Losonczi Pál (1919-2005) volt a szocialista korszak egyetlen vezető politikusa, aki tőlem, a „politikai Nemecsek” újságírótól bocsánatot kért, amikor úgy gondolta, hogy személyes bajt okozhatott nekem.

1967-tól kerek húsz éven át töltötte be az államfői posztot az Elnöki Tanács elnökeként, - a baj pedig 1972-ben esett meg. Most sem tudom, puszta figyelmetlenségből történt-e (ami abból is adódhatott, hogy állandó -  nem csak általam nagyra becsült - állandó beszédírója, Kaposi Kis István szabadságra ment), vagy valóságos politikai harc valódi tétjeként…

De tény, ami tény, - ez a harc itt és akkor létezett!

Nem akárkik túlzottan „parasztpártinak” tartották és ezért belső vihart kavartak Losonczi augusztus 20-i ünnepi beszéde miatt, bár ez a nap hagyományosan a kenyér ünnepe is volt, azon túl, hogy az alkotmánynak és mellesleg az államalapító István királynak is tisztelgett. Azok nyitottak rá tüzet (mindenekelőtt a sokáig a párt második embereként emlegetett Biszku Béla), akik egyre hevesebben támadták egészében az 1968-ban bevezetett gazdasági reformokat, később pedig éppen ezért buktak ki a legfőbb irányító posztokról, s kerültek be „munkásellenzék” címszó alatt az MSZMP történetébe.

Úgy alakult, hogy a beszéd megírását - a megszokottól eltérő helyzet miatt, de főként a bevett gyakorlattól eltérően - a Losonczi Pálhoz hasonlóan történetesen a szintén baranyai dr. Csendes Lajos, a KB Agit. Prop. osztályának sajtóügyekben illetékes helyettese vezetője kérte tőlem. Talán ugyancsak szegről-végről „baranyaiságom” miatt esett rám a választása: akkor ismerkedtünk meg, amikor újságíró szakos egyetemistaként Pécsett, a Dunántúli Napló szerkesztőségében gyakornokoskodtam. Itt-ott javított valamit azon, amit megfogalmaztam, majd átküldte az akkor párközpontként szolgáló Fehér Házból az Országházba az elnöknek, aki el is mondta azt, hibátlanul. 

 De, mint utóbb kiderült, éppen ebből lett a haddelhadd.  Akiknek nem tetszett a szöveg, azt kifogásolták, hogy miért nem olvastatta el előbb a beszédet egy KB-titkárral, például Óvári Miklóssal? Csendes szegény azzal védekezett, hogy ilyen szabály csak PB-tagok nyilvánosságnak szánt szövegeire vonatkozott, Losonczi pedig „csupán” KB-tag (tény, csak később lett a legfelsőbb pártvezetés tagja).  Akkor is hibázott - vágtak vissza -, az államelnök mégis csak államelnök...

            Csendes Lajos így gyorsan beosztást váltott: az Agit. Prop. osztályról áthelyezték a kulturális osztályra, ugyanilyen rangban, de a sajtónál „szélmentesebb” helyre. Igaz, hivatalosan átszervezés címén, de mindenki tudta, hogy a barcsi Losonczi Pál beszéde miatt, a szabadabb szelleműnek ismert, és - micsoda véletlen -  ugyancsak baranyai kötődésű - Aczél György KB-titkári felügyelete alá. Íme egy, a „kádári kompromisszumok” végtelen sorából.

            A Politikai Bizottságnak a beszéddel is foglalkozó ülését követő napon Losonczi felhívott telefonon. Azonnal az ő hangját hallottam a vonalban, nem tudom, a titkársága megkerülésével hívott-e? Köszönt, bemutatkozott, de enélkül is megismertem. Minden kertelés nélkül a lényegre tért.

            - Elnézését kérem, de nem tudtam, hogy bajt okozok. Amit elmondtam a beszédben, azt úgy is gondoltam. És az igazat mondtam akkor, amikor rám támadtak a tv-beszéd miatt: a pártközpontból kaptam az elmondott szöveget.  Még egyszer: nagyon sajnálom, ha magát is megrugdossák miattam.

            Engem nem rugdostak, legalábbis nem vettem észre. Ha a belpolitikai vizes pohárban támadt orkánnak voltak is rám nézve bármilyen, számomra ismeretlen következményei -  mai „bölcsességem” azt súgja, persze akár lehettek is olyanok, amilyeneket nem vettem észre -, azt nem kötötték az orromra. Losonczi pedig végső soron győztesként került ki az incidensből; ennek legfőbb jeleként - éppen paraszt volta miatt - 1975-ben bekerült a Politikai Bizottságba.

            Ismerve az akkori körülményeket,és az ő előéletét, - nem igen mondhatták, hogy méltatlanul.  

A fiatal Losonci Pál 1945-ben, a földosztáskor földhöz jutott, így saját földjén gazdálkodott. Közben mezőgazdasági technikumot végzett agrárszakemberré lett. De, ami mindennél fontosabb: a zsigereiben hordozta a paraszti tudományt és vele született az emberi tisztesség, amit a politika sem tudott benne az elkerülhetetlennél jobban megrontani.
A rendszerváltozást követően egy ideig ugyan gyakran emlegetették a „vörös bárók” között, de gyorsan kikopott a káromoltak sorából. Mert nehéz volt megkérdőjelezni, hogy Barcson 1948-ban párját ritkítóan sikeres tsz-t alapított és irányított több, mint egy évtizeden át.  Ezért lett földművelési miniszter, aki ezen a poszton immár országos hatáskörrel gyakorolta az őseitől begyűjtött és szorgosan gyarapított mezőgazdálkodási tudást.
Államfőként pedig tekintélyt parancsoló módon képviselte az országot itthon épp úgy, mint császárok, elnökök és pártfőtitkárok körében külföldön. „Dózsa György unokája, minden magyarok királya”, - így emlegette az utca Pesten és vidéken egyaránt, s ebben nem feltétlenül a gúny volt túlsúlyban.

  (Kuriózum: perúi bélyeg Losonczi 1976 évi hivatalos látogatása alkalmából)

          Példásan fegyelmezett volt. Akár igaz is lehetett a széles körben elterjedt legenda egyik hivatalos afrikai körútjának szudáni állomásáról. Ha megesett, ha nem, a történet hitelesen jellemezte a személyiségét. Losonczi Pált a kartumi repülőtéren díszszázad és zenekar fogadta, ő lelépdelt a betonra, s máris megszólalt a „himnusz”. Pontosabban az, amit az ottaniak a magyar himnusznak gondoltak: „Ádám hol vagy, Ádám hol vagy, merre csavarogsz” - játszotta a katonai rezesbanda, Losonczi Pál pedig rezzenéstelen arccal, vigyázz állásban, hibátlan méltósággal fogadta a hazai slágert...

Mást kellett volna tennie? Aligha hinném –, és nem vagyok biztos, hogy mindenki képes lett volna, lenne ma hasonló államférfiúi teljesítményre.

            1987-ben lényegében azért távozott az elnöki székből, amiért 1967-ben az elődje, Dobi István: ő is azon vitázott össze - nem először - Kádár Jánossal és másokkal, milyen a magyar parasztság természete, s mennyire és miért más a gondolkodása, mint a munkásoké?! Dobit felállították, Losonczi maga állt fel, amikor úgy érezte, nem vállalhatja tovább.

            1990-ben 182 különböző olyan ajándéktárgyat, amelyeket hivatalos elnöki útjai során kapott, a kaposvári Somogy múzeumnak ajándékozot. Könyveit egy barcsi iskola könyvtára részére ajánlotta fel. Nyugdíjba vonulását követően, a közélettől visszavonultan, Barcson élt.  Kijelentette, hogy soha, senkinek nem kíván nyilatkozni a jövőben. Ígéretét mindhalálig megtartotta.  

Barcs díszpolgárjaként temették el - 15 évvel a rendszerváltozás után...  

