Szűrös Mátyás (*1933 ) olyan számomra, mint a csúszós, pikkelyes hal a vízben: akárhonnan próbálom megfogni, kicsúszik. Évtizedek óta hiába próbálom megérteni, mi jár valójában az agyában, nem sikerül. Egy ideig azt hittem, bennem van a hiba. De amióta tudom, hogy sokan küszködnek vele kapcsolatban hasonló gondokkal, megértettem: ő maga akarta, akarja így. Bár abban változatlanul nem vagyok biztos, hogy ez vitathatatlan okossága-e esetleg a ravaszsága, vagy valami más? Viszont bizonyos, hogy ez a lényege, ilyen a lénye, a személyisége. S ez már egyedi, „szűrösi” jellegzetesség.

            Véletlenek sorozata sodort minket újra és újra egymás közelébe. 1975-ben, a KB osztályvezető-helyetteseként véletlenül ő kapta egyik búcsúfeladatként, hogy felajánljon nekem egy felelős moszkvai diplomata posztot.

Nem fogadtam el, mindig csak és kizárólag újságíróként reméltem leélni az életemet. A sajtóirányításban eltöltött éveket csak kitérőnek tartottam: engem mindig a sajtó oldaláról érdekelt a politika, de ha már megkaptam a lehetőséget, látni akartam a sajtót a politika oldaláról is. Ezt megkaptam, ennyi történt, és nem kívántam többet. Visszavágytam az újságírói munkába.

            Így lett az a második számú közös véletlenünk, hogy 1975-ben őt berlini nagykövetté, 1976-ban pedig engem az MTI berlini tudósítójává neveztek ki. Ott tanultam ki, hogy képtelen vagyok kiismerni Szűrös Mátyást. Minden hetet együtt kezdtünk hétfőnként, de tőle csak tényeket és mások véleményét hallhattam - ez hasznos volt, ahogyan nyilván ő is szükségét látta a tőlem hallottaknak.  De azt, hogy ő mit gondol ezekről, és hogyan látja a világot általában, ott és akkor  igazában sohasem árulta el. Pedig éreztem, hogy mindenről volt véleménye (és nemcsak Berlinben) - saját maga számára biztosan.

            Az a hír járta Berlinben, hogy Erich Honecker főtitkár, aki persze hivatalból megismerte az addigi karrierjét, amikor átvette tőle a megbízólevelét, alaposan megnézte magának, s azt mondta: „Én már többször láttam magát korábban is”. Amire Szűrös a fáma szerint azt felelte: „Természetesen, én szoktam Kádár elvtárs mellett ülni a pártvezetők krimi találkozóin”. Utóbb kiderült: az NSZEP „főisteneinek” szokásos közös napi munkaebédjén az államfő-pártfőtitkár elmesélte találkozóját az új magyar nagykövettel, s ez megerősítette a többiek számára is: Kádár közvetlen bizalmasa érkezett az NDK-ba. Így is kezelték, annak minden előnyével, majd - annak mértékében, ahogyan hidegült a színfalak mögött Berlin és Budapest viszonya -  hátrányaival is. Kádár János döntésében nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy a szokásos idő letelte előtt, már 1978-ban a moszkvai nagykövetség irányítását bízta rá.    

Az viszonyunkban csak a „véletlen lett volna” kategóriájába került, hogy ha 1975-ben elfogadom az éppen általa közvetített moszkvai megbízatást, ott beosztott diplomatájaként kellett volna vele dolgoznom - ezt Berlinben partnerként szerzett tapasztalataim csak megerősítették -,   ami aligha lett volna könnyű lecke számomra, aki újságírólént önálló gondolatalkotáshoz és közléshez szokott.

            Arra viszont semmi okom kételkednem, valóban szívesen tette, hogy amikor nagykövetsége idején Moszkvában jártam, megértette a kíváncsiságomat, és személyesen járt közbe az illetékeseknél, hogy a Kreml legbelsőbb termeibe is belátogathattam. Sőt egy magyar diplomata kíséretével fényképezhettem is az MTI számára, ami különös kegy volt, és a maga módján jelezte Szűrös elismertségét a szovjet vezetés legfelsőbb köreiben. Az Szűrös Mátyás személyes véletlene, hogy 1989. október 23-án ő kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot, s az „újszülöttnek” néhány hónapra - az 1990 tavaszán megválasztott parlament megalakulásáig - egyúttal első, igaz ideiglenes elnöke lett, s ezzel feljebb jutott, mint amilyen magasra bármikor számíthatott.

Moszkvai szolgálata után ugyanis 1983-89 elejéig a KB külügyi titkára volt, és úgy „repült fel” az országgyűlés elnöki székébe, hogy a Fehér Házban már tarthatatlanná vált a helyzete a felgyorsult politikai sodrásban. Legendaként terjedt akkor - azóta sem hallottam a cáfolatát -, hogy ezzel is Kádár János egyik utolsó politikai kívánságát teljesítették, aki többeket „a pártközpontba betört farkasok torkából mentett ki” az utolsó lehetséges pillanatban, állami megbízatásokkal.  Bár - sajátos módon – már akkor mind gyakrabban emlegették egymás mellett Pozsgay Imrével, főként nemzetpolitikai kérdésekben, nyilvános (és még inkább nem nyilvános) fórumokon elhangzott megfogalmazásai alapján.

