. Vállaltam, bár még többet küszködtem a szerb-magyar szótárral a kelleténél. Dohány József, a nagyköveti sofőr elhozta a lapokat hozzám, Belgrád Rózsadombjára, a „káderdűlőre” a mi akkori szóhasználatunkban. A szerbek úgy nevezték a körzetet, ami egyébként Titonak is az első számú otthona, a Beli Dvor volt, hogy ez „a hely a munkásosztály rezidenciája, ahol képviselői útján lakik”. Nagyon gyakorlati okok miatt tartották ezért előnyösnek az MTI vezetői, hogy itt legyen az iroda-lakásunk.

              - A főnököm azt mondta, holnap délelőtt meglesz az anyag. Akkor jövök - jelentette be, s már el is tűnt.  A holnapról persze szó sem volt, amikor Marjaival beszéltem... De nekiestem a munkának - a szokásos napi hírügynökségi teendőkön túl.  Ez volt egyike a 13 külföldi tudósítói munkában eltöltött év nem éppen ritka eseteinek, amikor hálás lehettem a sorsnak, hogy a feleségem „civilben”, vagyis amikor maga is az MTI-ben szolgált, a telexírás országos bajnoka volt.
Néhány nap múlva       Horn Gyulától értesültem róla, hogy „elfogadott a mester.  Csak olyanokat visel el, akik nem bólogatnak mindenre, nem hajbókolnak, s azokkal hajlandó együtt dolgozni, akiknek van véleményük és mernek visszapofázni”. A rendszerváltozás utáni idők miniszterelnöke akkor titkára volt a belgrádi követségnek, és röviddel később neveztette ki - idősebb diplomaták közül nem kevesek bosszúságára - soron kívül tanácsossá a 35 éves fiatalembert Marjai; nem utolsó sorban azért, mert volt esze, mindig véleménye, és már akkor is csak ritkán tartotta vissza magát attól, hogy azt kimondja, nem feltétlenül megválogatva a szavait.   Ami - tudjuk - letagadhatatlan jellemzője maradt Hornnak politikusként, sőt veterán politikusként is.             

Ettől kezdve Marjai meg én - kijöttünk egymással.

             Azon a bizonyos 1968. augusztus 21-én, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország - megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, Marjai kérte, „rutin ügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem).  

              - Zdravo, szervusz, Gyuro.

              Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

              - Dobar dan zselim, jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Kako szte, hogy van?

              Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később Marjai személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

              Egy időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai a szomszédos Magyarország irányából.  Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem is mondta ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

              Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben - és ezzel kezdte:

              - Zdravo Tamás, szervusz. Kako szi, hogy vagy?

              Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között.  Közöltem persze Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapesttel. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”. Ellenőrizhető a korabeli napilapokból; amivel most csak azt szeretném jelezni - Karinthy Frigyessel szólva, némi szabadossággal -, hogy „így írtunk mi” akkortájt, érthessen belőle, aki tudta és akarta is használni az eszét. Vagy ahogyan Mihályfi Ernő még az 50-es évek első felében, az ELTE újságíró szakának professzoraként megfogalmazta nekünk, ifjonc hírlapíró nebulóknak: mindig meg kell találni a módját annak, hogyan írjuk meg az igazat az olvasónak...

              Találkozásaink Marjaival ez után nem voltak mindig barátságosak, és nem csak Belgrádban.           

1982-ben - akkor a Daily News - Neueste Nachrichten című, az egész világon egyedülálló, az MTI által kiadott kétnyelvű napilapunk főszerkesztője voltam - vendégként tanítottam egy hónapig Bagdadban, a Nemzetközi Újságíró Szervezet ottani iskolájában, így nem lehettem teljesen képben a pillanatnyi hazai viszonyokról. Arról tudtam, hogy a Nemzeti Bank trezorjai akkor sem voltak tele dollárokkal, arról viszont nem, hogy Szaddam Huszein az Iránnal folytatott háború mind nagyobb költségei és nemzetközi bonyodalmai miatt épp akkor, egyik napról a másikra kivonta az iraki betétállományt Magyarországról, s ezért valóban szinte kiürült a kassza. Marjai, már a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként emiatt repült nagy hírtelen ide, én meg ordrét kaptam
Lakatos Ernőtől, az MTI vezérigazgatójától, hogy ha már itt vagyok, csatlakozzam a küldöttséghez és tudósítsak az iraki-magyar tárgyalásokról. A bagdadi repülőtér betonján találkoztam Marjaival, és - utólag mondom persze, a helyzet ismeretében, hogy csalódtam volna, ha nem így történik - kilépve a gépből így hangzott az első kérdése:

              - Kinek a pénzén ácsorog itt?

              - A Nemzetközi Újságíró Szervezetén. Ők küldtek ide, tanítani - feleltem.  

              - Szerencséje! Ha magyar pénzbe kerülne, máris menne haza ezen a repülőn - mutatott hátra.

              Három napig próbálta győzködni az irakiakat, hogy nekik rosszabb, mint nekünk, ha nem teszik vissza a pénzüket a magyar bankba. Mindenkivel találkozott, aki számít Bagdadban, de Szaddam Huszein elkerülte vele a találkozást. A lehetetlent is megpróbálta. Még azt is, hogy késő este bejött életem legnagyobb lakosztályába, a Tigris folyó partján lévő egyik elnöki palotában (ezt is szétlőtték később az amerikaiak a diktatúra megbuktatására indított háborújukban), és számokkal tarkított előadást tartott, mennyibe kerül Iraknak, ha nem teszik vissza a pénzüket az MNB-be. Tette ezt nyilván abban a biztos tudatban, hogy az irakiak lehallgatják, amit mond és reggelre az elnök-diktátor kezébe adják az információt. De hiába...

              Mielőtt hazaindult, kért, ne írjam meg, hogy ennek ellenére elfogadta az irakiak meghívását, és nem hagyta ki az alkalmat, megnézte Babilont.

              - Nekik került pénzbe - magyarázta és éreztem, hogy szinte mentegetődzik.              Hazaindulása előtt még kidühöngte magát nekem a palota kertjében, ahol remélte, senki sem hallja, hogy otthon a gazdasági valóságot pontosan ismerő „észlények” fúrják, ahol lehet, még azért is, mert kivette alóluk a Mercedeseket és helyettük Ladákba ültette át őket.

              Azt viszont életem végéig sajnálni fogom, hogy - a magyar filatelisták szövetségének elnökeként - nem tudtam belőle kisajtolni 1,5 millió dollárt, amennyiért a Bélyegmúzeum megvehette volna a legnagyobb magyar magán bélyeggyűjteményt, az un. Klein-hagyatékot.
Azóta is csak remélem, hogy jók az információim, s a fantasztikus érték mégis egyben maradt, és egy Angliában élő magyar származású filatelista kezébe került...