Jumzsagin Cedenbal (1916 – 1991) soha sem tudta meg, de egyike volt azoknak, akik alaposan megváltoztatták életem pályáját. Nem akármilyen karriert futott be. 1940-ben, mindössze 23 évesen -  az akkori mongol „haza atyjával”, Csojbalszannal és nem utolsó sorban Sztálinnal a háta mögött - lett először főtitkára a Mongol Népi Forradalmi Pártnak. A Csojbalszan, majd Sztálin halálát követő ulan-batori hatalmi harcokból   - immár Hruscsov „hátszelével” –  pedig egyértelmű új vezérként került ki győztesen. Így 1958-tól 1984-ig - amikor betegségére és öregségére hivatkozva nyugdíjazták -, megkérdőjelezhetetlen párt- és állami első emberként egyaránt ő regnált a Mongol Népköztársaságban.

Cedenbal 1967 január elején addigi legélesebb hangú, az akkori kínai politikát támadó interjúját (minden valószínűség szerint csak azért, mert aznap mi voltunk kéznél, mélyebb oka nem igen lehetet) éppen Gosztonyi Jánosnak, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének és nekem adta, aki ott és akkor az MTI-t képviseltem, s ez nem volt kis teljesítmény. Azzal nyomta a kezembe írott válaszait Ulan Batorban, a parlament, a Nagy Népi Hurál palotájában, közösen, írásban előre átadott kérdéseinkre, hogy „biztosak lehetnek benne, el fogják olvasni az egész világon”.  Igaza lett, amit kifejtett, megjárta a világsajtót. Vastagon szerepelt benne Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Nem kevesebbet vágott Mao Ce-tung fejéhez, mint azt, hogy vissza akar vágni az egykori mongol birodalomnak, amiért Dzsingisz kán 1205-15-ben meghódította Észak-Kína nagy részét, s büntetésként a pekingi vezetés most újra meg akarja szerezni magának Mongóliát, amelyet egykor évszázadokig uralma alatt tartott - gyakorlatilag a XX. század elejéig, végső soron a szovjetek által támogatott mongol forradalom teljes győzelméig. (Csolbajszan)

Mao nem foglalta ugyan el Mongóliát, de Cedenbal azt nem sejthette, hogy az én poharam Mao teljhatalmú neje, „a kínai kulturális forradalom” anyja és a „vörös gárdisták” vezére, Csiang Csing számára éppen ennek az interjúnak az olvasásakor telt meg színültig.

Az interjúról, miután visszatértem Pekingbe, akkori állandó tudósítói állomáshelyemre, kínai részről hivatalosan nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal nyilatkozat miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le. Ezért itthonról – a követségen keresztül -  Barcs Sándor MTI vezérigazgató utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Kínából a lehető leggyorsabban.

Másfél hónappal később pedig nem voltam magyar tudósító Pekingben...

Örülhettem, hogy megúsztam annyival, amennyivel, és végül nem vették a fejemet Kínában, hanem legalább vehettem a kalapomat családostól, Észak-Korea irányába. Azóta sem merészkedtem vissza, még látogatóban sem Pekingbe, mert ez az ötezer éves óriás ország az én eszem járása szerint lassan felejt, és semelyik kor kínai isteneit sem   kell kísérteni...

Cedenbal egyébként, miután átadta az interjút, egy árva szót sem ejtett nagypolitikáról. Leültetett minket, s mint aki pihenőnek szánja a következő félórácskát, arra kérdezett rá, hogyan éltük meg az előző éjszakai földrengést. Én - holott fogalmam sem volt, meddig lehet nála elmenni a humorkodásban -  elmondtam azóta is egyik legkedvesebb élményemet: a földmozgáskor jobb híján kimenekültem a szálloda folyosójára, ahol ebben a pillanatban elszáguldott előttem egy feltűnően csinos ifjú hölgy, köldökig érő, alul semmi   hálóingecskében. Később kiderült, egy német szakértő felesége volt, s a toronyszálló bejáratánál fékezték le, mielőtt kirohant volna rémületében a mínusz 30 fokos hidegbe. A kerekfej és egyébként sem szilfid Cedenbal a történettől úgy belelkesült, hogy - tessék elhinni, úgy esett, ahogyan leírom -  kacagva körül nyargalta a teremnyi irodát.
Ez felbátorította Gosztonyit, aki meg előjött a földrengést követő reggelen történtekkel. Az Unen, a mongol pártlap jubileumát ülték ugyanis ekkor Ulan Batorban, s a vendégek között volt, különböző sajtó sarzsik és hozzám hasonló tudósítók mellett a moszkvai Pravda főszerkesztőjének egyik helyettese is. Feltűnőnek találtuk, hogy elkésett a közös reggeliről, s már aggódni kezdtünk, hogy esetleg baja esett, amikor belépett az ajtón, de úgy köszönt és ült le az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Végül megkérdeztük, hogyan élte át a földrengést. Õ ránk csodálkozott.

            - Földrengés volt? - kérdezte meglepődve -. Igaz, felébredtem és láttam, hogy elindul felém a szekrény. Ijedten a fal felé is fordultam, és mondtam magamban: „Szása, te olyan részeg vagy, hogy azt álmodod, megtanult járni a szekrény”, - és ebben a tudatban azonnal tovább aludtam.

            Mire Cedenbal:

            - Marha orosz!  - vihogott és azonnal hozzátette: - Én marházhatom őket, nekem papírom van róla. Orosz lányt vettem feleségül.

            Jómagam meg elkönyveltem: végre összehozott a sors egy emberszabású pártkorifeussal. S még nem volt vége. Jött az ő első története:

            - Sajnálhatják, hogy itt találkoztunk, és nem a házamban. Otthon láthatnának valamit, ami maguknak biztosan furcsa, de nekem, nekünk mongoloknak természetes. A kertemben ugyanis áll egy jurta, az apám lakik benne. Ő azzal a feltétellel jött hozzám lakni, hogy tudomásul kellett vennem: kőházban pedig nem hajlandó élni. Ne felejtsék el: ilyen ez a nép is, amelyet kormányzok...  

            S olyan is, amelyik nem látja értelmét annak, hogy túl hajtsa magát a munkában: A mongol nem látja értelmét annak, hogy bizonyos határokon túl dolgozzék: Mongóliában ugyanis a legtöbb az egy főre jutó „méretes” állat - juh, teve, szarvasmarha, kecske, jak, ló - az egész világon. Tíz számos jószág jut egy emberre. (Ez egyébként, most, az új évezredben és a visszatőkésített nagy területű és kis népsűrűségű országban sincs másként).  

- Az én mongolom kilép a jurtájából, nem is céloz a puskájával, csak lő, amerre lát.  Biztos, hogy eltalál egy állatot, s megvan néhány hétre az élelme. Ezt próbáljam elküldeni gyárba dolgozni, órabérért! Legfeljebb behívhatjuk katonának pár évre, a seregben meg építkezik, nem pedig fegyvert forgat. Mao meg azt hiszi, ellene készül a hadseregünk... - derül Cedenbal, s ebben a „katonás” szellemben is búcsúzik.

            - Minden Magyarországra menő mongol nagykövetet azzal indítok útnak, hogy a megbízólevele átadásakor közölje hivatalosan: Mongólia békés ország, ígéri, soha több nem fordul elő az, amit Batu kán annakidején tett. Ne féljenek, nem lesz újabb tatárjárás.

            Dobi Istvántól, az egykori államfőtől tudom: az ígéret előtte egyszer valóban elhangzott. Azzal kiegészítve, hogy a mongolok szeretnék, ha mi, magyarok is szépen emlékeznénk egyszer-egyszer azokra a régi időkre, amikor a legendák szerint együtt vadásztak közös őseink, hun törzsekben és ujgur kánságok kebelén. Vagyis arra, hogy szegről-végről rokonok volnánk...  (Tatárjárás - muszlimok)

 A világ legnagyobb lovas szobra: Dzsingisz kán   

Hetvenedik születésnapját ünnepeli a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút. Ami történt: 1948. április 11-én elkezdték a budai hegyekben a ma Gyermekvasút néven működő Úttörővasút építését, július 31-én pedig már meg is nyitották az első, 3 km-es szakaszt az akkori Előre állomásig, amelynek mai neve Virágvölgy.

Antalffy Gyulának - egyik újságíró „nevelőapámnak”, egyébként édesapám, Dernői Kocsis László akkori szerkesztőségi kollégájának - meg eszébe jutott, valami, amitől ő egyike volt a szakma zseniális nagyjainak: tudósítson az ünnepségről egy érintett „szakértő”, vagyis egy úttörő. Ez lettem én...