            S a Szűrös - Pozsgay „tandem” politikai „ikresítése” most, az utóbbi halála után sem szűnt meg. Szűrös a rendszerváltozást követően – a „régi átkos” egyik meghatározó vezető politikusaként -  úgy járta végig a másokkal kapcsolatban is emlegetett „damaszkuszi utat”, hogy maga fogalmazta meg 2009 tavaszán, mit értett akkor „széles körű nemzeti összetartáson": Fidesz-KDNP-MIÉP-Munkáspárt szövetséget. „A jobboldalon itt van egy plebejus, tisztán nép-nemzeti elkötelezettségű és szociálisan érzékeny párt, a MIÉP, amely már bizonyította rátermettségét." 2015-ben pedig azt idézte tőle az Origó, hogy „belső nemzetrontó erők közrejátszásával nagy külső nyomás nehezedik a magyar kormányra”.

Lehet töprengeni, milyen nemzetrontó erőkre gondolt. Végső soron mégis érthető, hogy „kényes” politikai elitünknek az az oldala most sem tekinti igazán a sajátjai közül valónak, amelyikhez mintha szívesen tartozónak tekintené magát. Mert életútjának egésze, meghökkentő politikai lépéseinek sokasága együtt mindmáig azt tanúsítják, hogy „csúszós pikkelyek” mindig leválaszthatatlanok voltak és lesznek   Szűrös Mátyásról.

De ez sem lehet igazolása annak, hogy a ma hatalmon lévők mintha nem szívesen emlékeznének rá, hogy - tetszik vagy sem -, ő volt   a legelső „első embere” az új köztársaságnak.  
   Ha már a történelem nem tudta megkerülni Szűröst, az utódok számára méltatlan, hogy ők próbálják „kiírni” korunk történelemkönyvéből (nem is beszélve a rendszerváltás eseményeihez kötődő ünnepségek és más események kiemelt meghívottjainak névsorairól). Hiszen Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, a „doktortalanított” Schmitt Pál és Áder János mellett - Szűrös Mátyás is magyar államfő volt, még ha „ideiglenes” jelzővel is. Ahogyan – ki emlékszik erre – Kövér László is az volt 2012. április 2.  - 2012. május 9. között, a Schmitt és Áder közötti interregnum heteiben…    

            Az egyébként alighanem személyes közös véletlenjeink záró fejezete, hogy Szűrös Mátyás második házasságából született kislánya Budán több éven át egy iskolába járt a lányom egyik gyerekével…

FÜST MILÁN  (1888–1967) maga volt egy személyben – biztos, hogy nem pusztán számomra –  a szellem és a szív, az értelem és a mély emberei érzések mindig egymással párhuzamos “napvilága”: azzal, amit és ahogyan írt prózában és lírában, s amit mondott sokaknak – és úgy éreztem mindig – négy- és sok szem közt. Egy kedves egyetemista kolléganőm tanár édesapja is a barátai közé tartozott: ennek köszönhettem, hogy feledhetetlen 1954–56i, ELTE-s, szombat esti, szabad előadásai után olykor abba a kis tábornyi társaságba is bekerülhettem, amelyik „nem hivatalosan” is vele maradt, ha nem merítette ki túlságosan a hivatalosan Shakespeare-kollégiumnak elkeresztelt programja. Mert 1953-ra (akkor volt 65 esztendős) jóformán mozgásképtelenné vált a testileg jó idő óta törékeny, betegségeivel állandó harcot folytató, vasakaratú író, tudós és bölcs.

 De ez sem roppantotta meg, mint ahogyan előtte türelemmel viselte a hiábavaló kiszorítási próbálkozásokat is az irodalomból. Mert Füst Milán valahogy sohasem volt igazán „komilfó”. Igaz, 1948-ban az elsők között kapott Kossuth-díjat, de 1949–55 között egyetlen műve sem jelent meg:  akkor „forradalmár” irányból épp úgy ki akarták rekeszteni a nyomtatott szellemi életből, ahogyan  mások, a „konzervatív szellem” védelmében a harmincas években ugyanezt tették.

(Jut eszembe: hasonló „paródia” keserítette meg egy nagyszerű újságírópár életét is az ismeretségemből. Wesselényi Miklóst – az „árvízi hajós” egyenes ági leszármazottját –, a kitűnő külpolitikust a világháború előtt és alatt azért nézték ki a maga köreiből, mert “báróként egy senki lányhoz alacsonyodott le”. Utána pedig mindkettőjüket együtt fricskázták. Az asszonyt, Fedor Ágnest külön azért, mert „bárónéként az egyszerű emberek védelmezőjének látszatát akarja kelteni az írásaiban”.)

Így maradt a „proletárdiktatúra” jegyében egy időre Füst tanár úr számára az egyetem, s a fiataloknak szánt minden hétvégi gondolatözön a publicitás: Shakespeare és – nem mellékesen – Lev Tolsztoj jegyében, írás helyett a szóban elmondott irodalom, tele szabadosságokkal és az életre tanító filozófiával.

Shakespeare-re hivatkozva idézte fel ószövetségi zsoltárok nem éppen az állami tantervekkel összhangban lévő tanulságait. Tanított az emberi szuverenitás megőrzésének titkaira akkor, amikor a hatalom csakis magát tekintette mindenki számára szuverén parancsnak. IV. Henrik király címmel 1931-ben írt drámájával (amit elkészülte után kilenc éven át nem mutattak be) a shakespeare-i Henrik-művek álságos és valóságos humanizmusát ültette át (maga mondta!) a huszadik század keserű valóságába. És elemezte is nekünk, semmitől, „a nézőtéren ülők riadalmától, sőt egyesek rossz szándékairól sem tartva”, 1954–56 realitásába elhelyezve. Nem utolsó sorban újra és újra meghirdette: Shakespeare művészete azért páratlan érzékenységű tükör minden nemzedék számára, mert tragédiákban és komédiákban egyaránt, teljes tudatossággal és hitelesen „a tőlünk független örök idő és az éppen most élő ember együttes lenyomatát” hagyta a világra. Magyarán, tette hozzá, ha valaki nem értette volna, minden Shakespeare-darab a mának szól, neked kell kihallani belőle azt, ami számodra íródott. Ennek pedig magva és gyökere, hogy bármi történik is éppen körülötted, sohase feledd, az emberi kötelességek, szenvedélyektől és barátságtól, hűséges szolgálatokon és áldozatokon  át, a felelős uralkodásig – örökkévalók.  