              Nem akárki, Aczél György próbált vigasztalni, amikor elpanaszoltam esetemet Marjaival és a gyűjteménnyel.

              - Nekem is mindig minden fillért egyenként kell kisírnom tőle a tavaszi kulturális fesztiválokra...

               Ekkor „adományoztam” Marjainak a nem létező rangot: „Magyarország vezérigazgatója”.

              Nem gondolom, hogy besorolt volna bármikor is a barátai közé. Én sem őt. Azt viszont nem tagadom: Marjai József egyike volt azoknak a keveseknek, akinek hajlamos voltam elfogadni a véleményét arról, ami mellé kiállt. Mert legalább annyira egyenes volt minden helyzetben, mint amennyire keményen céltudatos, bárkivel kellett is vitáznia vagy harcba szállnia, Moszkvától Budapesten át az Atlanti-óceán túlpartjáig.

            „Kádár vagány realista fenegyerekeként”, – akár Kádár Jánossal. Később pedig  Grósz Károllyal és a rendszerváltozás után egykori neveltjével, Horn Gyulával  is…

 Kapcsolódó linkek:

http://rozsalatt.blog.hu/2017/09/26/kutyakkal_sodrasokban#more12897768

http://www.origo.hu/itthon/20060316solyomnak.html

Marjai József miniszterelnök-helyettes Larosieret, az IMF vezérigazgatóját még a magyar hitelkérelemről történő december 8-ai szavazás előtt gyorsan tájékoztatta arról, hogy a magyar vezetés továbbra is elkötelezett az 1982. október 13-án kelt Szándéklevélben vállalt kötelezettségek mellett, és mindent megtesz az 1983. évi gazdaságpolitikai program fő célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Sajnos arról, hogy a fentieknek mekkora szerepük volt a döntés meghozatalában, jelenleg még nem állnak rendelkezésre hiteles források, azonban tény, hogy az IMF 1982. december 8-án 475 millió SDR értékű készenléti hitel folyósítása mellett döntött, ami a legjobbkor érkezett az országba.

(http://www.archivnet.hu/gazdasag/magyarorszag_csatlakozasa_az_imfhez_es_a_vilagbankhoz__iii._resz.html)

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3.-án kizárták az NSZEP tagjainak sorából. Azt a Honecker, aki csaknem két évtizedig egy személyben maga számított az NDK-nak. 

Az 1968-as csehszlovák események után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain -   gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve az  Walter Ulbricht által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! 1971-ben Ulbrichtot „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból leváltották és Honeckert a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává választották. Sajátosan „NDK-s módon”:  Walter Ulbricht esetében ez többek között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok   semmiféle hatalommal sem jártak.

Hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

            Erich Honecker 1976-ban került vitathatatlanul a csúcsra: akkor már hivatalos rangjában is az NSZEP főtitkárként megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek az puszta véletlenje, hogy éppen ebben az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója. Ez akkor kettős megbízatást jelentett: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nemcsak ott és akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

            Az én esetemben - jó forrásból, hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása váltotta ki a legfelsőbb elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan - szerintem - bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul” és nem NDK-módon. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos viszonyát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jószándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

            Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása - sokan mindmáig emlékezhetünk rá - szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar-osztrák viszony tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschland-ban is.  S ez tette bosszússá Honeckert, aki - a „honeckerizmus” egyik elemeként - egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat - az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben  az NDK fővárosában egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába   az MTI tudósítóját.

            A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-Denkmal (bronze) 1958, 4 m

És - többek között - egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. Többek között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem-nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

            Amikor a 70-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet. Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel való egyeztetés alapján, annak a Keleti-tenger partján fekvő otthonában.   Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; és a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és - nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

            - Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek - kesergett. - Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

            Cremer Honeckert - a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális   kultúrális taktikázásaira - egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla:

            - Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit   a moszkvai Metropol szállóban, így amikor hazatért és ő lett a hatalom, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet -   de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.

            Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

            - Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, de ezért úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...

            Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről.   

            Az asszony, Eta, a Friedrich Strasse-i magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor - a szokásostól eltérően - az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

            - Nyissa ki a táskáját - utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

            - Nem nyitom ki! - ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az   oda-vissza ment tovább, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

            - Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak!

            A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt.  Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

            - Asszonyom, mehet! Viszontlátásra - ennyit mondott és tisztelgett.

            Negyvennyolc órán belül - persze “sub rosa” - megtudtam: a vámőr távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                  

             Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

            A második eset már egyértelműan a tudósitóról, rólam szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül - annak tudatában, hogy a telefon lehallgatás a személyes ellenőrzés része -, felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele:

            - Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant. Két éve hiába könyörgök  a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...

            Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozó brigád mestereként mutatkozott be.  Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem -, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.

            Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat:

            - Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereiket küldték el hozzád...

Nem vicc.

Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrich Strasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira - a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által - a  Mauer Strasse-nek (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott nagyhírű határátkelőtől. A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz a menekülés útja (persze tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Amikor elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” - kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

Aztán - a németek, Európa és a világ szerencséjére -  1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauer Strasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.”  Követte a sok NDK-s példáját, akik 1989-ben Magyarországon kerestek menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen  Moszkvában, és onnan   - Santiagoig menekült végcélként…

Szlávok -  de déliek! A Balkán szláv világa már e kettős vonás sajátos keveredése okán is volt bonyolult mindig, s ha lehet, lett még bonyolultabb az ezredfordulót megelőzően és azóta! Ennek jegyében is emlegették Jugoszláviát olyan országként, amelyet az államot alkotó népek egymással szembeni ellenszenve és irigykedése tartott össze.  Ez a mélységes igazság a leghitelesebben 1991-92-ben bizonyosodott be: amikor Jugoszláviát ugyanezek az érzelmek szétrobbantották. Ma pedig hol itt, hol ott nem tudják, örüljenek-e annak, hogy nincs Jugoszlávia vagy sajnálkozzanak inkább azon, hogy nincs?

            Ebben a sajátos világban a horvát születésű Joszip Broz úgy lett jugoszláv Titová a világ számára, ahogy a grúz Joszif Visszarionovics Dzsugaszvili szovjet Sztálinná a XX. század mindmáig ható egykori zűrzavarában. A politika szülte és tépázta is meg az új nevüket: ahogyan a század szülte Szovjetunió és Jugoszlávia államiságát is...