Teljes úttörő díszben és a „Kis Újság” számára címzett meghívóval meg is jelentem a helyszínen, ahová simán beengedtek. Sőt, egyenruhámnak és valószínűleg kezdő tizenéves koromnak köszönhetően semmiféle őrség sem tartott gyanúsnak egy egyébként nagyon is gyanakvó korszakban, s oda mentem, ahova akartam. Végül leültem egy piros padra, arccal az első - ugyancsak felavatandó - vonat irányában.
Az ünnepség hivatalos meghívottjai viszont az állomásépület felé fordított széksorokról hallgathatták a szónokokat, - kivéve az utolsót. Csanádi György akkori MÁV vezetőnek (később közlekedési miniszter is volt) jutott az a feladat, hogy magát a vonatot felavassa. Így - erre nyilván nem gondolt senki -, amikor beszélt, a hátába került mindenkinek, kivéve nekem.

Egyszer csak azt hallom:

            - Fiacskám, nem ülnél odébb?

            - Dehogynem - feleltem udvariasan. A legfőbb vendég, az akkori kommunista pártvezető négyesfogat kettes számú tagja, a „hídverő” Gerő Ernő ült mellém, aki nyilván megunta, hogy nem látja a szónokot. Több szó nem is esett köztünk. A cikket persze megírtam (a Gerő-sztori nélkül, amit nem éreztem odavalónak), tíz forint honoráriumot kaptam érte.

            Egy héttel később meg a “Pajtás” című hetilapban kép jelent meg kettőnkről az alábbi aláírással: „Gerő Ernő pajtás kisfiával az Úttörővasút felavatásán”.

            Mert hát az újság riportere nyilván hallotta, hogyan szólított meg engem Gerő...

Richard Nixon (1913-1994), az Egyesült Államok 37. elnöke még javában felfelé haladt a lejtőn (ami nagy politikai zuhanással, a Watergate-ügy hatására botrányos lemondásával zárult 1974-ben), amikor segítő szavaimra támaszkodhatott. Mondhatnám - szabadon értelmezve Armstrongot, az űrhajóst -, ez ugyan nagyon kis lépés volt az emberiség történetében, de nagy eset a saját életemben: megszólításával tüntetett ki az Egyesült Államok elnöke. Belgrádban...

        Nixon jugoszláviai látogatására az 1968-as megválasztása utáni, első ciklusa közelgő közepén, 1970 októberében került sor. Tito - aki egyébként is szerette, amikor a világ körülötte forgott - a szokásosnál is nagyobb felhajtást csapott az amerikai államfő érkezésének, mivel még érezte Brzsenyev és a Varsói Szerződés 1968-as prágai beavatkozásának utószelét, s szükségét látta, hogy úgy higgyék Moszkvában, ha kell, neki tudja támasztani a hátát akár a washingtoni Fehér Háznak is.

            Ez a Belgrádban dolgozó külföldi tudósítók számára abban is megmutatkozott, hogy a delegációval jött amerikai újságíró gárdával azonos elbánásban részesültünk: hivatalos vendégekként kezeltek minket is. Magyarán: az MTI képviseletében együtt utazhattam az országban Nixonnal jugoszláv állami pénzen, és nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számunkra, mint például az ifjabb George Bush elnök 2006-os budapesti vizitjén a magyar minisztereknek. Biztonsági akkreditálásom csak annyiból állt, hogy a Külügyminisztériumban egy amerikai úr is az asztalnál ült, amikor a szokásos tisztviselő, „Dobar dan, druzse Kocsis” (Jó napot, Kocsis elvtárs) köszöntés kíséretében, minden további vizsgálódás nélkül a kezembe nyomta a látogatásra érvényes igazolványt. A név szerinti megszólításra is csak azért lehetett szükség, hogy a mellette helyet foglaló néma amerikai láthassa, ismer. De hát más világ volt ez biztonsági értelemben is, mint a mai...

            Az elnök tiszteletére rendezett parádés belgrádi fogadásra úgy jutottam be, hogy felmutattam a meghívómat, megköszönték, s már benn is álltam a feleségemmel együtt a többszáz méteres sorban, amelynek az elején Tito és Nixon kezelt le mindnyájunkkal. S ekkor tört rám, teljesen váratlanul a „nagy számom”. Túljutottam a kezezéssel a jugoszláv elnökön, Jovankán, a feleségén, s a protokoll minden szabályát szigorúan betartva, odaléptem Nixon elé. Ő pedig, megelőzve minden lehetőséget a kötelező   udvariaskodásra, miközben változatlan maradt a már Belgrád szurcsini repülőtéren az arcára fagyott jellegzetes amerikai „keep smiling” mosoly, rám nézett és váratlanul megkérdezte:

            - Nem látszik rajtam, hogy izzadok?

            Én egy pillantást vetettem az arcára, s azon lepődtem meg, amire eddig nem is gondoltam: az amerikai elnököt kisminkelték a nyilvános fellépés előtt.  S a sminkjén valóban átütöttek az izzadságcseppek.

            - Én úgy látom, hogy igen - feleltem, amire - a festéktömegen át is észrevettem - elpirult.

            - Köszönöm - mondta, s míg odébb léptem, maradt rajta a „cheese” vigyora, de letörölgette a képét a zsebkendőjével. (Jóval később köszönt vissza egy korábbi emlék: a Kennedyvel lezajlott 1960-as elnökválasztási tv-vitán Nixon épp így törölte meg az arcát – alighanem ugyanezért…)

... Örök titok, miért éppen nekem tette fel a kérdést: talán összetévesztett valamelyik amerikai kisérőjével?  Körülöttem viszont elszabadult a pokol. Elsőnek a Fehér Ház amerikai tudósítói hada rohant le, mit beszélt velem az elnök, aztán a többi kollégák. Én meg úgy éreztem, nem illik kiadnom Nixont, s csak annyit közöltem:

            - Személyes téma volt -, amivel sikerült még nagyobb titokzatosságot teremtenem. Ennek köszönhetően ettől a pillanattól még az amerikai újságírók is „szent tehénként” kezeltek, mint aki bizalmasa a Mr. Presidentnek. (Előtte Kim Ir Szen kézfogásának volt hasonló varázsos hatása budapesti vizitjén).

      Így a horvát és a szlovén főváros szállodáiban a helyiek alighanem besoroltak az amerikai újságírók seregébe. Zágrábban például nagyon kedvesen ugyan, de kitanítottak, amikor „izvinite, molim vasz” bevezetővel kértem valamit, hogy ezt itt így mondják, „prosztite, proszim vasz”, mert „ez nem Szerbia, hanem Horvátország”. Ljubljanában ennél is jobban megcifrázta egy pincér, mert szerbül rendeltem reggelit. Tudomásul vette ugyan, mit kell hoznia, de az orra alól rám morgott, angolul: „Uram, itt, Szlovéniában angolul is megértettük volna”.

       Ekkor éreztem először - két évtizeddel Jugoszlávia szétesése előtt -  talán nincs igazam, amikor úgy gondolom, hogy ezt az országot az államot alkotó népek egymás iránti ellenszenve tartja össze. Lehet, döbbentem rá akkor, de csak egyetlen pillanatra, hogy az indulatok összetartás helyett valamikor robbanáshoz vezetnek? Most is bevallom, amikor állíthatnám az ellenkezőjét: az általam ismert akkori viszályok ellenére villámsebesen elesegettem a gyanúmat.

   Horvátország és Szlovénia? 1989-ben jártam utoljára a régi Jugoszláviában: már túl Tito halálán. A vajdasági Temerinből származó kiváló íróval, újságíróval, az azóta elhunyt és -  joggal – „magyar örökség-díjas” Illés Sándorral nyaraltunk együtt a horvát tengerparton, Crkvenicán. Akkor már azt javasolta egy valóban jóakaratú horvát, ha békességet akarok, ne mondjam itt azt, hogy szerbül beszélek.  „Mondja legalább azt, hogy jugoszlávul, ha már nem meri vállalni a horvátot” - intett merő óvatosságból. Két évvel később pedig a kis Szlovénia - a szó legszorosabb értelmében, villámháborúban - néhány nap alatt szétrobbantotta az öröknek hitt Jugoszláviát...      