Tolsztojt emlegetve (és közben fáradhatatlanul fricskázva a ”giccses” Thomas Mannt, „aki bezzeg megkapta a Nobel-díjat, amit Lev Nyikolájevicstől megtagadtak) óvott mindnyájunkat a magányossá válás tragédiájától, amire pedig a társadalom ridegsége mindig, „ma meg különösen” hajlamossá tesz. Tanított szenvedélyes hazaszeretetre, különösen olyan időkben, amikor az áldozatokat követel, s „amire korántsem csak a Háború és béke, Napóleon kora és a 19. századi Oroszország a legkiáltóbb példa”. Azt magyarázta, elfogadja Tolsztojtól, hogy “ne állj ellent a gonosznak erőszakkal”, de azt az orosz író gondolatának teljességében teszi: ellent kell tehát állni a gonosznak, és a rossz társadalmat meg kell változtatni, ha nem is vérrel, hiszen „épp ezért adott észt az embernek az Isten, amitől ember az ember”.

"Vésd  az agyadba – mondta az egyik említett, elmélyült  szombati estén –, hogy ha értelmesen akarsz élni, mindig szeresd, nehéz helyzeteidben pedig legalább próbáld meg érteni azt, mit, miért írt Shakespeare és Tolsztoj."

Hozzáteszem: szeresd és próbáld érteni Füst Milánt is! Holnap is megéri...

(Kocsis Tamás „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt összegyűjtött, kiadatlan újságírói kéziratainak egyike Füst Milánról szól. Arról az íróról, akinek 1942-ben – hétéves munkával – elkészült „A feleségem története” című művét francia megjelenése után, 1965-ben, Nobel-díjra is jelölték. A könyvet most, más világnyelvek után, oroszul is kiadták, s a műfordító, Tatjana Voronkina februárban átveheti érte a 2009 végén neki ítélt Füst Milán nagydíjat.)

Horn Gyula 2017. július 5-én lehetett volna 85 éves, de már 2013. június 19-én meghalt, a rendszerváltozást követő korszak Róbert Károly úti „döblingi betegeként”

Lehet, sőt kell vitázni mindarról, mikor, mit tett, s hogy amikor azt tette, amit tett, miért éppen azt tette. De ellenfelei, sőt ellenségei sem vitathatják – ha szívesen nem ismerik is el –, hogy Horn Gyula neve és személye kiírhatatlan a legújabb kor magyar és európai történeleméből. Az viszont jellegzetesen magyar kór, hogy ezt többször és többen ismerték és ismerik el szóban, megszámlálhatatlan kitüntetéssel, és a kort elemző tanulmányokban határainkon kívül, mint itthon. Most talán a legidőszerűbb a frissen eltemetett Helmut Kohl német kancellárra és az 1989-i nyugati határnyitásra emlékeztetnem…

Őszintén gondolom: nem kis részben talán azért is, mert – magam is megerősíthetem – „nehéz emberként” járta végig nem akármilyen próbatételekkel teletűzdelt pályáját, egy nem akármilyen korban, minden poszton, a kezdetektől a végéig, az ilyen fajta ember minden tulajdonságával. Gyakran azok számára is önuralmat követelő lehetett vele dolgozni, akikkel egy cél vezérelte, sőt barátoknak tekintették egymást.

És hozzáteszem – maga vallotta be nekem egy együtt töltött belgrádi este, a 60-as évek végén, még fiatalon, beosztott diplomata korában –, hogy „örök háborúságban állok önmagammal”. Nincs okom kételkednem a szavaiban…

Ha ismertségről van szó, igazán nem panaszkodhatott. A rendszerváltozást követően regnáló kormányfők közül – 1994–98-ban-ban töltötte be (Orbán Viktortól kölcsönzött bon mot-val) az „ország első közhivatalnokának” tisztét – legfeljebb éppen fideszes utódjáról terjedt és terjed szóban, képben és írásban annyi valóságos és hamis történet, mint róla. Így Horn Gyula portréjához csak néhány ecsetvonással tudok hozzájárulni, azzal az előnnyel, hogy egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben kezdhették gyűjtögetni róla az ismereteket, amelyekről jó ideig még csak nem is sejthettem, hogy valamikor hírértékűek lehetnek.

1967 nyarán úgy kezdtem MTI-tudósítói pályafutásomat Belgrádban, hogy azonnal ketten keserítették meg – ma hozzáteszem és elismerem, hogy a szó jó értelmében – az életemet. S a második – Marjai József nagykövet mellett – Horn Gyula volt, akkor egy ideig még csak követségi titkári rangban. Ahogyan a főnöke, ő is már érkezésem napját alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja a tűrőképességemet: abban a pillanatban, ahogyan első alkalommal – és éhesen, fáradtan az éjszakai Budapest–Belgrád vonatzötyögés után – kiléptem Marjai irodájából, Horn elkapott és becipelt a saját szobájába.

„Dolgozni jöttél vagy a lábadat lógatni?” – ez volt az első kérdése. S én rögtön elkönyvelhettem azt az azóta is érvényes tapasztalatomat, hogy Horn Gyulának nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé a szívélyesség és a türelem. Nem vigasztal különösebben, hogy ezt azóta nagyon sokan megerősíthetik. Mint ahogyan azt is, hogy munkaőrült, ha valamit fontosnak tart; s ilyenkor talán észre sem veszi, mennyire nincs tekintettel a másik, mások éppen időszerű teherbíró-képességére.