            Nagyúr volt. Forradalmár nagyúr, aki szembeszállt az eleve ellenség Hitlerrel épp úgy, mint a sokáig barát és szövetséges Sztálinnal.   Az utóbbiért lett sok egyéb, nem éppen dicsérő jelzői szóhalmaz részeként „láncos kutyává”. Ennek a hatásait  akkor mi is naponta éreztük a bőrünkön, hiszen a kis Magyarország minden pontja közel volt a szomszédos Jugoszláviához. Amikor egyetemista katonaként 1955-ben a dunántúli Lenti helyőrségében szolgáltam, a harci gyakorlatokon a feltételezett ellenség még mindig hol nyugat (Ausztria), hol meg dél (Jugoszlávia) felől érkezett. Pedig akkor Sztálin már jó két éve bebalzsamozva feküdt generalisszimuszi uniformisban a Vörös tér mauzóleumában. S Moszkva - meg persze Budapest is - közben már próbálkozott a meglepően erősnek és magabiztosan makacsnak bizonyult Tito és az ő jugoszlávjai békítgetésével.

            Mert nekik lett vitathatatlan nagyuruk, -  még azoké is, akik sem őt, sem a rendszerét nem szerették.  Sokan (azóta alaposan megtanulhattuk) tulajdonképpen azt az államkolosszust sem érezték szívből magukénak, ami az első világháború után született és a keresztségben – 1918-at követően évtizedes töprengés eredményeként - a Jugoszlávia nevet kapta.  De Sztálin parancsaihoz végkép nem akartak igazodni, és az általa kiépített birodalomhoz sem akaródzott csatlakozniuk.  S mert Tito felvállalta a kiátkozást és az eleve kilátástalannak ítélt harcot (ahogyan az előzőt is, Hitler és annak mindenféle támogatói ellen), ezért akkor maga mögött tudhatta az országát. Ami - tudtuk, tudjuk - Európa keletebbik felében finoman szólva ritkaságszámba ment.

            Magamra vállalhatnám az előző bekezdés nyers igazságsorozatának lényegét, de annak szerzője más: Kocsa Popovics. Miért nyílt meg, mindezek ennyire őszinte megfogalmazásával egy 19 éves, újságírást tanuló magyar egyetemista fiatalember előtt, akit akkor látott életében először (és utoljára), már biztosan soha sem fogom megtudni.

            1956 nyarán történt, a világpolitikában - a kiváló orosz író, Ilja Ehrenburg művész-szerzői közreműködésével - „olvadásnak” nevezett korszak napjaiban. Ennek „szélárnyékában” és a szerbiai Hódságon (Odzaci) elő nagybátyám, keresztapám, Lukács János mérnök társaságában uzsonnáztunk Dubrovnikban a már akkor is legendás tengerparti öreg kávéház egyik asztalánál. János bátyám láthatóan meglepődött valamin. Egy pillanatig töprengett, majd megbökött.

            - Nézz jobbra! Biztos: a szélső asztalnál ülő férfi Kocsa Popovics - súgta, s meghökkent, hogy ez engem nem hökkentett meg.

            - Nem tudod? Ő itt az egyik legfontosabb ember, tábornok és Tito külügyminisztere.

            Ennyi ismeret már hatott. Ifjú korom mentsége, hogy csak ekkor ugrott be, már olvastam a nevet, s viselőjéről is hallattam hideget-meleget egyaránt, a hírek dátumától függően. Ismereteim így is bizonytalanok voltak (később persze utánanéztem: 1908-ben született, a Sorbonne-on tanult, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1941-tõl pedig Tito partizánháborújának egyik szervezője volt, majd vezérkari főnök és 1953-tól külügyminiszter), de elegendők ahhoz, hogy szó nélkül felpattanjak és az asztalához lépjek. Udvariasan meghajoltam, és villámgyorsan, nehogy bárki megakadályozzon, megmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s hogy újságírónak készülök. Angolul beszéltem, mert a magyaron kívül akkor ez ment a legjobban, és természetesnek vettem, hogy egy diplomatának ismernie kell ezt a nyelvet. 

            - Szeretném, ha beszélgethetnénk. Nagyon zavarja, amit kérek?

            Mindehhez   kevesebb kellett egy percnél. Ma már világos: nem igazán tudtam, mit cselekszem. Az intellektuális arcú, középkorú, ám annál fiatalabbnak tűnő szerb rám csodálkozott ugyan, de nem zavart el.

            - Üljön le - mutatott az egyik szabad székre, majd odaintett egy, a közelben álló magas férfit (most jutott eszembe, hogy ekkora hatalmasságnak testőre is van, s már az akcióm kezdetén   elkaphatott volna) és utasította.

            - Hívja ide a gyerek társát.

            Nagybátyám sápadtan odajött és zavartan mentegetőzött, szerbül (orosz ismereteim alapján értettem):

            - Elnézését kérem, nem tehetek róla. Felugrott, amikor megmondtam neki, ki ül itt. Nem tehetek róla. A vendégem, az unokaöcsém. Én idevaló mérnök vagyok, jugoszláviai, a Vajdaságból.

            Nem szaporítom a szót. Popovics valamiért jókedvében volt. Megadta az elnézést, s csak annyira faggatott ki, hogy megkérdezte: miért érdekel, amit ő mondhat. Jobb híján azt feleltem:

            - Mert Tito barátja.

            Ezen elgondolkozott. Aztán beszélni kezdett, szerbül. Nem várt kérdésre, és egy szuszra elmondta, amit már leírtam: Titoról, a nagyúrról. Keresztapám fordított, én jegyzeteltem, ő nem kifogásolta. Sőt folytatta, mintha csak szükségét érezte volna, hogy mindent a lehető legjobban megértsek.

            - Ez különös világ. Hat köztársaság, öt nép, négy nyelv, három vallás, két írás, és mindez egy ország, Jugoszlávia. És ez nem elég: Szerbiának van két autonóm tartománya, rengeteg kis nemzetiséggel, köztük a magyarral, és számtalan nyelvvel. A három fő vallás mellett pedig létezik például a zsidó, s még írásból is többet használunk a kettőnél, a cirillnél és a latin betűknél: a Koránt arabul, a Bibliát meg héberül is írják.  De azért ez mégis egy: Jugoszlávia.

            Fagylatot rendelt mindenkinek, s amíg a pincér ezt meghozta, hallgatott. Amikor azt hittem a csönd igazában azt jelenti, vége, intett, türelem. Hosszú volt a szünet, De amint a pincér végre letette a kelyheket, ő   folytatta a mondandóját.  Ugyanazt, amit eddig, mégis másként.        

- Nálunk például a szlovén Kardelj barátom kigondol valamit. Nagyon csavaros az agya. Legalább egy nap kell, hogy a többiek - maguk a szlovének, a horvátok, mi szerbek és például az itteni magyarok -  sorra megértsék, mit is mondott igazán. Tito éppen a folyton járó eszéért szereti. Sztálin pedig azt sem tudta elviselni, hogy Tito az ilyen embereket szereti, mi meg Titot, mert pont olyan, amilyen. Egy horvát, aki Szerbiában töltötte életében a legtöbb időt, de ma minden köztársaságban és tartományban van otthona.