Tengerpart - Cirkvenica  

2006-ban - amikor már Montenegró is elszakadt Szerbiától - egy mai magyar konzervatív politikus hívta fel rá a figyelmemet: nem lehet, hogy a szerbekben az elmúlt 15 évben kialakulhatott a maguk „Trianon érzete”? És a válaszom rá most is, hogy ez több, mint lehetséges, és éppen itt, közvetlenül a kertünk alján, ahol magyarok is élnek. S akkor már hozzáteszem: vajon Putyinban, az oroszok tömegében manapság milyen érzések dúlnak, nem is mindig csak a lelkek legmélyén, ha az egykori Szovjetunióra és a sok millió külföldre szakadt oroszra gondolnak? Mert hát Oroszország megcsonkítva is a huszonegyedik század egyik világhatalma...

            Azért meg elnézést illene kérnem Nixontól, hogy éppen az ő személye kapcsán jutottam idáig rögeszméim ragozásában...     

A híres  orosz Gajdar-család három nemzedékéből  mindből  jutott nekem:  így vagy úgy,  a nagypapa írásban, a fia kollégaként, az unoka pedig előbb élősúlyban, tizenéves gyerekként, majd a 90-es évektől már vezető orosz politikusként -  1992-en fél évig az új Oroszország miniszterelnökként is -, mint az akkori tv-híradók mindennapos szereplője.

Arkagyij Petrovics Gajdar (1904 - 1941) az első a sorban, ifjúkorom ismert szerzője volt szerte a világon, túl a szocializmus határain is. A „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” kalandos, vidám figurái a második világháború alatt és után a szovjet fiúk-lányok kötelező olvasmányaiból léptek át a világirodalomba, s világnézetre való tekintet nélkül hódítottak és hódítanak még most, a 21. században is, vagy száz nyelven a gyerekek között az Óperenciás tengerek minden partján, s azokon túl. Anno, a múlt század ötvenes éveiben, még a McCarthy szenátor sújtotta jenki fiatalok körében sem sikerült „Amerika-ellenessé” ítéltetni, a szerző ugyanis a fronton halt hősi halált a nácik elleni háborúban, s mint az Egyesült Államokkal szövetséges hőst, maga Roosevelt elnök tüntette ki Washingtonból post humus. Magam sohasem találkoztam vele.

            Az unokája, Jegor Timurovics (1956 - 2009) 11 éves volt, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja (Timur Arkagyevics, 1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált. A gyerekről az a máig kísértő emlékem maradt, hogy arcra mennyire az apja. S ez a külső adottsága megmaradt felnőttként is.
Akkor „találkoztam” vele újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Alighanem azzal követte el a nagy hibát, hogy ebben a tisztében felvállalta a korrupcióellenes szélmalomharc vezetését - gyorsan vissza is zuhant a nagy orosz valóságba. Sajátos érzelmekkel viseltettem irányába: egyfolytában féltettem, amint újra és újra felbukkant, mint annak az ellenzéknek az egyik vezéralakja, amely Moszkvában komolyan vette a maga gondolta demokráciát, s ezért vállalta a nyilvánvaló veszélyeket is a hivatalosan egyre inkább másként értelmezett demokráciában.

Jegor

Amikor 2009-ben - 53 éves korában - meghalt, úgy emlékezett rá a világ, mint aki az orosz piaci reformok elindítója volt, mivel ő alkalmazta Oroszországban a gazdasági „sokkterápiát" a Szovjetunió összeomlása után, és a privatizációk első hulláma is az ő nevéhez fűződött.

            Azóta is mindig az apját látom benne - s nemcsak a kísértetiesen hasonló arcvonások miatt.

            Az apával, Timur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.   

Az iró és az ellentengernagy

Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (apja regényhősétól kapta a keresztnevét!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.

            A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek „poloskák”.  Vagyis - vontam le a gyors következtetést - Timur témája csak kettőnkre tartozik.

            - Igen - volt a válaszom és hozzátettem:

- A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.

             Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.

            - Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban - csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. - Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.

            Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:

            - És most itt van Csehszlovákia.

            Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján. Megkockáztatom: ma sem vagyok biztos, nem kellett-e írnia valamit a beszélgetésünkről a sajátjainak.

            Viszont: negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, mikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.

            - Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.

            Itt szünetet tartott, megállt.

            - De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít...

             Meghökkentett - s csak megismétlem -, hisz most nyilvánvalóan nemcsak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, - az ő volt, Timur Gajdar!

            Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban - katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.

Ma már tudom a Wikipediából, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.

És: hogy nem csak Timur, a főszereplő volt az apja könyvében, - hanem a könyv ihletője is…Timur 

Richard von Weizsäcker­ (1920 – 2015) úgy ismert meg engem (és nem én őt!), hogy vendég volt a számomra rendezett bemutatkozó fogadáson 1976 őszén Nyugat-Berlinben.

            Igaz, a neves politikus, aki hosszú közéleti és életkort ért meg, akkor még csak becélozta, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) színeiben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere legyen, azt pedig álmaiban sem gondolhatta, hogy ő lesz nem egészen másfél évtizeddel később, az ország egyesülés idején, a Német Szövetségi Köztársaság államfője.

De a bonni Bundestagban már a CDU-frakció második emberének számított, és a nemzetközi politika ismert személyisége volt. (Csak mellékesen jegyzem meg: a testvére Carl Friedrich volt, világhírű fizikus és filozófus, meg közszereplő szociáldemokrata, akivel közismerten szorosan kötődtek egymáshoz! De a németek számára az ilyen, családon belüli politikai különbözőségek természetesebbek, mint nálunk -  manapság. Mert Sík Endre például illegális kommunistaként, később meg a Kádár-kormány külügyminiszterekért köztudottan mindig, a legkényesebb időkben is  összetartott neves költő és piarista szerzetes testvérével, Sándorral.)

            Hogyan került a parlamenti képviselő az új MTI tudósítónak adott fogadás vendégei közé? Ez is jelzi, mennyire a feje tetején állt akkor (is?) a világ, a sajátos, városállamként működő nyugati német metropoliszban meg különösképpen...

            Nyugat-Berlin ugyanis - ki ne emlékezne rá - szigetként élt 1945-től 1990-ig előbb a szovjet megszállási övezet, majd a Német Demokratikus Köztársaság kellős közepén, s kapcsolata az NSZK-val a két német állam fennállásának egész korszakában a kiismerhetetlenségig cifra volt. Ezt az egyezmények sora, s azok mindenkori keleti és nyugati, természetesen egymástól szinte mindig különböző politikai és diplomáciai értelmezése csak tovább bonyolította. Szakértőnek kellett lennie a talpán, aki legalább remélni merészelte, hogy érti, mikor mi is volt a tényleges jogi helyzet. Még szerencse, hogy az utca emberei ebből mindig csak azt figyelték, mi a jó és mi a rossz számukra abból, ahogyan az adott pillanatban élni lehetett. Eleinte fal nélkül, 1961 után a berlini fallal, 1971-től az NDK „kapuzárásáig” pedig a „berlini négyhatalmi” (ha tetszik, „nyugat-berlini négyoldalú”, mert ugyebár ez maga is vita tárgya lett) egyezmény pontjai alapján...

            Amikor átvettem a magyar hírügynökség tudósítói stafétabotját, Surányi László képviselte főkonzulként hazánkat Nyugat-Berlinben.  Mivel Magyarország is azok közé tartozott, amelyek nem ismerték el, hogy Nyugat-Berlin része volna a bonni székhelyű német államnak, a képviselet agyafúrt diplomáciai ötlettel, de minden érdekelt által legalább hallgatólag elfogadott módon működött: hivatalosan nem kötődött sem az NSZK-beli, sem az NDK-ban működő magyar nagykövetséghez. Ezt gyakorlatilag úgy oldották meg, hogy a főkonzulátust Nyugat-Berlin amerikai szektorába telepítették (abból kiindulva, hogy az a legbiztosabb helyszín, elvégre mégis csak az „amcsik“ ott az első számú urak), helyi fődiplomatánk pedig megbízólevelét a szektor amerikai katonai parancsnokának adta át. Az meg tájékoztatta a nyugat-berlini szenátust a főkonzulátus letelepedéséről és a főkonzul hivatalba lépéséről. A szenátusnak így csak annyi dolga maradt, hogy a történteket tudomásul vette, és elrendezte a hétköznapi formaságokat, az épület diplomáciai státuszának bejegyzésétől a képviseleti autók rendszámainak kiadásáig.