Még nem töltöttem el 24 órát Jugoszláviában, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról, s „ne baromságokkal” töltsem meg az otthoniak fejét, „se a nyilvánosságét, se a főnökségét”.

Ezalatt megtanultam tőle, hogy Jugoszláviának annyi az előnye, mint a hátránya. Íme a horni megfogalmazás: „Ez egy a Nyugattól keletre, a Kelettől Nyugatra fekvő gebines ország, amely úgy egyesíti a szocializmust és a kapitalizmust, hogy sohasem tudod, jó vagy rossz jön-e ki belőle”.

Horn Gyula tanított meg rá, ott és akkor, hogy Jugoszlávia vált például a világ egyetlen országává, amelynek a saját határain belül voltak a gyarmatai, s nem valami másik földrészen. A gazdag Szlovénia és viszonylag jómódú Horvátország ugyanis egyazon az államhoz tartozott, mint a tisztesen szegény, de a főhatalmat erőből és népességszámából hagyományosan gyakorló Szerbia, s a hamisítatlan balkáni mélységekkel birkózó Bosznia, Montenegró és Macedónia. Furcsa módon azonban a gazdagabbak és erősebbek nem azt érezték, hogy nekik jó, hanem azt, hogy velük tartatja el Tito a szegényeket, a többiek pedig természetesen irigyelték azokat, akiket volt miért. Furcsa világ?

Vagy: az önigazgatás például a nálunk sok tekintetben még ma is szokásos államcentrikusság helyett azok kezébe tette – elvileg mindenképpen, de a gyakorlatban is többé, mint kevésbé – a kormányzást, akik egy közösség lakói, vagy valamilyen intézmény munkatársai voltak. Ez szült az egyes ember számára is felfogható tulajdonérzést (elvileg), versenyt, árút és sokféle árat (valójában), viszont oly mértékben csökkentette az állam beavatkozási lehetőségeit a gazdaságban, hogy a gyakorlatban a belgrádi jobb kéz (a központi kormányzat) többnyire nem tudta, mit csinál a zágrábi bal (pedig akkor még csak egy tagköztársaság kormányáról volt szó a sok közül, a helyi szervek ezreit nem is említve): így lett totális az összevisszaság iparban, mezőgazdaságban, mindenütt. Az önigazgató vállalatot valóban magukénak érezték az emberek ott, ahol rendben mentek a dolgok, de senki sem törődött semmivel, ha nem ment jól a cég: az igazgató ilyenkor – ha voltak kapcsolatai, s rendszerint voltak – átment önigazgatni, vagyis „kinevezett tulajdonosnak” egy másik vállalathoz, hogy azt tegye tönkre, a többiek viszont maradtak a mocsárban, vagy éppen munka nélkül.

„Vegyél benzint mindig a horvát INA-kutaknál és ne a szerb Jugopetrolnál, az előbbi olcsóbb, mert a zágrábiak megtiltották az alkalmazottaiknak, hogy borravalót fogadjanak el, viszont le kell mosniok a szélvédőt. S a kutasok ezt meg is tartják, mert ha nem, kirúgják őket, és a legközelebbi munkahelyet valahol nyugatnémetben találják. Ez a verseny – foglalta Horn közgazdasági és politikai egységbe a hétköznapi helyzetet.

Az általa ott és akkor levont elvi következtetés pedig mindebből logikusan következett.

„Jugoszlávia is azt bizonyítja, hogy a félmegoldás nem megoldás – mondta Horn nekem 1967-ben. De azonnal hozzáteszem: ebből ma sem jut eszembe, hogy valami olyat gondolt és (nem) mondott, amiből logikusan kellett következnie annak, amit 1989–90-ben vallott és tett akkor és utána, amíg módja volt rá. De Marjai József – szerintem – ilyen és ehhez hasonló „eretnekségei” tudatában indította őt útnak azon a pályán, ami végül a politikusság élvonalába torkollott.

Eszembe jut néhány későbbi közös munkánk is. Ma már én is tudom (annakidején persze fogalmam sem volt róla), hogy Horn egyike lett ott és akkor azoknak a keveseknek, akiknek erősíteniük kellett a bizalmat Nyugaton, s főként a szociáldemokraták között Kádár János és politikája iránt. Én csak annyit tanúsíthatok, hogy elénk került szövegtervezetekben szorgalmasan igazította át az „SZKP vezető szerepét” a „Szovjetunió megkülönböztetett felelősségére”; javította „szükségszerű nemzetközi kötelezettségekre” és – ne felejtsem – például „európaiságra” az „internacionalizmust”; vagy éppen „marxi gondolatokra” az oly gyakran emlegetett „marxizmust”.

Munkaügyben utoljára 1989. szeptember 10-én találkoztunk a Bem rakparton, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert másnap Berlinbe kellett utaznom, az NDK Külügyminisztériumának meghívására, a Képes 7 főszerkesztőjeként, miközben Pesten javában állt a cirkusz az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt. Azonnal a lényegre tért.

„Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én se tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire holnap Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.

Így teljes és hamisítatlan a Horn Gyula-portré. Tetszik vagy nem, a tény tény marad: egyike lett hazánkfiai közül azoknak a keveseknek, aki a rendszerfordítás mindmáig tartó korszakában bátran és valóban magyar, európai, sőt világtörténelmet cselekedtek…

A korábbi cikk a témában (Infovilág)

Sokak kérdésére: ki látható mellettem a Facebook portrémon? 
A válasz Scheiber Hugó..
Mert hogy Scheiber Hugó (1873-1950) önarcképe nélkülünk, a Kocsis család nélkül sohasem lett volna a művész leghíresebb képe.
Az akkoriban mindig éhes, egyben üres zsebeiről inkább, mint képeiről híres, viszont a jövőben reménytelenül reménykedő festő az Est-lapok újságíróinak is kedvence volt: ebédért, vacsoráért árulta frissen alkotott képeit. Az Önarckép ennek jegyében jutott éppen apám, a budapesti Rákóczi út 54. alatti székházban szerkesztősködő Dernői Kocsis László birtokába, édesanyám rémületére, ami a „bőrtelenített” portrét látva, nem volt meglepő. Én gyerekként hasonló korú zuglói barátaimat riogattam vele, később megbékültem a sok vad színnel, legkevésbé a hegyes füllel.