            Amilyen váratlanul elfogadta az odatolakodásomat, épp oly hirtelen gyorsasággal búcsúzott. De ezzel is meghökkentett.

            - Fiam, köszönöm, hogy hallani akart.

            Már a kezét nyújtotta, amikor eszébe jutott még valami.

        - Titonak van egy testvére Magyarországon. Ha alkalma adódna, tudassa vele, hogy Joszip gyakran emlegeti...

Más, nem kevésbé fontos tudnivalókat Jugoszláviáról Horn Gyulától gyűjtöttem be - aki akkor még beosztott követségi titkárként dolgozott, ki gondolta volna, merre visz később az útja -, amikor 1967-ben az MTI tudósítójaként Belgrádba költöztem. Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg arra is ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatokat valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

- Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottjaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniuk a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják.

Tito testvérével (ő csak a Broz családi nevet használta) egyébként később találkoztam egy percre a Keleti pályaudvaron, amikor a belgrádi marsall-pártelnök-államfő 1956 után először hivatalosan Magyarországra látogatott. Én a Magyar Nemzet színeiben ácsorogtam a téren, s egy kollégám hívta fel rá a figyelmemet. Olyan volt, mint zömmel a többiek: szerény kopottságában is méltóságteljes. Egy volt az akkori vidéki magyarországiak közül.  Odaléptem és elmondtam, kivel beszélgettem néhány éve róla. Megerősítette, néha leveleztek a fivérrel, aki egy-egy magyar mondatot is írt: nyilván bizonyítékként, hogy nem felejtette el teljesen a nyelvet.

Tito akkor annak a Kádár Jánosnak volt a vendége, akire ő is igent mondott 1956 november legelején Hruscsovnak. Amikor az akkor még viszonylag újnak számító szovjet vezér Brionin - már jó ideje hiteles forrásokból tudja a világ - elsőként Rákosi Magyarország élére való visszahelyezését hozta szóba (sejthetően nem gondolta komolyan), Tito kemény nemmel elutasította. Nyikita Szergejevics utána Münnich Ferencet ajánlotta, amire azzal reagált: „Nagyon megszokta, hogy azt kell tenni, amit maguk parancsolnak”. Hruscsov ezen meghökkent majd kimondta:

- Kádár János?

Tito rábólintott. Kádár pedig a brioni tárgyalások közben - eltűnt a budapesti Parlamentből...

             Úgy hozta a sors, hogy a családom legendáriumában néhány évvel később még egyszer felbukkant Kocsa Popovics. Keresztapámék vissza akartak költözni Bácskából Magyarországra. Amikor az eljárás végén megkapták a hivatalos elbocsátó levelet Belgrádból, az ottani Külügyminisztérium irata mellé odabiggyesztettek egy rövid megjegyzést: azt, hogy Popovics üdvözli a Lukács házaspárt, és a miniszter emlékezik az 1956-os dubrovniki délutánra…

            1966-67-ben jutott karrierje csúcsára: a köztársaság alelnöki posztjára. Aztán egyik óráról a másikra kegyvesztett lett. Voltak, akik Tito nagyravágyó feleségének, Jovankának a kezét sejtették a háttérben.  Tény: az asszony Tito utolsó éveiben éppen hataloméhségének köszönhetően ugyancsak a kegyvesztettek sorát gyarapította Belgrádban…

....

Ma már tudjuk, Jugoszlávia sorsa Tito 1980-ban bekövetkezett halálával pecsételődött meg. És egy évtized zűrzavar után, 1991. június 25.- én Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét.

Ne felejtsük el: előbb, mint a Szovjetunió megszűnt Jelcin hatalomra kerülése után, 1991. december 31-i dátummal… 

(Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete, több mint hat évtizedes újságíró pályája emlékeit, tapasztalatait. Ennek része emlékezése az egykori Jugoszláviára.)

Mindmáig titok: ki ölte meg Kennedyt!  Most éppen azért, mert Donald Trump amerikai elnök ígéretétől eltérően egyelőre mégsem hozza nyilvánosságra az összes titkosított dokumentumot a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Holott lejárt a határideje a dokumentumok nyilvánosságra hozatalának, amelyet a kongresszus által még 1992-ben megszavazott törvény írt elő.

           …1963. november 22.-én Dallasban gyilkolták   meg J. F. Kennedyt. Ma már hitelesen tudjuk: azt az elnököt, aki meg akarta újítani az Egyesült Államokat, s egyben békésebbé tenni a világot. Nem titkolta: a szovjet-amerikai kubai rakétaválság (1962. október 14-28.) rádöbbentette, hogy a világ atomkatasztrófába zuhanhat. Ennek volt egyenes következménye, hogy 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták az első nemzetközi atomcsend egyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltotta az atombomba kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Ugyanakkor létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti állandó közvetlen kapcsolatot biztosító „forró drótot”, hogy megakadályozzák egy nukleáris konfliktus véletlenszerű kitörését.

            Kennedy szovjet partnerét pedig Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták. Mert – maga mondta - a kubai rakétaválság őt is ráébresztette, hogy az egész világ belepusztulhat egy amerikai-szovjet atomháborúba. Az ő kezdeményezésére írták alá éppen Moszkvában az első atomcsendegyezményt.

            És 1964. október 14.-én –   vagyis pontosan a kubai válság második évfordulóján –felmentették Hruscsovot minden funkciójából. Nem titok: politikai törekvéseinek, s a Kreml ebből fakadó hatalmi harcának lett az áldozata! Neki - eltérően Kennedytől - szerencséje volt a maga módján. Mert ez annak idején nem volt egészen magától értetődő, hogy természetes halállal térhetett meg   orosz paraszt-bányász őseihez hét évvel azután, hogy 1964-ben „szubjektivizmusa és voluntarizmusa miatt valamennyi párt- és állami tisztsége alól felmentették”. Magyarán: Leonyid Brezsnyev államcsínnyel megbuktatta.

           Kennedyt és Hruscsovot szinte egyszerre tüntették el a világból. Mindmáig, több, mint fél évszázad után is időszerű a kérdés: cui prodest?

            Kiknek álltak az útjában - és miért?!

Kennedy ügyében talál soha sem kap érdemi választ a világ, ki volt az igazi felelős a gyilkosságért. Hruscsovnak a maga módján nagyobb szerencséje volt…

Annyira, hogy Brezsnyev – azoktól eltérően, akiket Sztálin kivégzett - például azt is megengedte, hogy Hruscsov, haláláig rendszeresen megkaphassa Kádár János személyes ajándékát, egy jonatán almákat tartalmazó csomagot. Igaz, arról itthon meg Kádár gondoskodott, hogy Magyarországon nyílt titok legyen, mikor postázták a Nyikita Szergejevicsnek és feleségének a gyümölcsöket, meg is kellett hát azoknak érkezniük.  Mert - mindnyájan tudjuk, ha nem is egyformán értjük, magyarázzuk - ilyen világban éltünk az elmúlt évszázad második felében mi, magyarok „a tábor legvidámabb barakkjában”.