            Az én beiktatásom rendje logikusan következett az előbbiekből. A főkonzul fogadást rendezett hivatalba lépésem címén. azon pedig bemutatott - ez volt a legfontosabb - a szenátus sajtóügyekben felelős illetékeseinek. Ezek egyenként mosolyogva átadták a névjegyeiket, s nagy udvariassággal meghívtak, látogassam meg őket a hivatalukban. Én - a szokásjog szabta jogrend ismeretében - másnap beléptem a külföldi tudósítók Nyugat-Berlinben működő egyesületébe, majd az ott kapott igazolvány birtokában megjelentem a szenátusi sajtóirodában. Az urak ismét mosolyogtak, s elhangzott a beiktatási „varázsmondat”:

            - Sikeres munkát kívánunk a városunkban.

            Weizsäcker tehát ennek, a nyakatekert „beavatási” műveletsornak az elején csöppent bele az életembe. Nyilván nem azért, mintha becses személyem különösebben vonzotta volna. Politikai céltudatosságból jött el: Magyarország 1976-ban a Nyugat szemében már nem csak egy volt a sok közül a Szovjetunióhoz kötődő csatlósok közül, ahogyan - ma sem tagadhatja senki - Kádár Jánost is másként kezelték, mint mondjuk, éppen Honeckert. És nem mellékesen: Surányi László is jó diplomata – s nem mellékesen nemzetközi hírű filatelista - volt, sokan igyekeztek hát eleget tenni a meghívásainak, mert nála olyanok is találkozni tudtak egymással, akik ezt másutt nehezebben tehették volna meg.

            Odajött például hozzám egy elegáns, zömök úr, bemutatkozott, majd különösebb kertelés nélkül azt mondta:

            - Tehát Peking és Belgrád után most Berlin következik. Nagyon érdekes cikkeket olvastam magától korábban már a Magyar Nemzetben is. És ha hiszi, ha nem, még a koreai könyvét is élveztem...        

             A Szabad Európa Rádió munkatársa volt: nem is titkolta, hogy minden eddigi lépésemet ismerik, mostantól se számítsak másra. Őt, többé nem láttam,  de kollégáit többször is,  és nem kétséges, „cége” legalább is egyike volt berlini telefonbeszélgetéseim állandó lehallgatóinak. De hát ezt a gyakorlatot Pekingben óta ismertem, bele is törődtem, hogy az újságíró - és nem csak a külföldi tudósító - az a fajta, akire még másoknál is jobban odafigyelnek mindenütt a világon. Mindmáig emlegetem: most sem szeretném tudni, hogy hol, kik és hány kíváncsiskodó színeiben voltak kíváncsiak arra, mi volt kihallható a telefonkészülékeimből. S ez Budapestre is vonatkozik...

            Weizsäcker a fogadás közepe táján -  jóval túl a kötelezőnek számító udvariassági tartózkodási időn -  lépett mellém. Félrehúzott, úgy, hogy mások is észrevehették, nem kívánja a társaságukat.  Valóban: csak nekem szólt, amit érzékelhetően nagyon gondos megfogalmazásban kifejtett.

            - Nem bántódik meg ugye, ha az öregebb, meg főként a közvetlen érdekelt jogán kérek valamit? Figyelje a munkája közben, milyen sokat tanultunk az elmúlt évtizedekben történtekből, mi, németek!  Főként a köznapi emberek, de a politikusok is, itt és odaát egyaránt. Akkor jobban megérti és pontosabban megérteti azokkal, akiknek ír, mi történik nálunk: nem a felszínen, hanem a mélyben.

Ez volt mondandójának az egyik fele. De a folytatás is jó tanácsnak bizonyult a következő öt évre.

            - Ne csak arra figyeljen, hogy milyen válogatott gorombaságokat vágunk egymás fejéhez, mi nyugati és keleti német vezetők. Van, amikor az lehet igazán fontos, amiről hallgatunk, pedig logikus volna, hogy be ne álljon a szánk. Akkor születhetnek olyan dolgok, amik fontosak minden németnek, de akár Európának is.

            Ha jobban utána gondolok...

Berlini munkám idején például megsokszorozódtak a két német állam között gazdasági kapcsolatok; fokozatosan ugyan, de könnyebbé vált az érintkezés az emberek között.  Sőt, mind magasabb szintű NDK-NSZK találkozók sorozatára került sor -  s ezeket mindig „hangfogós” időszakok előzték meg.

                   Meghökkentő beszélgetésünk számomra szokatlanul is fejeződött be.    
           -Nem akarom, hogy eltitkolja, amit mondtam. Éppen ellenkezőleg: mondjon csak el mindent a főkonzul úrnak.

            Elmondtam..

            Amikor 1981-ben befejeztem németországi szolgálatomat, Weizsäcker,  aki akkor már Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (amolyan miniszterelnök) volt, rövid időre ugyan, de felbukkant a búcsúztatásom alkalmával rendezett fogadáson is. Akkor sem nyilván a személyem vonzotta az akkori főkonzul, Nagy László büféasztalához. Tudtuk, de ma még nyilvánvalóbb: Magyarország szerepe vált addigra még érdekesebbé a változó Európában.

. 

            Ott is sikerült meglepnie (azon túl persze, hogy egyáltalán ott volt).

            - Hallottam, hogy megkapta a németországi külföldi tudósítók arany tollát  - mondta. Majd lélegzetvételnyi szünet után, rezzenéstelen arccal hozzátette:   

- Talán érdekli, hogy a szovjet újságírók egy része nem örült, de a másik fele örült neki…

            Honnan tudta? Ma már mindegy. De, amit közölt, friss információ volt a számomra. Vagy ahogyan manapság „pestiesen” mondjuk: új nóvum...