1. Habsburg György 

HABSBURG GYÖRGY (1964- ), azaz a császári és királyi  Habsburg-család  egyik  rangidõse, apja, a legendás Ottó halála óta  vannak, akik úgy emlegetik, mint  aki elméletben akár az egyes számú igénylõje is  lehetne a nem létező magyar királyi trónnak. 

Persze, ha és amennyiben?...      

Szeretnék a fejébe látni, amikor az Országházban elnézi a Szent Koronát, amely nagyapja, IV. (Boldog) Károly fejét is ékesítette. Egyéb   szépszámú tisztségei mellett, többek között  sokáig elnöke  volt a Magyar Vöröskeresztnek. 1996 óta pedig  - történetesen Horn Gyula ötletébõl - a Magyar Köztársaságra felesküdött utazó nagykövet, tehát a nemzetközi jog alapján a mai   magyar alkotmány szerinti  kormányok miniszteri rangú megbízottja. Csaknem  fél év évezreddel  azután, hogy a dinasztia elsõ tagjaként I. Ferdinánd 1526-ban, a mohácsi vész után magyar király lett; s  egy évezreddel azt követõen, hogy a legrégibb ismert családi õs, Gundtram elszászi gróf  egyik unokája felépítette a svájci Aargu tartományban Habichtsburg várát, azaz “Héjavár”-at, s õk lettek Habsburgok, hercegek, királyok, császárok az Alpoktól és a Kárpátoktól,  Spanyolországon át Mexikóig. A húszadik század elejéig, az elsõ világháború végéig...

            Magyarul és  Habsburg Györgyként mutatkozott be  nekem 1990-ben, akkor még tört magyarsággal. Már  készülõdött a hazatelepedésre, 1993-ban költözött hivatalosan Budapestre, elsõ itteni lakásába a Szent István-parkba. Egy bélyegkiállítás megnyitásán találkoztunk, amelyet a közös magyar-osztrák bélyegkiadásoknak szenteltünk, a Magyar Bélyeggyûjtõk Országos Szövetségének székházában, a Vörösmarty utcában. Én a szövetség elnökeként házigazda voltam, õ “illetékes” Habsburgként - vendég. A ceremóniák és a kötelezõ mosolygások után - véletlenül -  egyszerre értünk a Bélyeggyûjtõk Házának kijáratáig.

            - Autóval? - kérdezte kedvesen.

            - Gyalog vagyok, csak a közelbe megyek, a Béke szállóba, uram. Nem is tudom hogyan szólítsam. Az édesapja azt szereti, ha elnök úrnak mondják...  - feleltem zavartan.

            - Akkor menjünk együtt, én is szeretek ballagni - mondta apjához hasonlóan “habsburgos” raccsolással.  Aztán váratlanul hozzátette:

            -  És tudod mit? Nevezz egyszerűen Gyurinak! Én nem vagyok elnöke a Pánerurópai Uniónak, mint az öregem.

            Ez volt az a pillanat, amikor tegező viszonyba kerültem a Habsburg-házzal. Csak késõbb jutott eszembe: meg kellett volna neki mondanom, hogy már a nagyapám, Dr. Klein József ottani fõrabbiként bejáratos volt a dédnagypapához, Ferenc Józsefhez, a gödöllõi nyári kastélyban... 

KOSSA ISTVÁN (1904-1965) villamoskalauzból 1957-ben a közlekedés- és postaügyi miniszterségig vitte: mennyi volt ebben a vele született tehetség, a megszerzett tudás, és mennyi a politikai szerencse, nem tudom. 

            Számomra (gyerekként kaptam rá a bélyeg-hobbira) õ   a magyar bélyeggyûjtés „mecénása” volt, - éppen miniszterként gyakorolt, filatelista tevékenységével. Kitalálta azt, amiért azóta is kijár neki hideg és meleg. Meghirdette, hogy „legyen a bélyeggyûjtés olyan, mint a tömegsport”. Így lett akkor hazánk „250 ezer bélyeggyûjtõ Magyarországa” - vagy legalább is negyed millió bélyegvásárlóé. Minden tõle telhetõt személyesen is megtett ennek érdekében, mindenekelõtt a bélyegkiadás mennyiségének növelésével, nem utolsó sorban azonban a színvonalas bélyegkiadás ösztönzésével: a magyar bélyegmûvészet - amire nem sajnálta a (persze állami) pénzt -  nemzetközi rangja nagyrészt neki köszönhetõen töretlen, ha sokan vannak is azok, akik ezt ma nehezen ismernék el. Pedig, ha tudnák, mennyit csatázott egy-egy modern bélyegért a képzõmûvészet szocialistának nevezett realistáival. De - ezt használta ki - a bélyeg politikailag nem a kultúrális, hanem a gazdasági terület hatáskörébe tartozott. Annak fõ illetékesei pedig pártban és kormányban egyaránt nemcsak a reformidõszakban hajoltak meg Kossa cáfolhatatlan érve elõtt:

            - Bélyegbõl termelhetünk a legolcsóbba dollárt...  