Ami Nyikita Szergejevics Hruscsovot (1894-1971) illeti, egyike azoknak a legmagasabb rangú egykori szovjet hatalmasságoknak, akinek koránt sem egyértelmű politikai cselekedetei, döntései még hosszú időre sok munkát adnak a 20. századot kutató, magyarázó, félremagyarázó történészeknek és a hozzám hasonló mindenféle közíróknak, közszereplőknek a világ minden sarkában.

            Nem vitatható: Hruscsov szenvedélyes és kiszámíthatatlan egyéniség volt. Nem sokan gyilkosozták le a Kreml egyes számú funkcionáriusként az előző pártvezért és vezérkart az emlékezetes XX. kongresszuson, s mindmáig ő volt az egyetlen politikus, aki kézbe kapott cipővel verte az asztalát az ENSZ közgyűlésben.

           Az érdemi hruscsovi történelmi mérleg egyik serpenyőjét ott nyomja többek között a magyar 1956, annak kezelése és nem kevésbé a folytatás. Mi mindig emlegetni fogjuk, 1956 okán mindenképp…

A másikat meg nem kis súllyal az, hogy már bizonyossá érett: a 20. század második felében két ember tette a legtöbbet a Kreml hatalmi csúcsain azért, hogy - akarta vagy nem akarta – összeomlott a Szovjetunió, s a hozzá kapcsolt birodalmi övezet, aminek Magyarország is része volt. Az elsőt Hruscsovnak hívták, aki - kiderült, visszavonhatatlanul és helyrehozhatatlanul - pozdorjává zúzta a sztálini nimbuszt. A másik Mihail Gorbacsov volt, - aki túl a nyolcvanon most is él, szerepel, nyilatkozik (például Ukrajna és Krim ügyében is).

            Hruscsovot mindmáig szinte naponta emlegetik. Az ukrajnai válság nem csendesedő zűrzavarában újra és újra felbukkan fel újra és újra a neve; ennek jegyében Vlagyimir Zsirinovszkij, az orosz szélsőjobb parlamenti képviselő fenegyereke a moszkvai Dumában, a törvényhozásban „a leggyalázatosabb ukrán orosznak” minősítette. Azért zúdította rá átkait, mivel – azt követően, hogy hosszú ideig az Ukrán Kommunista Pártot vezette - az SZKP első titkáraként Hruscsov „ajándékozta” 1954-ben Ukrajnának az addig orosz Krim félszigetet, ami azóta legeslegújabb korunk friss Érisz almájává alakult.

            Személyes életembe Hruscsov először 1953-ban „köszönt be”, szintén újságíró édesapám, Dernői Kocsis László közvetítésével.  Az történt ugyanis, hogy röviddel Sztálin halála után, 1953 júniusában az akkori magyar kommunista pártvezetést Moszkvába citálták, s a küldöttség tagjaként Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét is meghívták oda, ahol az új szovjet vezetés „megtáncoltatta” Rákosi Mátyást.

            Rákosi (magyarul 1997-ben megjelent) könyvében leírta, hogy többek között éppen apám miatt nem örült az ex-kisgazda magyar államfő meghívásának. „Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is hívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok kétes elem volt, mint Dernői Kocsis, Dancs újságírók és hasonlók, mindent el szokott mondani... „

            Ma már bevallhatom: Rákosinak tulajdonképpen igaza volt. Dobi elmondta Dernői Kocsisnak, ő meg az akkor 18 éves, politikával az élet által már „erősen mérgezett” fiának: Beríja KGB-főnök, Hruscsov heves bólogatásaitól kísérve a szemébe üvöltötte a Kremlben Rákosi Mátyásnak, hogy „ha keresztbe tesz Nagy Imrének, kettétörjük a gerincét”.

            Az más kérdés, hogy Rákosi nagyon is keresztbe tett, az ő gerincét viszont nem Beríja törte ketté: mire meg tudta volna tenni, őt végezték ki árulás vádjával. Igaz, mintha akkor Hruscsov és a többiek is elfeledkeztek volna arról, mivel fenyegették Rákosit. Ennek következményeit, a folytatást – s ezen belül Rákosi dicstelen szerepét abban, ami 1956-hoz vezetett - ismerjük…

            Ezért sem tudom, restelkedjek-e miatta, vagy dicsekedjem, - rólam azt írták annak idején Moszkvában, fehéren-feketén, nyomtatásban, hogy Hruscsov a barátom volt. S ez nem akármi: hiszen végső soron mégis csak ő vezette 1953-tól a Szovjetuniót, azt a világhatalmat, amelyiknek akkor és itt, Hegyeshalomtól keletre, mi jutottunk.  Miként is fogalmazzak, hogy hűséges legyek az igazsághoz: ez is akkor történt, amikor - a második világháború győztes nagyjainak 1945. februári jaltai döntése nyomán - a Kreml sok évtizedre kiosztott szövetségesként éltünk és szerepeltünk a világban.                       

Ezek után pontosítani szeretnék: Hruscsov nem volt a barátom. A hír hitelesen úgy igaz, hogy Borisz Rogyionov, az Izvesztyija budapesti tudósítója a több milliós példányszámú moszkvai napilapban azt tette közzé a szovjet kormányfő utolsó, 1964. áprilisi magyarországi látogatása előtt, hogy szerény személyem (nevem, meg nem érdemelt dicsérő szakmai minősítésem és lapom, a Magyar Nemzet kiemelt szedésben), „Nyikita Szergejevics Hruscsov régi barátja” cikksorozatot írt a fontos alkalomból.  Tehát: a lényeg a lényeg. Én vagyok Hruscsov régi barátja és nem ő az enyém. Ezt - biztos, ami biztos - nem győztem hangoztatni azt követően, hogy barátai kirúgták Nyikitát a Kremlből...

            De Borisz Rogyionov azért bizonyos értelemben és fokig  igazat írt (ami az akkori moszkvai rosszmájúak szerint azért nem volt mellékes, mert az oroszok azt vallották, hogy a Pravda - igazság a magyar jelentése -  volt az újság, amelyben szó sem volt igazságról; az Izvesztyiját  - hírt jelent a szó magyarul - pedig az jellemezte, hogy nem tartalmazott híreket), ha nem is volt valami nagy hír a mi barátságunk a szovjet vezetővel. 1958 áprilisában ugyanis, amikor Hruscsov először jött hozzánk Kádár János vendégeként hivatalos látogatásra, történt valami...