Nyers Rezső (1923 - 2018) tavasszal töltötte be 95. életévét. Egy olyan ember halt most meg, aki ritka módon, egyetlen mondatban is jellemezhetően működött egész politikai életében: mindenkor, a legkényesebb helyzetekben is ellenpólusát jelentette a magyar szociáldemokrácia kacskaringós itthoni történetében a harsányságnak. A felkészültsége volt ehhez az alap. Konkrét tudását mindenkori konkrét ügyekben többnyire azok sem merték nyíltan megkérdőjelezni, akik a szándékait, jó és rossz lépéseit és azok következményeit igencsak kritizálták, bírálják ma is. Másrészt: nem egyszer azok is politikai ellenfelei voltak, akik szövetségeseinek kívántak látszani, - bár ezt ő mintha a kelleténél gyakrabban nem vette volna észre. Vagy ha mégis észrevette, azt titokként magába rejtette. 
Pályafutását már az minősíti, hogy annak szinte minden időszakáról érdemes, lehet és kell is vitázni; teszik is, politikusok, közgazdászok, történészek, mások, egyaránt az ideológiai paletta minden oldalán. Mert teljes élet élt, azzal a vegyes sikerrel, ami elkerülhetetlenül következett abból a szerepből, amit többnyire maga vállalt fel, máskor meg egyszerűen jutott neki, ingoványos 20. századunk 40-es éveinek elejétől (az élettől kapott ráadásként) mindmáig, az új évezredben. A mindenkor hitelességre törekvés szándékával, ennek jegyében naprakészen, csendesen művelte a közgazdaságtudományt (felnőttként, történetesen éppen 1956-ban lett diplomával is igazolt közgazdász), s politikai szereplőként is a mindenkori realitásokkal számoló visszafogottság jellemezte.
Manapság – ki világnézettől vezettetve, ki történelemismerettől függőn teszi - gyakran nem éppen dicsérően emlékeztetnek rá, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagjaként az első Kádár-kormány közellátási kormánybiztosa volt, majd 1957-ben a SZÖVOSZ elnöke és az MSZMP Központi Bizottságának tagja lett. Emlegetik vélt vagy valós szerepét a Nagy Imre-per kapcsán is; 2015-ben többek ezért is kurtították meg a nyugdíját.
Azt viszont azok sem tagadhatják, akik az új gazdasági mechanizmusnak nevezett kísérletet akkor vagy soha nem szerették, hogy Nyers Rezső a 60-as, 70-es években a gazdasági reformok egyik jelképévé vált. Nem kis részben éppen azért, mert különleges érzéke volt arra, hogy érezze és kifelé is érzékeltesse: mikor, mit lehet tenni, elérni, és mit (még, már) nem; mit követel és mit (nem) tűr el a társadalom, s benne a politika itthon és a kis Magyországot körülvevő nagyvilágban. Ezt tükrözték politikai rangjai is: 1960-62-ben volt pénzügyminiszter, utána 1962 és 1975 között a Politikai Bizottság póttagja, majd tagja, a KB gazdasági ügyekben illetékes titkára. 1968-ban Fock Jenő miniszterelnökkel dolgozták ki a korabeli gazdasági reformcsomagot. Amikor pedig sokfajta okból - hazaiakból és nemzetköziekből együtt - „megbicsaklott” a magyar reformpolitika, pillanatok alatt politikai parkolópályára szorult.
Sokáig „csak” tudós volt, bár az MSZMP KB-nak tagja maradt. A háttér „szürke eminenciásaként” művelte a tudományt, tanított a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatójaként, majd csak tanácsadójaként. Ma már azt is tudjuk, nem volt véletlen, hogy éppen az MSZMP-n belüli reformmozgalmak erősödése idején vált ismét „láthatóvá” a nagypolitikában. 1987-ben megválasztották a kádári korszak utolsó országgyűlése reformbizottságának elnökévé, majd 1988-ban újra az MSZMP PB tagja és – már Németh Miklós kormányában - államminiszter lett. Emellett (ki emlékszik ma már erre?) Nyers Rezső az Új Márciusi Front (ÚMF) alapítója is volt. Pedig érdemes visszaidézni: a Front felhívása a „társadalmi megújulás szellemi megalapozására” jó időben, 1988. szeptember 15-én jelent meg. Az elnevezés utalás volt a Márciusi Frontra, amelyben 1937-39 között népi írók, baloldali egyetemisták tömörültek az ország demokratikus átalakításáért és a dunai népek összefogásáért.
Számomra sajátosan meghatározó Nyers Rezső-féle magatartási norma volt, amiért – ez saját megfogalmazása, 2005-ben – nem vett részt 1989. június 16.-án a Hősök terén az emlékezetes újra temetésen: "Miután annak idején, a Központi Bizottság tagjaként én is részt vettem az egyhangú szavazásban 1957 decemberében Nagy Imre és társai bírósági felelősségre vonásáról, nem éreztem illőnek, hogy a delegációban díszelegjek.”
Ma bizonyossággal mondhatjuk: politikai szükségszerűség volt, hogy éppen ez a Nyers Rezső lett l989-ben a hatalomtól búcsúzó MSZMP utolsó, s a rendszerváltást felvállaló új párt, az MSZP első elnöke. Békesi László, a Németh-kormány pénzügyminisztere 2018-as megfogalmazásában: „Az állampárt megszűnésekor, az MSZP megalakulásakor egy modern szociáldemokrata párt felépítéséért szállt síkra. Ő volt az, aki taktikázás és túlélés helyett a német szociáldemokraták bad godesbergi modernizációs programja nyomán a szociális piacgazdaság és a jóléti állam megteremtését tekintette az új párt stratégiai céljának.”
Az 1990-es és 1994-es országgyűlési választásokon az MSZP budapesti területi listájáról szerzett mandátumot. 1993 és 1995 között – Járai Zsigmond elnöksége idején - tagja volt a Magyar Nemzeti Bank felügyelő bizottságának is. A Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanáraként tanított, s tette ezt tanítványai akkori megfogalmazásában „józsefattilai értelemben, nem középiskolás, még csak nem is felsőiskolás fokon”.
Aztán gyorsan visszabújt - legyünk pontosabbak, jórészt éppen saját csapatának „törekvői” szorították rá, hogy visszabújjon - a maga csigaházába. 1998-ban hivatalosan végleg visszavonult a politikától.
Hogy ez után is „közélt” a maga módján, itt Budán, a szomszédságomban?
A földrajzi közelség teremtett véletlen alkalmakat arra, hogy autóbuszon, sétáink közben vagy a szupermarketben ne csak köszönjünk egymásnak, de értelmes szavakat is váltsunk. Tény: gyakrabban beszélgettünk, mint korábban, amikor „hivatalból” tettük. S az ilyen alkalmakkor megfogalmazott félmondataiból ki-kibukott a máig érvényes valóság. Hogy bátortalanok voltak az 1990-t követő reformelképzelések a politikai paletta mind a két felén; hogy elszomorodott, amikor látta, az elkerülhetetlenül szükséges döntések pillanataiban a baloldalon a legbátrabbak is visszakoztak; hogy politikusaink gyakran kapkodnak, amikor még két napig gondolkozniuk kellene, viszont megtorpannak, amikor már a döntés lehetne az egyetlen célravezető lépés; hogy rögös volt út az EU-ig, s még rögösebb lett azon belül, de a jövőt tekintve ez az egyetlen lehetséges kapaszkodónk...
Egy alkalommal, a 11-es buszon ülve elkeseregte: az MSZP „díszelgésekre” elhívja ugyan, de olyan műhelymunkákra, ahol fontos dolgokról vitáznak és döntenek, már szinte soha. És később már a „szinte” is elmaradt...
Moldova György, az író azt mondta egyszer Nyers Rezsőről a televízióban, hogy számára ma ő az etalonja a mérvadó és tisztességes embernek a politika környékén. Két órával később a Rózsadomb Center mozgólépcsőjén találkoztam a már picinnyé töpörödött (sose volt óriás), akkor – a 2006-es, emlékezetesen viharos évet írtuk - 83 éves „etalonnal”. Mintha mentegette volna magát, hogy a helyzet kényszeréből ezt most csak egyetlen fültanúnak próbálja elmagyarázni és nem ország-világnak mondja.
- Moldovával baráti viszonyban vagyok, így nem fogok vele ezen vitatkozni. De ha bajunk sok is van, abban szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy vannak mérvadó emberek a politikában és a gazdaságban egyaránt. De egy részük egyszerűen bizonytalan, másokat pedig tudatosan elbizonytalanítanak, amikor hasznosat akarnak tenni.
Azóta egyre inkább úgy kezelem az utóbbi mondatát, hogy azzal egyik legkártékonyabb hazai betegségünket, legújabb korunkat jellemezte, hosszú távra érvényesen…

(Szerkesztői megjegyzés: az eredeti írás születésnapi megemlékezés volt- sajnos - átdolgozva nekrológ lett belőle.)

Immár 40 éve meghalt. Önmagamnak is nehéz bevallanom, soha sem értettem, és most, évtizedekkel a halála után sem értem "azember " Ortutay Gyulát (1910. március 24. – Budapest, 1978. március 22.).



Pedig mindig tiszteltem egyrészt nagy szakmai felkészültségéből született tudósi teljesítményeit, másrészt eszmei világlátásának baloldali következetességét. A néprajz nem az én világom, a folklórt, a népmeséket szeretem, de soha sem próbáltam „szakérteni”. De nyilván volt, van magyarázat arra, hogy e sajátos világban nyújtott kutató, publikáló és elmező munkásságának értékességét igazában azok sem kérdőjelezhették meg, akik bár néprajzi munkásságának egyes következtetéseit vitatták, mindmáig vitára érdemesnek tartják. A nem akármilyen megbecsülést kifejező Baumgarten-díjat először 1936-ban, másodszor 1942-ben kapta meg. /A Baumgarten-díj alapítója és története/

Ami pedig a politikai tevékenységét illeti, a tények - tények. Az a kezdet volt, hogy a szegedi egyetemen   barátságba került baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel. Már 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Az ennek a logikus folytatása számomra, hogy a 2. világháború közeledtekor – ezt 2009-ben megjelent legendás, vaskos naplójában is sokszor megismételte -  a legnagyobb hatást Bajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától személyes hatására is kapcsolódott be aktívan az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság, majd a Kisgazdapárt munkájában.