            - Miért kell a sok bélyeggyújtõ? - kérdeztem tõle még minisztersége elsõ évében, az ifjú filatelista újságíró ártatlanságával (a Filatelista Szemle alkalmankénti cikkírójaként léptem arra az útra, amelyet később a magyar bélyeggyûjtés elnökeként és az Európai Bélyeggyûjtó Szervezetek Szövetségének (FEPA) alapító alelnökeként jártam végig). Hármas választ adott, s felhatalmazott a nyilvánosságra hozatalára is (ami akkor nem volt éppen magától értetõdõ).

            - Egyrészt kell a pénz az államnak. Másrészt a sok bélyeggyûjtõ tagdíja és az általuk vásárolt bélyegek bevétele az alapja a minõségi bélyeggyûjtésnek, annak, hogy a legjobbjaink jók legyenek a nemzetközi kiállításokon és versenyeken. De a legfontosabb a harmadik érvem: hát nem jobb az mindenkinek, ha az emberek kocsma helyett bélyegre költik a pénzüket?

            Vagyis: sör helyett bélyeg! Ez lett Kossa védjegye a magyar filatéliában: már az apja is ezzel vette rá a bélyegek szeretetére.   Az más kérdés, hogy ennek az árát most fizetjük: a bélyegvásárlók örökösei évtizedek óta remélnek túladni az azóta elhunytak gyûjteményein - nehezen, de legalábbis ráfizetéssel. Rámenõsebb bélyegkereskedõk 60 fillért adnak minden a bélyegre rányomtatott 1 forintért. Az “ügyesek” a tömegbélyegeket így forintonként legalább 40 filléres haszonnal adják tovább, a jobbakon pedig szépen gazdagodnak...

            Nincs is ma már bélyeggyûjtõ “tömegsport”. Talán ezért tartunk a filatélia nemzetközi versenyében is valahol ott, mint a fociban. Annak ellenére, hogy a szép magyar bélyegek kiadásának hagyománya szerencsére változatlanul él. Éljen is!        

Kocsis Tamás „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” című, kéziratként őrzött gyűjteményének forrása családi háttere és jó fél évszázados újságírói munkája. Élményeiből ez alkalommal 1944 karácsonyának drámai emlékeit osztja meg az Infovilág olvasóival. A két főszereplő: Boldizsár Iván és Bajcsy-Zsilinszky Endre – a 65 évvel ezelőtt történtek időrendjében.

Boldizsár Ivánt, az írót, újságírót gyerekként megkapott, ölembe hullott ajándékaim közé számítom. Ő volt az első felnőtt, akiről megtudtam: egy napon születtünk, október 30-án. Igaz, ő 23 évvel előbb, mint szerénységem (az 1912. évjáratból való volt), de négyéves koromtól, 1939-től haláláig, 1988-ig mindig következetes kitartással gratulált nekem ezen a napon: felnőtt koromban is nagyon kellett igyekeznem, hogy megelőzzem.

Apámnak, az ugyanazt a hivatást gyakorló Dernői Kocsis Lászlónak hol közelebbi, hol távolabbi baráti köréhez tartozott, a világháború alatt sűrűbben voltak együtt. 1944 karácsony estéjén is nyilván ezért hívott minket telefonon.

"Mit mondasz? Nem lehet igaz – figyeltem fel a fenyőfa mellől öregem izgatott hangjára. – Hogy az oroszok nálad? És mit csináltok?"

Azon az estén – ez is történelem – már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű Budapest körül. S eközben Tolbuhin marsallnak a 3. Ukrán Frontban tömörített csapatai, ha akkor csak néhány órára is, eljutottak a budai János Kórházig: ezért kapta a háború után a később visszakeresztelt Szilágyi Erzsébet fasor a Vörös Hadsereg útja nevet. Boldizsár kijjebb lakott a kórháznál, így hozzá is eljutottak. Kiderült: már a legelső szovjet tiszt, aki belépett a lakásába, tudta, hogy kicsoda, s köze van az antifasiszta ellenálláshoz, holott akkor még nem tartozott az igazi hírességek közé. Így is kezelték, s ezért engedték meg, hogy telefonálgasson, akinek akar.

Gondolom, ilyen is ritkán és a világ kevés helyen történt: a budapesti telefon akkor és ott nekünk a világháborús frontvonal egyik, Boldizsár számára a másik oldalán működött. Mi a kezdődő ostrom elé néztünk, ő meg már elhatározta, nekifog a budagyöngyei negyed nemzeti bizottságának megszervezéséhez.

Később is makacsul találkozott a sorsunk: az övé, meg hol apámé, hol az enyém. Boldizsár 1946-ban tagja volt a békeszerződésről tárgyaló magyar küldöttségnek Párizsban, onnan telefonált Gyöngyösi János külügyminiszterrel közösen Tildy Zoltánnak, meg a köztársasági elnök legközelebbi tanácsadói közé számító apámnak. Akkor tudták meg, hogy Trianonnál is rosszabb feltételek elé nézünk: több, Pozsony közeli magyar falut maguknak akarnak a csehszlovákok...

Boldizsárt és apámat együtt rúgatta ki 1955-ben a hatalomba mind erőszakosabban visszanyomuló Rákosi Mátyás a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. 1956 októbere után pedig történetesen ő és én kerültünk bele közösen egy időre abba a névsorba, akiket  némelyek (szerencsénkre, sikertelenül) el akartak tilta(t)ni az újságírástól.

Berlini MTI-tudósító koromban (1977–78 lehetett) Boldozsár Iván javasolta, hogy ”csibészkedjünk együtt”. Nyugat-Berlinben vett részt egy írótalálkozón, s ott koncertezett éppen Kocsis Zoltán. Kitalálta, ne úgy kérjek jegyeket, hogy tudósító vagyok, hanem úgy, mint Kocsis Zoltán rokona, aki meg akarja lepni a zongoristát. Bevált: jegyeket kaptunk, meg mindketten dedikált lemezt a hangverseny után a névrokonomtól.