            Nyikita Szergejevics (ahogyan a protokoll akkori szabályai előírták) látogatása első napján megkoszorúzta a Szabadság-téren a szovjet emlékművet, aztán a biztonsági emberek teljes rémületére - felrúgta a gondosan előre szervezett programot. Egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy bemegy a téren felsorakozott emberek közé - alig másfél évvel 1956 őszét követően. S én, a Magyar Nemzet riportere ebben működtem közre.

- Barátom, megfogná a kezemet? Segítsen át a kordonon - lépett hozzám váratlanul. Oroszul szólt, én meg automatikusan segítettem. Felfelé nyomtam a karját, ő meg lefelé nyomta a tömeget tőle elválasztó kötelet. Parasztian kemény kézzel kapaszkodott belém, talán dácsája kertjét művelte szabad óráiban. Átlépte a kötelet és benyomakodott az emberhadba. Onnan még visszaszólt:

            - Köszönöm, barátom.           

            Tehát kétszer is elhangzott a „barátom” bűvszó. Hruscsov jó öt percen át jött-ment odaát, a kísérete meg, beleértve a teljes magyar és szovjet biztonsági gárdát, riadtan topogott ideát. De baj nem történt, s a visszatéréséhez már nem kellett a segítségem.

            Erre az eseményre hivatkozott az Izvesztyija - hat évvel később

Világifjúsági Találkozót tartanak most,  2017-ben – Szocsiban.  De 60 éve is volt egy VIT, történetesen Moszkvában....

Ez - a még élő részvevők közül -   rajtam kívül talán Kulcsár  Istvánnak is megmaradt az emlékezetében. Jelszó:  záróünnepség utáni zárópiálás  a moszkvai rádiós Sismonyin elvtárs vendégeiként és  Butyirszkaja ulica. Én az asztal alatt fejeztem be és István lakásán ébredtem fel, majd Kis Csabától úgy diktáltam le az MTI-nek  Berlinguernek  a külföldi szervezők nevében  elmondott beszédét, hogy képtelen voltam olvasni a TASZSZ slejfnijét (telex-jelentését). Emlékezetből diktáltam, amire emlékeztem. Képzelhetitek...

Berlinguer is  a tanúm rá! 

Az alábbi részlet "Sub Rosa avagy megíratlan megírandók" cím alatt megírt  kéziratként kezelt  és csak töredékesen  publikált visszaemlékezéseimből

Szégyen ide, szégyen oda Enrico BERLINGUER (1922–1984) egyik, történetesen moszkvai beszédét -  meghamisítottam. Ami önmagában is súlyos bűn, azért meg különösen, mert arról az olasz politikusról és ideológusról van szó, akiről  ma jól tudjuk: egyike volt azoknak, akik meghatározó személyiségei lettek a legújabb kor Európájának. Az „eurokommunizmus atyjaként” (függetlenül attól, ki, hogyan értékelte vagy értelmezi ma azt, amit ez a két szó kifejez) olyanokhoz mérhető, mint - a magam mércéje szerint -  Helmut Kohl, Willy Brandt, Margaret Thatcher, Charles de Gaulle, hogy csak néhány nevet emlegessek viharos korunk különböző irányzatokat képviselő „nehézsúlyú” államférfiai közül.  Amit ugyanis az általa 1972-től kezdve vezetett olasz kommunisták 1975-ben meghirdettek - vagyis mindössze három évvel azt követően, hogy ő vette át a főtitkári posztot -  ma már történelmileg bizonyíthatóan olyan folyamatokat indítottak el, amelyek nélkül például Mihail Gorbacsov aligha kerülhetett volna egy évtizeddel később a szovjet párt és állam élére. A folytatást meg ismerjük, s az is mindenkinek szíve joga, hogy a történteket maga értékelje. Így Berlinguer szerepét is a startvonal közelében...

            Az én történetem korábbról való, de - magam is csak fokozatosan jöttem rá - nem független a későbbiektől.

            Hogyan is esett, ami megesett? 1957-ben nyarán kaptam az MTI-től első külföldi megbízásomat: az akkor még csak rövid ideje állandó moszkvai tudósítóként dolgozó (lépésről-lépésre a magyar külpolitikai újságírók egyik fejedelme lett, sajnos azóta meghalt) Kis Csabának segíthettem a szovjet fővárosban megrendezett Világifjúsági Találkozón. A VIT végén pedig „a Sismonyin”, a moszkvai rádió magyar adásainak vezetője (2006-ban kellett megtudnom a moszkvai rádió akkori magyar nyelvű bemondójától, Kis Csaba feleségétől, akinek „holt merev” főnöke volt, hogy a férfi keresztnevét alig néhányan ismerték a beosztottjai közül) a Vörös-tér sarkán lévő Moszkva Szállóban vacsorát adott az eseményről tudósító magyar újságíróknak.

            Nem vagyok ivós: ez egyszerűen bejelentés, nem dicsekvés, s ehhez tartottam magam ezen az estén is. Illetve kitartottam, míg Sismonyin ki nem szúrta, hogy vodka helyett folyamatosan a híres orosz Narzan kristályvízzel koccintgattam. Ekkor felállt és bejelentette:

            - Ezért büntetés jár – közölte és megtöltött vodkával egy 2 decis poharat. Majd rám parancsolt:
 - Egyszerre leönteni!

            Megtettem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy becsúsztam az asztal alá. A következő pedig, hogy másnap reggel Kulcsár István, a Magyar Rádió állandó moszkvai krónikása (azt hiszem, az ő nevét is még mindig többen ismerik, mint nem Magyarországon) ébresztgetett a saját lakása kanapéján.

            - Csaba már adja haza az anyagát. Siess, mert rögtön te folytatod - mondta, s már lökdösött is át a szemben lévő lakásba, ami egyben az MTI irodája volt.  Odaát Kis - pontosan annak megfelelően, ahogyan erről előző nap megállapodtunk - a kezembe nyomott egy hosszú papírtekercset, amelynek cirill betűit kiolvasni is alig tudtam. Az eljutott az agyamig, hogy ez Berlinguernek a nemzetközi szervezők nevében a VIT záróünnepségén elmondott beszéde, de ennél több egy szó sem. Fogalmam sem volt az orosz szöveg tartalmáról, a súlyos másnaposságtól egyszerűen képtelen voltam elolvasni. Csaba viszont befejezte a maga részét, és szó nélkül a kezembe nyomta a telefont. Én meg csak annyit tudtam, hogy beszélnem kell, mert a vonal hazai végén ott ül egy gyorsírólány. Hát lélegzetet vettem, és „nyomtam a szöveget”: mármint azt, amiről én azt gondoltam, úgy emlékszem, hogy ezt mondhatta a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség képviseletében az olasz, aki - egyébként, hogy kerek legyen a labda - éveken át az éppen Budapesten székelő DIVSZ elnöke volt. (Alapítva 1947, székház Bp. Frangepán u 16.  - Wikiképia) (a szerk)

            Moszkvában nem szóltam senkinek, hogy azt diktáltam le, amire emlékezni reméltem az elhangzottakból. Hazaérkezésünk után pedig vártam, hogy lebukom.  De - ez is bizonyság rá, hogy csodák pedig vannak - nem történt semmi. Persze, hiszen itthon mindenki számára ez volt az egyetlen és hiteles szöveg, amit én hazatelefonáltan...