Vagyis tudományos díjakkal épp úgy felvértezte magát már a Horthy-korszakban, ahogyan közéleti tevékenységével is országos ismertséget szerzett. Mindez együtt indokoltan alapozta meg együtt tudományos és politikai karrierjét 1945 után.
Történetesen azt is, hogy kultuszminiszterként az ő nevéhez fűződik 1948-ban az egyházi iskolák államosítása. Viselt is érte – meg politikai tevékenységének minden más állomásáért -  hideget-meleget, átkokat is élete végéig és utána.  Mindezek megítélése természetesen jórészt politikai világlátás dolga volt – és az ma is.

Az „Ortutay serpenyő” humán oldala viszont számomra- világnézet- és rendszerfüggetlen. Soha nem értettem, ma sem értem, hogyan lehetett, egy ilyen intellektussal megáldott tehetséges és okos ember (Rákosi is az ország egyik legjobb koponyájának mondta, „akinél talán csak a felesége, Zsuzsa okosabb”), Radnóti Miklós barátja és Bajcsy-Zsilinszky Endre híve ugyanakkor bizalmasa Kozma Miklósnak, a Magyar Rádió vezérigazgatójának, majd a Gömbös és Darányi kormány belügyminiszterének, aki „gyermekei nevelőjének” tekintette őt. Később pedig magánéletének kacskaringós, a fél főváros nyilvánossága által kísért, diplomáciai   bonyodalmakkal is tarkított menete szinte folyamatosan a pesti utcai pletykák kimeríthetetlen tárháza volt

            „Tutus” - ahogyan környezetében mindenki nevezte - akkor vált szorosabb ismeretségi köröm „legdrágább” tagjává, amikor karrierje csúcsán járt, a 60-as évek első felében. Tudósként akadémikus, egyetemi tanárként az ELTE rektora, politikusként pedig az Elnöki Tanács tagja és a Hazafias Népfront főtitkára volt egy időben, pártonkívüliként, -  az utóbbi sokak által már akkor is megkérdőjelezve, de a nyilvánosság számára mindenképpen.

Én a feleségemmel 1963-ban észak-európai riportútra készültem, s ehhez kértem a segítségét a Magyar Nemzet munkatársaként, hiszen az újság a népfront napilapja volt. A tíz országot átfogó, 7000 kilométeres utazás az akkori, igencsak szűkre szabott devizális viszonyokhoz igazodva szerveződött: a szerkesztőség biztosította számomra a közlekedés költségeit, forintban, a szocialista országokra járó napidíjakat a normáknak megfelelően, s támogatott, hogy a pénzügyminiszter - történetesen Tímár Mátyás -  nekem is, feleségemnek is engedélyezze az akkor éppen bevezetett 70 dolláros „turistapénz” kiegészítését 30-30 dollárral. A magam 100 dollárját és természetesen az asszony minden költségét én fedeztem. Ortutay pedig felvállalta, hogy beajánl a népfront helsinki testvérszervezeténél, a Finn Nép Demokratikus Uniójánál.

            Az eredményre egy rossz szavam sem lehetett. Programokat szerveztek, interjúkat adtak, szaunáztattak - és nem utolsó sorban gondoskodtak a szállásunkról. Csak éppen... Olyan pénzért, ami - finoman szólva - megroppantotta teljes, 200 dolláros nyugati költségvetésünket, holott még előttünk állt a nyugati világból Svédország, Norvégia, Dánia, az NSZK és Ausztria. De hősiesen álltuk a csapást, és - amikor éppen nem látott minket véletlenül vendégül valaki az úton - a szó legszorosabb értelmében kenyéren és vízen éltünk a fejlett kapitalizmusban.

            Hazaérkezésünk után derült ki, mit tartalmazott Ortutay levele Aimo Aaltonnennek, a finn szervezet akkor a világpolitikában nagybetűkkel jegyzett elnökének címezve: azt, hogy az ő közeli barátja (ez voltam én) a Hazafias Népfront befolyásos napilapjának (ez a Magyar Nemzetre vonatkozott, s joggal) vezető munkatársa érkezik hozzájuk, s ezért kér ő tőle ennek megfelelő támogatást a riportút szervezéséhez.  Belátom: miért is gondolhatta Aaltonnen, hogy egy így felvezetett magyar pasasnak, Finnországba, anyagi csőd az Üdvhadsereg szállodaszámlája?

            (Helsinki légi felvételen)

Egy évtizeddel később Tutus derűsen bevallotta: „visszafizette” az adósságát. 1972-ben nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki tudományos munkásságáért, s a díjat akkor éppen Olaszországban adták át. Ortutay odarepült - és elvesztek a csomagjai. Az Alitalia pedig ellenőrizte előkelő utasa összes címét és rangját, s úgy döntött, a magyar államfői testület tagjaként a legmagasabb kártérítés jár neki. Megkapta a pénzt - majd váratlanul előkerült a három napos úthoz szükséges bőrönd. Nem kertelek: Ortutay több ezer dollárt volt kénytelen visszafizetni az olasz légitársaságnak. Õ sem kertelt nekem:

            - Tudod, marhára fájt, s ezen az sem segített, hogy rögtön a ti finnországi dollárjaitok jutottak eszembe. Meg az, hogy 1960-ban elfelejtettem odaadni nektek a nászajándékot.

            A nászajándék - csak mellékesen jegyzem meg - egyébként örökre elmaradt. De egy tőle kapott, életre szóló bölcsességgel némileg kárpótolt.  Negyven éves voltam, amikor azt mondta:

            - Eddig azt csináltál, amit akartál, mégis épnek és egészségesnek érzed magad.  Mostantól kezdve viszont, csupán azért, mert belépsz az ötödik x-be, - sajnos, én már kitapasztaltam - bármennyire vigyázol, valamid mindig fájni fog.           

            Igaza lett, - de legalább az utolsó pillanatban megkezdhettem rá a felkészülést...

            2015-ben, születésének 105. évfordulója alkalmából azt írta Ortutay Gyuláról szerkesztőségi   cikkben a „Cultura” nevű, címének megfelelő magazin: „A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt.” A 2009-ben megjelent, több, mint 2000 nyomtatott oldal terjedelmű naplóról pedig: „Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.”

            Magyarán, tetszik, nem tetszik: Ortutay Gyula is – velünk élő történelmünk...

Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910 -1999)   mindig hitt abban, amire vállalkozott, amit tett.
            Meggyőződésem, hogy életét,  felemásra sikeredett életművét  is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. S ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.
Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan - sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

            Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. 12 évesen az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként ”  emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak  azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor  még az őrzött még a trónján, hogy - eltérően Horthytól - ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát  Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
            - Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk - morfondírozott hangosan. -  Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.

            











Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát, Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

            - Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.

            Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként  hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

            - Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!

            Péter azért - másokkal együtt -  próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük...

            Fiatal újságíróként, 1957-tõl néhány éven át, Mikó utcai lakásában roosevelti mintájú „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban: ő akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.

            - Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.             

Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.

            - Tudod, hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező   kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:

            - És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.

Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.

Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjeteket és a kínaiakat közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik.
Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk  arra kell  vigyáznunk, hogy mi ép bőrrel megússzuk”.

Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma...

 Nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, kis porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése érdekében, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – a korszakban meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, ami így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János -  aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként is úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen -  ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami kiváltotta a Szovjetunió ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából.

 Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982-1987 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.

Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, - és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egyidőben búcsúzott el…

Az égi, földi megbocsátásoknak és feloldozásoknak megkülönböztetett hely jutott családi legendáriumokban, s ahogyan illik, egyházi személyekhez kötődnek. Történetesen katolikusokhoz, - és hol derűsen, hol szomorúan…

            A derű Balogh páter (1894-1976) személyéhez kötődik.  Aki ismerte egyházban és politikában, egyaránt csak „páter” néven emlegette, s néha talán el is felejtette, hogy a keresztségben az István nevet kapta. Az élete pedig – felszentelt papként és maga teremtette politikusként egyaránt –  úgy tette méltán agyonvitatott részévé a magyar 20. századnak, ahogyan ennek a sok nemzedéket átfogó korszaknak az egész történelmében mindmáig több a kérdőjel, mint a kijelentő mondat.    