A nyolcvanas években a Daily News – Neuste Nachrichten című, a világon sajtótörténeti kuriózumnak számító, az MTI égisze alatt megjelent kétnyelvű napilapunk főszerkesztőjeként – micsoda megtiszteltés! – Boldizsár cikkeinek a szerkesztője lehettem. Akkorra már megkapott minden hazai szakmai címet, rangot, olvasói megbecsülést, mellé nemzetközi elismeréseket, s elnöke volt a magyar Pen Klubnak, mégis, minden szombati számunkba cikket írt, az egyik héten az angol, a másikon a német részén a napilapnak. Csütörtökönként percre pontosan megérkezett a kézirat, vagy ha valamiért nem volt Pesten, lediktáltatta a titkárnőjével, hogy legyen elég idő lefordítanunk a cikkét.

"Mert a mi szakmánkban egyetlen lényt kell maradéktalanul tisztelni: az olvasót. Ha az cikket vár tőlem, az nekem megtiszteltetés" – magyarázta újra és újra következetes pontosságát.

Könnyen megegyeztem vele: 1987–88-ban a Képes 7-nek is állandó szerzője volt. Az egyik nekünk írt cikkében hozta nyomtatásban nyilvánosságra azt, amit szóbeszéd alapján egyébként már mindenki neki tulajdonított, aki ismerte Boldizsárt: ő találta ki és terjesztette Rákosi nagy bosszúságára a koalíciós években a pesti rikkancs újságok címeiből összerakott „lapajánlóját”: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi”.

Térjünk vissza 1944 karácsonyához!

Boldizsár frontvonali telefonját követően még rendben megünnepeltük lakásunkban a szentestét: bejglivel, karácsonyfával, ajándékokkal, bujkáló nagymamával és katonaszökevény keresztapával. De aztán újból megszólaltak az ágyuk, amelyek már délelőtt is többször dörögtek. Én meg újra és újra riadtan kérdezgettem: „Ez belövés volt vagy kilövés?” Apám végül ránk parancsolt: „Irány a pince!”
Számunkra ezzel a mondattal kezdődött meg Budapest ostroma. Alig 9 éves voltam, amikor lehurcolkodtunk a föld alá… 

…és amikor az akkor 58 éves Bajcsy-Zsilinszky Endre életem első, személyesen ismert halottja lett.      

 Gyerekként ismertem meg, a politikai pályafutásáról persze még semmit sem tudtam, csak később tanultam meg róla, hogy ”Bandi bácsi hős”. Amihez tartottam és tartom magam következetesen, függetlenül attól, mikor ül vagy áll éppen, és mikor nem – a ő szobra Budapesten. A mindig dupla adag gesztenyepüréket pedig, amiket a Hauernál 1942–44-ben a ”képviselő úr” (a felszolgáló kisasszonyok szólították így) nekem rendelt, amikor apámmal találkozgatott, mindig lelkesen behabzsoltam, miért is ne. Azt, hogy a felnőttek ott és akkor miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt."Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz" – mondta ott, a pesti Rákóczi út híres cukrászdájában, ahol minden alkalommal, amikor elbúcsúztunk, megsimogatta a kobakomat. Ezt is apám idézte az emlékezetembe, amikor 1966-ban könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről.Maga, Bajcsy-Zsilinszky “Egyetlen út: a magyar paraszt” címmel 1938-ban jelentette meg egyik könyvét, amelyet “igaz barátsággal” dedikált nekünk. Néhány nappal e sorok írása előtt újból átlapoztam, s olyan gondolatotokra bukkantam, amelyeknek időszerűsége ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt, amikor megfogalmazta azokat, „Európa számára is pótolhatatlan magyar történelmi hivatást” emlegetve. Csak példaként idézek kettőt. Kapcsolódnak egymáshoz.

1. „Egy gyarló középosztály, egy vezetésre méltatlan un. vezető osztály, egészében szűk társadalmi rétegek számára igyekezett kisajátítani a magyar nemzetet, és megfeledkezett a nagy magyar dolgozó rétegekről való gondoskodás legelemibb feladatairól.”

2. „Gyarló középosztályunk a maga kis silány játékait űzi, a széles szemhatárok összezsugorodtak előtte, ösztönei nem diktálhatják a helyes irányt, mert történelmi ösztönei elsorvadtak.”

            
Ma csak árnyalatnyit változtatnék az előző mondatokon: mostanság politikai osztályként (máskor politikai elitként) szokás emlegetni – nem ok nélkül – az olyanokat, akiket  több, mint hét évtizede Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga módján lefestett.        

A 80-as években egyszer Balatonrendesen nyaraltunk a feleségemmel. Egy öreg halász ott mutatta meg azt a parti házat, előtte a partszakaszt, ahol annakidején Bajcsy-Zsilinszky “pucéran fürdőzött egy-egy hölgybarátjával, persze nem tudta, hogy mi rendszeresen meglestük.”

Akkor lett számomra hősből, mártírból, politikusból és szoborból – hús-vér emberré is…    

         
…December 25-én anyám az ostromra átalakított pincében főzte a háborús karácsonyi ebédet, amikor apám lehajtott fejjel belépett a békeidőben fáspinceként használt bunker frissen épített vasajtaján, és annyit mondott: „Zsilinszky Bandit tegnap Sopronkőhidán felakasztották. Mint az aradi vértanukat”. A hírt „mindentudó” kollégáitól kapta, az egykori Est-lapok legendás székházából, a Rákóczi út 54-ből, ahol soha, egyetlen pillanatra sem állt meg az élet. Nem tudom miért, ekkor az villant belém,  hogy a szerkesztőséggel szemben éppen  a Hauer cukrászda áll……

Emlékezetem szerint életemben először sírtam el magam karácsonykor. 