            Végül én tettem „vallomást”, magának Berlinguernek, 1960-ban. Koppenhágában magyar küldöttként részt vettem az UNESCO ifjúsági tagozatának éves ülésszakán, Berlinguer pedig az olasz delegáció kommunista tagja volt. S ami a legszebb: a szocialista országokból rajtam kívül csak jugoszlávok voltak jelen. Máig sincs fogalmam róla, miért, miért nem, de a magyar Külügyminisztérium elfelejtett konzultálni a „testvérekkel” a konferenciáról, és nem értesült róla, hogy különféle ENSZ határozatok miatt mi, a Varsói Szerzõdéshez tartozó országok éppen megsértődtünk, s ezt koppenhágai távolmaradással is kifejeztük volna. Így csak a dán parlament épületében, akkreditálásom után tudtam meg, hogy egyedül vagyok keletről, amire - nyilván jobb híján - a Bem-rakparton úgy reagáltak, hogy most már maradjak, de kerüljem a feltűnést. Tehát maradtam - és anélkül, hogy erről bárki előre konzultált volna velem, megkaptam a konferencia egyik főszerepét. Beválasztottak a tanácskozás alelnökei közé – nyilván nem véletlenül...
            Ilyen előzmények után futottam össze egy délután Berlinguerrel, uzsonnaidőben a turistáknak is kedvenc Christiansborg palota barokk kávézójában.
            - Üljünk le egy kávéra és szmőrbrődre (a híres dán édes szendvicsre) - invitált angolul.  Ez volt a tanácskozás fő nyelve, én is így elnökösködtem tíz perccel korábban. Egy dolog érdekelte:

            - Miért vagy egyedül odaátról?

            Elmondtam, hisz úgy gondoltam -   ahogy mondani szokás - hogy „egy kutya kölykei vagyunk”, minek tagadjam az előzményeket.
            - Tipikus. Az oroszok a slendriánságukkal mindenkit elrontanak. Észrevettem, hogy már a németek sem a régiek, ha pontosságról és precizitásról van szó. Az SZKP-tól persze nekünk sem szólt senki.
            Őszintesége bátorított fel, hogy emlegetni merjem a magam   1957-es „Berlinguer esetemet”. Úgy felkacagott, hogy a szomszédos asztaloktól is ránk figyeltek.
            - Most, hogy mondod, emlékszem, megkaptam a DIVSZ-tõl a budapesti sajtószemlét. Akkor azt hittem, politikai okokból maradtak ki egyes részek a beszédemből, még érteni is véltem, hogy miért..
Ez volt az a pillanat, amikor én vágtam magam hátra a széken. Mert megtudtam, mit nem jelentettem az MTI-nek...

Például azt, hogy békés úton, parlamentáris eszközökkel többet tehetünk a forradalmi célokért, mint magunk is reméltük; hogy Európában, sőt az egész világon végső soron mindenki kisebbség, hiszen egyetlen nemzet sincs, amely ne volna kisebb, mint a többiek együtt; s a felelős politikának mindig tartania kell magát ahhoz, ami az emberek többségének az akarata. S hozzátette: mindezeket éppen az 1956-os magyar október-november miatt tartotta elmondandónak a Leninről elnevezett stadionban.

            - Ezekre valahogy nem emlékeztem Sismonyin vodkájának hatására - mentegetőztem ott és akkor. S most teszem hozzá, mert már tudom: ilyenfajta mondatok kerültek másfél évtized múlva a Berlinguer nevéhez szorosan kötődő eurokommunizmus kulcsgondolatai közé. Akkor meg nem is ragadtak meg az agyamban. 

            Ez úton kérek elnézést Berlinguertől, minden érdekelttől - és a történelemtől.

V. Putyin megnyitja a Találkozót!

Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című, kéziratként őrzött gyűjteményének forrása családi háttere és jó fél évszázados újságírói munkája. Élményeiből ez alkalommal 1944 karácsonyának drámai emlékeit osztja meg az Infovilág olvasóival. A két főszereplő: Boldizsár Iván és Bajcsy-Zsilinszky Endre – a 65 évvel ezelőtt történtek időrendjében.

Boldizsár Ivánt, az írót, újságírót gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékaim közé számítom. Ő volt az első felnőtt, akiről megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, ő 23 évvel előbb, mint szerénységem (az 1912. évjáratból való volt), de négyéves koromtól, 1939-től haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált nekem ezen a napon: felnőtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelőzzem.

Apámnak, az ugyanazt a hivatást gyakorló Dernői Kocsis Lászlónak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sűrűbben voltak együtt. 1944 karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

"Mit mondasz? Nem lehet igaz – figyeltem fel a fenyőfa mellől öregem izgatott hangjára. – Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?"

Azon az estén – ez is történelem – már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. S eközben Tolbuhin marsallnak a 3. Ukrán Frontban tömörített csapatai, ha akkor csak néhány órára is, eljutottak a budai János Kórházig: ezért kapta a háború után a később visszakeresztelt Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelső szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, s köze van az antifasiszta ellenálláshoz, holott akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

Gondolom, ilyen is ritkán és a világ kevés helyen történt: a budapesti telefon akkor és ott nekünk a világháborús frontvonal egyik, Boldizsár számára a másik oldalán működött. Mi a kezdődő ostrom elé néztünk, ő meg már elhatározta, nekifog a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezéséhez.

Később is makacsul találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban tagja volt a békeszerződésről tárgyaló magyar küldöttségnek Párizsban, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen Tildy Zoltánnak, meg a köztársasági elnök legközelebbi tanácsadói közé számító apámnak. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több, Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki 1955-ben a hatalomba mind erőszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. 1956 októbere után pedig történetesen ő és én kerültünk bele közösen egy időre abba a névsorba, akiket  némelyek (szerencsénkre, sikertelenül) el akartak tilta(t)ni az újságírástól.

Berlini MTI-tudósító koromban (1977–78 lehetett) Boldozsár Iván javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy írótalálkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát. Bevált: jegyeket kaptunk, meg mindketten dedikált lemezt a hangverseny után a névrokonomtól.