1944 novemberében Szeged-Alsóközpont katolikus plébánosaként csöppent bele egyenesen a Horthy-korszakot követő új politika kellős közepébe, a kisgazdapárt színeiben, ahol a várost felszabadító szovjet hadsereg felfedezettjeként bukkant rá a kommunista Révai József, a parasztpárti Erdei Ferenc közbejöttével. Ez pillanatok alatt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, sőt az ideiglenes kormány miniszterelnökségi államtitkári székébe röpítette (ha lehet röpítésről beszélni egy másfél mázsácskát nyomó férfiúról). Ebben a rangjában Vörös János honvédelmi miniszter és Gyöngyösi János külügyminiszter mellett õ készítette elő és írta alá a szövetséges hatalmakkal 1945 január 20.-án Moszkvában az akkori szövetséges hatalmak részéről Vorosilov marsall által szignált hivatalos fegyverszüneti megállapodást. Ez az akció emelte őt l947-48, a hatalmi fordulat évei után is épp úgy a „politikailag érinthetetlenek” kasztjába, mint a később a magyar-szovjet barátsági szerződést miniszterelnökként szignáló Dinnyés Lajost.
A páter kimondatlanul ennek köszönhette politikai túlélését. Az 1946-ban kikiáltott   köztársaság többpártrendszerének egyik megbontójaként ugyanis - jobbról -   1947-ben megalapította a nyíltan ellenzéki, kérészéletű Független Magyar Demokrata Pártot, s ezzel (érthetően) csúcsra vitte Rákosi vele szembeni, korábban sem túlzottan titkolt ellenszenvét. Mégis,  a legsúlyosabb sérelem, ami a törvénytelen perek első éveiben   érte, hogy az 1949-ben megalakított Népköztársaság első Elnöki Tanácsának tagjaként „száműzték” a nagypolitika peremére. Igaz, 1951-ben végül kénytelen volt végleg kivonulni a politikából, hogy újból lelkészkedésre adja a fejét - haláláig...

            Az én történetem Balogh páterrel alapjában politikamentes, 12 éves gyerekként éltem meg.  1947-bõl való, amikor Kovács Bélát követte a kisgazdapárt főtitkári tisztségében, annak letartóztatása és Szovjetunióba hurcolása után. A párt sajtófőnökeként ott dolgozó apámmal jöttem kifelé Semmelweis utcai székházából, amikor furcsa látvány fogadott: a szélte-hossza egyforma, szupernehézsúlyú páter hátsó fele egy aprócska fekete Renault kocsi ajtajából.

            Kiderült: valahol elveszett a méreteihez igazított hivatali autója, de Balogh ragaszkodott hozzá, hogy mégis elindul. Megpróbálta hát betuszkolni magát egy éppen ott parkoló, a mini Fiatok és kis Polskik méreteihez hasonló nagyságú, abban az időben egyébként Pesten taxiként is használt pöttöm kocsiba. Előbb - magyarázta a ház portása - megkísérelte jobbról, aztán balról, de hiába, a pocakja nem fért át az ajtón.  Végül nekidurálta magát, s fejjel előre indult neki a harmadik menetnek. Ez végképp nem sikerült: úgy beszorult, hogy se előre se hátra. Ekkor érkeztünk oda mi. Én meg - hogy stílszerűen fejezzem ki magam – „isteni sugallatra”, anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna bárkinek, odaléptem hozzá, megragadtam a hátsó felét és egyetlen mozdulattal kirántottam. Sikerrel. Õ fenékre ült, én bemutatkoztam, mintha mi sem történt volna, apám meg tiszteletlenül megkacagta a jelenetet. A páter pedig a szívembe zárta magát: ugyanis az általam várt dühöngés helyett nevetésben tört ki.

            - Jó erőben vagy fiam - mondta, amúgy a járdán pihegve - És ugye, katolikus?

            - Római katolikus - feleltem. Mire õ:

            - Akkor én most a jócselekedetedért feloldozlak a legközelebbi bűnöd alól. Áldásom rád!

            Hosszú évekkel később, a belvárosi Szent Mihály templomban – ott lelkészkedett -   ő emlékeztetett a különös feloldozásra, egy orgonakoncert szünetében…

                                                           x x x

Horváth Richárd (1906 – 1980) is politizáló pap volt a viharokban gazdag 20. század magyar „színpadján”, s ahogyan kivétel nélkül az összes többit, őt is vegyesen szidta-dicsérte érte az egyház épp úgy, mint az, amit közvéleménynek szokás nevezni.
Egy vitathatatlan, „békepapként” megismerte az ország, s ebben a minőségében kezelte őt hol így, hol úgy a Vatikán is, attól függően, hogyan alakultak a Szentszék és Magyarország, nem utolsó sorban pedig a  pápa és  Kádár János kapcsolatai. Én meg kollégaként is számon tarthattam: egyéb vallási és világi címei, beosztásai mellett évtizedeken át főszerkesztőként jegyezte a Katolikus Szó című lapot és - amikor ott dolgoztam - tagja volt a Magyar Nemzet szerkesztő bizottságának is.

            Számomra a legfontosabb, hogy amikor szükségünk volt rá, akkor bizonyította: emberi érzésekkel a szívében szolgálta Istenét. Kálmán nagybátyám - édesapám testvére - halála adta a szomorú alkalmat erre a tanúságtételre.

            Tény: egyetlen unokahúgom édesapjának az élete nem volt éppen egyhangú. Római katolikus papként kezdte, még a húszas években szerelmi okból „kiugrott a reverendából”, megházasodott, elvált, másodszor is megnősült. Második felesége éppen az unalmasnak éppen nem mondható 1944 júliusában szülte meg a lányukat, Julit, akivel - ez fontos mindkettőnknek - eredendően testvérekként tekintjük egymást, sajátos szállal köt össze minket mindmáig egyke voltunk, „bátyókám” és „húgocskám” a viszonyunk, a térben és időben egyaránt végtelenül hosszú Budapest - Sydney távolság ellenére.  Kálmán bácsi 1963-ban hirtelenül halt meg, igazi civilként (egyházilag nézve is):  élete végén könyvelő volt az egykori esperes-plébános.

            S éppen ez nem felelt meg annak a plébánosnak - nem szívesen használnám rá a szememben megtisztelő hivatást jelentő lelkipásztor kifejezést, legfeljebb hivataloknak mondanám, annak is a legrosszabb fajtájából -, akinek lakóhelye szerint feladata lett volna élete végéig gyakorló hívő nagybátyám méltó végső nyugalomra helyezése.

            - Nem temetem el, bűnben élte le az életét -  ezzel utasította el éppen özveggyé lett Gizi nénémet, halálos döbbenettel tetézve ezzel annak mély gyászát. Kétségbeesetten hívott fel telefonon, soha nem felejtem el a szavait:

            - Te mégiscsak az ország egyik legfontosabb újságjánál dolgozol, csak el tudod intézni, hogy úgy temessék el a nagybátyádat, amint illik és mindig kívánta.

            - Megoldom - feleltem, bár nagyhírtelen fogalmam sem volt, hogyan. Töprengésemben jutott eszembe Horváth Richárd. Ő akkor a patinás belvárosi Ferences templom igazgatója volt. Megkönnyebbültem, amikor megismertem a hangját a vonal másik végén. Elmondtam, mi történt, õ   egyszer sem szakított félbe, s a végén is csak annyit mondott.

            - Értem, értelek. -  Aztán hosszú másodpercekig hallgatott. Végül megszólalt. Nagyon lassan, nagyon megfontoltan egyetlen kérdést tett fel, de azt kétszer is:

            - A nagybátyád ugye a halála előtt megbánta minden bűnét? Ugye megbánta?

            -  Megbánta - feleltem pillanatnyi habozás nélkül.

            - Én is úgy gondolom. Akkor eltemetem, én temetem el, római katolikus szertartással...                

                Kocsis Kálmán így immár feleségével, született Alnoch Gizellával együtt nyugszik az Óbudai-temetőben. Néha talán van mit megbeszélniük a mennyben Horváth Richárddal...