És hogy kerek legyen a történet: alig egy órácskával később, a leves kanalazása közben derékba találta egy Rákospalota felől becsapódott akna a kertünkben a ház falára felkúszó lilaakácunkat. Megmaradtunk, s a makacs növény is túlélte a találatot: ma, több,  mint hat évtized múltán is megnézheti bárki az Amerikai út 45. erkélyeinek lábánál. 
Amikor pár éve Jeruzsálemben jártam, ott jutott eszembe: az én akácom úgy ragaszkodik az életéhez, mint a Szentírásban megörökített, a legenda szerint elpusztíthatatlan  krisztusi olajfák a Getszemáni kertben…            

Kocsis Tamás Aranytoll-életműdíjas újságíró több, mint hat évtizedes pályafutásának emlékeit  „Sub rosa – avagy megíratlan megírandók” cím alatt időről-időre megosztja az Infovilág olvasóival. Koránál fogva a szerző legújabb kori történelmünk emlékezésre mindmáig érdemes, számos  eseményének volt részese, szem- és fültanúja. Az alábbi sorok a 105 éve született Kádár Jánoshoz kötődnek. (Az archív  képen: Nagy Imre és Kádár János egy parlamenti fogadáson, az 1950-es évek elején.)

Kádár János 1912-ben, még a boldog „békeévekben” született és  a rendszerváltozás évében, 1989-ben halt meg. Úgy alakult – maga is így alakította az életét –, hogy a magyar történelem egy korszakát a nevéhez kötik, bármilyenek is a korhoz és a személyéhez fűződő jelzők, indulatok.

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történészek örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és hitelességgel elemezzenek minden adatot és értelmes következetéseket fogalmazzanak meg. 

Jog az is, hogy mindenki úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt a történelem alakításában, miként azt esze, ismeretei és szíve diktálta.

Magam is ezzel a joggal élek. Ezen a címen vállalom a megfogalmazást: Nagy Imre azzal lett halhatatlan, hogy meghalt, és ahogyan meghalt azért, amiért úgy gondolta, hogy érdemes volt élnie. Kádár János pedig belepusztult abba, hogy teljesítette vállalt tetteit, kötelezettségek egymásból fakadó sorozatát, és a hatalom személyektől függetlenül örök öntörvényeit, azok minden következményével. S ráadásként produkált még valami teljesen egyedit és egyedülállót a magyar történelemben. Lehet vitatni, cifrázni, akár gyűlölni is, ami történt: „háromszor nyert szabad parlamenti választásokat” – a halála után, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban...

Nagy Imréről nincsenek személyes ismereteim. Kádár Jánossal másként hozta a sors. Újságírói hivatásom folytán azok közé számíthatom magam, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s néhányszor ennél szűkebb környezetben. Mindezek szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy ma, sok évvel a halála után és egy más korszakban is legjellegzetesebb tulajdonságának tekintsem a töprengésekből (kitörni talán álmában sem képes) magába zártságát, politikusi, sőt, lelke mélyén, csaknem teljes emberi magányosságát. Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által teremtett ördögi körből.

Néha „sub rosa” is éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – az író-újságíró Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá lett kifejezést – mindig kihallottam a keser-édességet. Mert amilyen az ember, olyanok a tréfálkozásai...

A fehérneműgyári látogatás fénypontja a legújabb modellek bemutatása volt. (A képet feltehetően az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején készíthette az MTI fotoriportere.)

Sok év után értettem meg, mennyire komolyak voltak a tréfálkozásai is. Gödöllőn, a hivatalos programot követő fél-nyilvános beszélgetésen agrárszakembereknek mondta:

„Politikai vezetőnek lenni egész életre szóló felelősség, amibe hiába fáradsz bele. Halálodig viselni kell. Szóval, ne vállalják, ha nem muszáj...”

Néhány perccel később ugyanitt hallottam a még komorabb kijelentést: „Nekem vállalnom kellett, pedig elhihetik, nem volt könnyű… És ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az egész országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt.”

Amikor ezek a súlyos mondatai elhangzottak, már túl volt a 60. évén, a sokat vitatott nyugdíjazási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak látszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, ez a Kremlben sem kelthetett igazi örömet. Mert kedvencnek aligha számított, ám mégis csak ő volt a legfiatalabb öreg a testvérinek nevezett országok első emberei között. Követniük kellene a távozásban Kádárt a többieknek is?

Legközelebbi megjegyzését félreérthetetlen figyelmeztetésnek tekintettem, bár aligha (csak) nekem szánta. Akkor a még két részből álló Berlinben dolgozhattam az MTI tudósítójaként: az NDK fővárosában és a Nyugat-Berlinben.

Egyik berlini látogatásán – ahogyan másutt is tenni szokta – találkozott ott dolgozó magyarokkal. Kollégájával, Erich Honeckerrel találkozott aznap. Németek számára köztudott volt, hogy az NDK akkori első emberének éles hangszíne – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal Kádár tolmácsa esett áldozatául ennek, s utólag mentegetődzött is:

„Sajnos, nem mindig tudtam jól megérteni Honecker elvtársat…”

Kádár János így felelt: „Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. De nem lepődtem meg: mindig így jártam az elődjével, Ulbrichttal is.”

És nem csupán azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek második felében viszont mintha ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni egy másik politikust. Mihail Gorbacsovot.

Azt a Gorbacsovot, aki egyik főszereplőjévé vált annak a történelmi eseménysorozatnak, ami a legtömörebben ekként foglalható össze: gyökerestől kifordult magából az addigi világ. 

És benne, a mi  –  Európában és a világban azóta is a helyét kereső – Magyarországunk