A nyolcvanas években a Daily News – Neuste Nachrichten című, a világon sajtótörténeti kuriózumnak számító, az MTI égisze alatt megjelent kétnyelvű napilapunk főszerkesztőjeként – micsoda megtiszteltés! – Boldizsár cikkeinek a szerkesztője lehettem. Akkorra már megkapott minden hazai szakmai címet, rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, mégis, minden szombati számunkba cikket írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, lediktáltatta a titkárnőjével, hogy legyen elég idő lefordítanunk a cikkét.

"Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés" – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

Könnyen megegyeztem vele: 1987–88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzője volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyomtatásban nyilvánosságra azt, amit szóbeszéd alapján egyébként már mindenki neki tulajdonított, aki ismerte Boldizsárt: ő találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeiből összerakott „lapajánlóját”: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi”.

Térjünk vissza 1944 karácsonyához!

Boldizsár frontvonali telefonját követően még rendben megünnepeltük lakásunkban a szentestét: bejglivel, karácsonyfával, ajándékokkal, bujkáló nagymamával és katonaszökevény keresztapával. De aztán újból megszólaltak az ágyuk, amelyek már délelőtt is többször dörögtek. Én meg újra és újra riadtan kérdezgettem: „Ez belövés volt vagy kilövés?” Apám végül ránk parancsolt: „Irány a pince!”
Számunkra ezzel a mondattal kezdődött meg Budapest ostroma. Alig 9 éves voltam, amikor lehurcolkodtunk a föld alá… 

…és amikor az akkor 58 éves Bajcsy-Zsilinszky Endre életem első, személyesen ismert halottja lett.      

 Gyerekként ismertem meg, a politikai pályafutásáról persze még semmit sem tudtam, csak később tanultam meg róla, hogy ”Bandi bácsi hős”. Amihez tartottam és tartom magam következetesen, függetlenül attól, mikor ül vagy áll éppen, és mikor nem – a ő szobra Budapesten. A mindig dupla adag gesztenyepüréket pedig, amiket a Hauernál 1942–44-ben a ”képviselő úr” (a felszolgáló kisasszonyok szólították így) nekem rendelt, amikor apámmal találkozgatott, mindig lelkesen behabzsoltam, miért is ne. Azt, hogy a felnőttek ott és akkor miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt."Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz" – mondta ott, a pesti Rákóczi út híres cukrászdájában, ahol minden alkalommal, amikor elbúcsúztunk, megsimogatta a kobakomat. Ezt is apám idézte az emlékezetembe, amikor 1966-ban könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.Maga, Bajcsy-Zsilinszky “Egyetlen út: a magyar paraszt” címmel 1938-ban jelentette meg egyik könyvét, amelyet “igaz barátsággal” dedikált nekünk. Néhány nappal e sorok írása előtt újból átlapoztam, s olyan gondolatotokra bukkantam, amelyeknek időszerűsége ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt, amikor megfogalmazta azokat, „Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást” emlegetve. Csak példaként idézek kettőt. Kapcsolódnak egymáshoz.

1. „Egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan un. vezető osztály, egészében szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet, és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól.”

2. „Gyarló középosztályunk a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak.”

            
Ma csak árnyalatnyit változtatnék az előző mondatokon: mostanság politikai osztályként (máskor politikai elitként) szokás emlegetni – nem ok nélkül – az olyanokat, akiket  több, mint hét évtizede Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga módján lefestett.        

A 80-as években egyszer Balatonrendesen nyaraltunk a feleségemmel. Egy öreg halász ott mutatta meg azt a parti házat, előtte a partszakaszt, ahol annakidején Bajcsy-Zsilinszky “pucéran fürdőzött egy-egy hölgybarátjával, persze nem tudta, hogy mi rendszeresen meglestük.”

Akkor lett számomra hősből, mártírból, politikusból és szoborból – hús-vér emberré is…    

         
…December 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”. A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém,  hogy a szerkesztőséggel szemben éppen  a Hauer cukrászda áll……

Emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor. 

És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több,  mint hat évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál. 
Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan  krisztusi olajfák a Getszemáni kertben…            

Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes pályafutásának emlékeit  „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről-időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk emlékezésre mindmáig érdemes, számos  eseményének volt részese, szem- és fültanúja. Az alábbi sorok a 105 éve született Kádár Jánoshoz kötődnek. (Az archív  képen: Nagy Imre és Kádár János egy parlamenti fogadáson, az 1950-es évek elején.)

Kádár János 1912-ben, még a boldog „békeévekben” született és  a rendszerváltozás évében, 1989-ben halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a magyar történelem egy korszakát a nevéhez kötik, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történészek örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden adatot és értelmes következetéseket fogalmazzanak meg. 

Jog az is, hogy mindenki úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt a történelem alakításában, miként azt esze, ismeretei és szíve diktálta.

Magam is ezzel a joggal élek. Ezen a címen vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit, kötelezettségek egymásból fakadó sorozatát, és a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeit, azok minden következményével. S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is, ami történt: „háromszor nyert szabad parlamenti választásokat” – a halála után, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban...

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Újságírói hivatásom folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által teremtett ördögi körből.

Néha „sub rosa” is éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – az író-újságíró Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá lett kifejezést – mindig kihallottam a keser-édességet. Mert amilyen az ember, olyanok a tréfálkozásai...

A fehérneműgyári látogatás fénypontja a legújabb modellek bemutatása volt. (A képet feltehetően az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején készíthette az MTI fotoriportere.)

Sok év után értettem meg, mennyire komolyak voltak a tréfálkozásai is. Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta:

„Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj...”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a még komorabb kijelentést: „Nekem vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Legközelebbi megjegyzését félreérthetetlen figyelmeztetésnek tekintettem, bár aligha (csak) nekem szánta. Akkor a még két részből álló Berlinben dolgozhattam az MTI tudósítójaként: az NDK fővárosában és a Nyugat-Berlinben.

Egyik berlini látogatásán – ahogyan másutt is tenni szokta – találkozott ott dolgozó magyarokkal. Kollégájával, Erich Honeckerrel találkozott aznap. Németek számára köztudott volt, hogy az NDK akkori első emberének éles hangszíne – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal Kádár tolmácsa esett áldozatául ennek, s utólag mentegetődzött is:

„Sajnos, nem mindig tudtam jól megérteni Honecker elvtársat…”

Kádár János így felelt: „Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. De nem lepődtem meg: mindig így jártam az elődjével, Ulbrichttal is.”

És nem csupán azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek második felében viszont mintha ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni egy másik politikust. Mihail Gorbacsovot.

Azt a Gorbacsovot, aki egyik főszereplőjévé vált annak a történelmi eseménysorozatnak, ami a legtömörebben ekként foglalható össze: gyökerestől kifordult magából az addigi világ. 

És benne, a mi  –  Európában és a világban azóta is a helyét kereső – Magyarországunk